Super Nintendo Játékok
2.
Bár már egy másik Super Nintendo cikkemben elkezdtem foglalkozni ezzel a konzollal, de talán nem írtam arról, hogy mit jelent nekem ez a szürke, színes gombos játékgép, illetve inkább azok játékai (meg emulátorai), meg a velük való sz*rakodás.
Arrafelé indulnék el, hogy számomra már a NES is egy elérhetetlen csoda volt, igen, főleg az ára miatt, pedig körülbelül ugyanazt tudta, mint akár a C64, maximum a színpalettában veri meg látványosan a nála pár évvel idősebb mikroszámítógépet. Ugyanakkor a bekapcsolom, és már megy is a játék jelensége viszont annyira elképzelhetetlenül tökéletes élményt ígért azután, hogy évekig kazettáról töltögettem be a játékokat a C64-be, hogy nem csodálkozom azon, hogy gyermeki vágyódásom évtizedekig kitartott ezen konzolok iránt. A Super Nintendo pedig egy káprázatos varázslat volt, amikor 1992-ben megláttam a Centrum áruház műszaki részlegén, onnantól kezdve pedig rengeteg újságcikken és tévéműsoron át távolról a hozzá kapható játékokért, még így, érintetlenül is. Az évtized (évezred) végére már egy új mánia kezdődött, a PSX-é - ez engem akkor hidegen hagyott és továbbra is a 16-bites konzolok világa tartott lázban (ide hívom most a MEGADRIVE-ot is), hiszen a SNES nem a realisztikus valóságábrázolást kergette, mint az új konzolok, hanem a perfekt, otthoni videójátékos élményt kínálta.
Amikor pedig PC-n emulálási lehetőségek jelentek meg - még DOS alatt futó - kezdetleges prototípus emulátorokkal, én máris elkezdtem kipróbálni az évtized során látott, hallott, olvasott játékokat. Az ezredfordulón már elég jó, Windows alatt nyekegő emulátorok is akadtak, mint a ZSNES, vagy a SNES9X, így tulajdonképpen mindenféle kényelmetlen, parancssoros beállítgatás nélkül sikerült azonnal futtatni komplett, akármilyen verziójú (NTSC, vagy PAL) ROM-okat (már ha minden klappolt, persze). Ja, és hogy teljes legyen a történet: az iskolai internet lehetőségét természetesen arra is használtam, hogy rajongói oldalakon beszerezzem ezeket a nem hivatalos ROM másolatokat.
Mentségemre legyen mondva hogy megszenvedtem miattuk, ugyanis akkoriban csak floppy lemez állt rendelkezésre adathordozás céljából, valamint nagyon lassú internetes letöltési lehetőség, így nagyon meg kellett válogatnom, hogy a számítógépes órán a másik ablakban futó böngészőben melyik játékot indítom letöltésre. Az előzetesen összeírt listám címei, és a hirtelen, fapados ROM oldalakon felbukkanó screenshotok által kiváltott impulzusok között vergődve hamar kellett döntenem: a SNES romok jellemzően fél megától egészen 4-5 MByte-ig terjednek, és egy esetlegesen "nagyobb" játékot még két részre is kellett szednem fájldarabolási eljárással (esetleg tömörítővel), aztán pedig felmásolni a lemezre az óra végéig - tehát elég komoly logisztikát, időgazdálkodást igényelt. Nem volt ritka, hogy más konzolok ROM-jait is töltöttem közben, így előfordult, hogy esetleg egy kisebb Gameboy játék még elfért a 1,44 MByte-os floppy lemezen. Tehát egyáltalán nem azok az állapotok uralkodtak, mint manapság, amikor egy kattintással az összes SNES játékot le tudjuk "berrenteni" egy kliensprogrammal a végtelen terabájtos vinyóra...
