A Magyar Televízió idejekorán rácsapott az amúgy kimond­hatatlan Smurfs című sorozatra, csak lefordította Hupikék Törpikék-re, hogy nekünk adja esti mese gyanánt, ráadásul a leg­fel­ka­pottabb színészek szinkron­hangjával (ezzel valószínűleg minőségben is javult az eredetihez képest). Kiszámítható történeteivel, de szerethető, kalandozni vágyó törpjeivel az egyik legnézettebb rajzfilm volt egy időben, és mivel epizódjainak számát mate­matikailag nem lehet ábrázolni, sosem kellett attól tartanuk, hogy az adott részt már láttuk (amúgy láttuk). Mindenkinek megvolt a kedvenc karaktere, poénja, és még olyanokat is megbocsátottunk neki, hogy a nőneműekből igen kevés létszámú akad Aprajafalván (a kései részekben valamiért megszaporodnak, de az már számomra követhetetlen volt). A törpök népségében minden emberi archetípus képviseltette magát egyébként, az rendben van, hogy minden lány Törpilla akart lenni, és persze minden fiú Törperős, de az évek haladtával már inkább Törpapa lett a legszimpatikusabb. Talán a "bejáratott" színészek szinkronhangja miatt, de emlékeim szerint még a felnőttek is szerették a törpöket.

A Nils Holgersson Csodálatos Utazása a Vadludakkal egy japán-német-svéd rajzfilm­sorozat, ami Finn­országban játszódik, Lapp­földön. Persze ez akkor még nem tűnt fel nekünk, meg ez nem is érdekelt minket, viszont a nagyon szépen megrajzolt, értelmes mondanivalóval gazdagított vadludas utazás sokunkat tett boldoggá - ráadásul az alapvetően rossz, büntetésből elvarázsolt gyerek szerepével könnyen tudtunk azonosulni. Gyönyörű tájak felett repülni a vadludak hátán, hallgatni a bölcs vezető, Kákalaki Akka iránymutatásait (a magyar névadás itt is zseniális!), megoldani rejtélyeket - ennél többre nem nagyon vágyhat egy kisgyerek, és nem vicc, több velem egykorú említette a mese kapcsán, hogy szabályosan, hozzám hasonlóan letargiába esett, amikor a sorozat véget ért. Hát, köszönjünk meg ezúton is a japán rajzolóknak, hogy tudásukkal ilyen szép és emlékezetes mesét adtak nekünk!

A 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal egy szintén messzire utazós sorozat, melyben egy kifogástalan angol úriember és barátai társaságában bejárhattuk az egész világot. Jules Verne regényéből készült, gyermekek számára is átélhető rajzfilm­sorozat meg lett toldva néhány új szereplővel, de ettől még kedvelhetőbb lett. Bár több esetben az utazók életére törnek, mégsem mondanám, hogy erőszakos lenne, inkább izgalmas és gyermekien humoros. Itt is egy japán kooperációról van szó, a spanyol stúdió japán animá­torokkal közösen készítette, bár ez akkor nem volt észrevehető nekünk - a bevezető zenéje pedig - mint egyébként meglepően sok rajzfilmnek - nagyon fülbemászó, nagyon szerettük. Ismét kiemelném a magyar színészeket, akik hangjukat adták a szereplőknek: például Kristóf Tibor (aki az első magyar Darth Vader szinkron) hangja elképesztően sokat hozzáad az oroszlán Willy Fogg méltóságteljes lényéhez, de hát akkor még színészek szinkronizáltak, ugye.

Az inszpektor gedzset szá­munkra sosem volt magyar nyelvű, így aztán fogal­munk sem volt, hogy miről szól (persze ki tudtuk találni). A szürke ruhás robotzsaru (ha-ha) és a digitális könyvvel rendelkező kislány (és ügyes kutyájának) kalandjai még így is a dajcse nyelvű tévé elé ültettek minket szombat reggelente abban a reményben, hogy sikerül a gonosz MAD-et (és kárörvendő macskáját) elkapniuk végre. Külön bája, hogy még manapság, 2022-ben is adja némelyik magyar tévécsatorna az eredetit, nekem nagyon tetszik a magyar szinkron és a HD-s tévén megjelenő 4:3-as VHS minőségű közvetítés. Aki pedig ezt az üzenetet elolvasta, az dobja el, és gyorsan hagyja el a helyszínt, tudjuk miért.

A Kacsamesék (eredeti, angol címen: duktálesz) a vasárnapi Walt Disney Mesedélután keretében aratott sikert, a Donáldkacsa-univerzum minden teremtménye kapott benne szerepet, mi pedig izgatottan vártuk hétről-hétre, hogy aztán másnap az iskolában megtárgyal­hassuk - és persze irigykedjünk egy olyan osztály­társra, aki mondjuk éppen lebetegedett és meg tudta nézni a hétfő délelőtti ismétlést. A sorozat egyébként szintén az akció kategóriában határozta meg magát, minden részben volt bőven izgalom, rejtély, kincsek - azt meg már unásig lehetne ismételni, hogy az egykori, rendszer­váltás utáni miniszter­elnök halála éppen vasárnap délután következett be, tehát ennek a kollektív élménynek én is elszen­vedője voltam két testvéremmel együtt. De a legemlék­ezetesebb, hogy a hétfő délelőtti ismétlések elvileg