És arról már nem is beszélek (de), amikor az amúgy hamar eltelődött, pénteki 3 tanóra után hazaérve elkezdtem felmásolni a lemezekről mindent a gépre, és például kiderült, hogy valahol hiba van valamelyik mágneses adathordozón - vagy pedig például ezek után, egy játék valamiért nem úgy fut, mint a többi, azaz lassabb (gyorsabb?), vagy például ki tudja mi baja van az emulátorral (mindegyikkel). Így azokon a napokon a rövid tanítás miatt elnyert időelőny a másolgatásra, az emulátor baszkurálására állítgatására ment el, de ha sikerrel jártam, nem volt kérdés, mivel játszottam a hétvégén: egy új konzoljátékkal, amely az esetek többségében SNES-re jelent meg annak idején. A soron következő válogatásban tehát azok a játékok szerepelnek, amelyek túlélték ezt az 5 lépcsőfokból álló próbát:
1. "le tudom tölteni",
2. "fel tudom másolni floppykra",
3. "otthon le tudom másolni a gépre a floppykról",
4. "elindul",
5. "tetszik".
Persze nem akarok elfeledkezni az oldalam "közszolgálati" jellegéről sem, hiszen magáról a gépről még szinte semmit nem írtam - azoknak, akik esetleg még csak most hallanak erről a konzolról. A SNES abban nem különbözött a NES-től, hogy kártyákat kellett belenyomni, amelyen a játék terpeszkedett - az első éles különbség azonban a kontrolleren látszott: itt ugyanis már nem csak 2, hanem egyenesen 6 akciógomb állt rendelkezésre a D-padon kívűl, előrevetítve a játékok komplexitását is.
Egyébként a tápon és a tévékábelen kívül semmi extra nem bonyolította a gépet, sőt, később is csak segítette - ugyanis megjelenése után 4-5 évvel megérkezett a Super Gameboy nevű kártya, amelybe Gameboy kártyákat belehelyezve immáron tévén is játszhattuk a kedvenc, hordozható játékainkat. Technikailag talán az is érdekes lehet, hogy a korához képest rengeteg sprite-ot tudott kezelni, és ehhez többféle grafikai mód is rendelkezésre állt, jóval több, mint a kortárs konzolokon (meg talán az is fontos, hogy néhány sprite és grafikai műveletetet, forgatást képes volt hardveresen elvégezni).
A konzol történetében úgy sikerült hatalmas fordulatot véghez vinni a Nintendo-nak, hogy tulajdonképpen semmit nem módosított a gépen, hanem a kártyában helyezte el az új technikai chipet, melynek segítségével egy komolyabb hardveres upgrade működött: például a
Ugyanakkor nem csak képességei tették végre "igazán" otthoni arcade géppé, hanem mint a NES esetében, Mario neve is komolyan támogatta sikerességét - amelyek ma már játéktörténelmi klasszikusnak mondhatók. A következő sorozatban szeretnék én is néhány olyan játékot kiemelni, amelyek ezen a képzeletbeli listán szerepelnek, főleg a személyes élményeimen keresztül.
A
Olyannyira, hogy amikor én 1992-ben megláttam egy Centrum áruház műszaki osztályán a SNES-t, ez a játék futott rajta, amit soha nem fogok elfeledni. A kép semmihez sem hasonlítható színekben pompázott, Mario pedig aprólékos animációval szaladt a képernyőn, ráugrott egy zöld sárkányszerű lényre, amivel később almát evett - akkor éreztem, hogy valami olyant látok, amit előtte nem: mennyi lehetőség pár másodpercben!
Az első, NES verzióhoz képest - a színeken és animáción túl - újabb játékelemek is helyet kaptak, újabb ellenfelek, újabb pályák, újabb kiüthető téglák, megoldandó feladatok, olyan köpeny, amellyel Mario repülni képes, vagy a kétjátékos mód, amikor felváltva lehet haladni a térképen... Ezen nem lehet csak úgy végigszaladni! Persze jóllehet, ha szüleink hazaállítanak ezzel 1992-ben, akkor nyilván elsőre végigszaladtunk volna rajta, hogy aztán másodjára, harmadjára nekifutva 100%-ra teljesítsük és felfedezzük benne a további titkokat, természetesen a tanulmányi eredményeink rovására... Nem tudom, egyébként ténylegesen mennyi időbe telt volna ez - bár nem is érdekes, hiszen a gép és hozzá a játék akkori árát nézve valószínűleg sokáig nem kaptunk volna másik játékot, de a
A
Amikor 1990-ben megjelent, Magyarországon még nagyon nem lehetett a NES-ről sem hallani, nemhogy SNES megjelenéséről, de talán úgy 1993-ban már az első számú információforrás 576 KByte oldalain már össze lehetett vele futni. Bár akkor én még nem tartoztam az előfizetéssel rendelkezők baráti körébe, így nem nagyon értesültem ezekről sem. Az ezredforduló környékén - a már említett iskolai netezések alkalmával - nagy meglepetést okozott a
Mivel a realisztikus autós játékokért nem rajongtam sosem, a
Kevés játéknál éreztem azt, hogy gyakorolnom kell, a
Komolyabb technikai részletekbe nem is mennék bele, de komolyan demonstrálta a SNES (pszeudó) 3D mozgatási erejét akkor, amikor még PC-n is csak körülbelül a
A
A videójáték sportokat, köztük a streetball féléket is az a kritika érte (legalábbis régebben), hogy akkor má' mié nem játszotok a téren kosárlabdát ennyi erőből, de a kongitív disszoncia szublimálásához remek válasz lehetett ez esetben, hogy nem tudok akkorát ugrani, mint a Tapsi Hapsi, és nem propelleres sisakkal repülve zsákolok, mint Marvin, és nem nézek ki oly' kib******ul vagányan a hawaii ingben a pályán, mint Dodó Kacsa. Ha még nem mondtam eleget erről a meggyőző játékról, akkor jobban kifejtem, miről van szó!
A
Gondolom, a kosárlabda szabályait nem kell elmagyaráznom, egyedül egy fontos említést tennék, ugyanis a goaltending kikapcsolható egy kóddal, így a játék még pörgősebbé tehető - könnyebbé viszont nem, ez csak egy segítség azoknak, akik utálják, hogy nem tudnak jól blokkolni... Egyébként minden szabály ugyanaz, mint a többi streetballnál.
Játszhatunk sima, gyors meccset, gép elleni bajnokságot, ketten a gép ellen egy csapatban, illetve egymás ellen is egy-egy csapattal, ilyenkor váltogathatunk a két játékosunk között. Az irányítás lényegében egyszerű, bár a lapozás megtörheti a lendületet a különféle speciális kombók között, de mind a passzolás, zsákolás, blokkolás mozgása jól begyakorolható. Ha a játékot wackyzva indítjuk, bizony könnyen csődöt mondhat a jól begyakorolt játékstílusunk, a gép ugyanis kegyetlenül kihasználja velünk szemben ezeket a lehetőségeket - egymás elleni küzdelemben ezek inkább a mókafaktort növelik (bár mi mindig kikapcsoltuk őket).
A beválasztható karakterek mind más képességekkel vannak felruházva, és ha hibbant módban játszunk, akkor a speciális mozgásaik is mások. Érdekesség, hogy a játékhoz mindössze 1 pálya tartozik, az utca, tehát elvileg hiányoznak a saját, 'hazai' pályák, a különböző tematikájú területek, de a játékból ez fura módon nem vesz el, nekem legalábbis nem tűnt hiánynak. Talán azért, mert a játékmenet körülbelül teljesen rajzfilmes, lehet repeszteni a betonon - nem csoda, hogy később a
Azon túl, hogy SNES-en a játékok 1/3-a viseli marketing céljából a SUPER jelzőt, a
A
Nem robbantgathatjuk gátlástalanul sem a pályát, hiszen a járatok kibővítésével saját dolgunkat is megnehezítjük a szörnyvadászat során - tehát taktikázni is kell. Ráadásul a későbbi epizódokban egyre több pályaelemmel találkozhatunk, például mágnessel, vagy kapcsolókkal, és az sem mellékes, hogy már az első epizódban is 6 féle világ vár minket, különböző, máshogyan viselkedő pályaelemekkel, főellenségekkel, későbbiekben pedig segítségünkre lehetnek különböző hátasállatok, akikkel gyorsabbak lehetünk, ugorhatunk, és védettebbek leszünk - szóval felsorolni is sokáig tart mindezt.
A játékra a koronát a többjátékos mód teszi, tulajdonképpen az első résztől már játszhatjuk ketten a játékot multiplayerben, ráadásul egymással kooperatív módban gépi játékos(ok) ellen is, vagy akár egymás ellen is csak ketten, a variációk száma végtelen, a gépi ellenfél intelligenciaszintjétől kezdve a nyert meccsek számáig, az időlimitet is, mindent be lehet külön állítani - és nem kell attól félnünk, hogy esetleg órákig tart egy taktikus mérkőzés, ugyanis az időlimit letelte után eljön a HURRY, azaz a pálya szűkülni kezd, rákényszerítve minden játékost arra, hogy elmozduljon biztonságos(nak vélt) helyéről.
Ez a játékmód a későbbi epizódok során is csak tökéletesedett, például kiegészült 4 játékos móddal (azaz 4-es elosztóval is lehet játszani), bár az ötödik epizód csak japánul jelent meg, de ezt leszámítva mondhatjuk, hogy a SNES életének egyik legtökéletesebben megkomponált játék(sorozat)ával van dolgunk, amely mint mondtam, méltán viseli a SUPER jelzőt, szerintem a géptípus TOP 3 játékai között foglal helyet!
Lehet, hogy a
Én ha tévéztem, olyan célzattal kapcsolattam a külföldi csatornák között, hogy hátha beleakadok egy videójátékos műsorba. És meg is történt: a francia M6 csatornán például láttam egy részletet a
A játék természetesen egy hack 'n' slash / beat'em up (na jó, brawler), ráadásul a szebbik fajtából: a SNES óriási spritejaival hatalmas nagy bunyókat lehet rendezni, ezt már pár másik esetben sikerült is bebizonyítania a gépnek, na de itt mégis fantasy témájú aprításról beszélünk! Egy játékos módban KAOR-t irányítjuk, akinek van egy rohadalom nagy baromállat kardja, ami pusztító erővel vagdalja le szerencsétlen ellenfelekről a HP-t, két játékos módban BEOR-t is irányíthatjuk, aki viszont hasonlóan büdös nagy csatabárdot lóbál tereprendezési indíttatással. A fegyveres csapkodás mellett még használhatunk pajzsos védekezést, ugrást, és rúgást is, ami mindenképpen jó ötlet, mert néha annyian támadnak, hogy egy kétfrontos harcnál csak így tudunk levegővételhez jutni, mellesleg jóleső érzés az egymás nyakában pogózó ellenségcsürhét szétrebbenteni egy jól irányzott repülő rúgással!
Nyilván említeni sem kell, hogy mivel fantasy bunyótúrázós játékról beszélünk, a varázslás műsorszáma sem maradhat el - igaz, itt némileg átértelmezték, ugyanis a bevált egész képernyős pusztítás mellett a varázsitalokat ki is lőhetjük (?), sebezve ezzel is az utunkba álló teremtményeket. Egyébként minden segítségre szükségünk lesz, mert a játék abszolút nem egy könnyed séta, szinte állandóan járatni kell az aprítószerszámokat. A pályák hangulatosak, az ellenfelek változatosak, a grafika szemet gyönyörködtető és az animációk is meglepően simák - nem gondoltam volna, hogy egy konzol jól járhat azzal, ha valami nem készül el rá, de a Nintendo-nak ez is bejött: a
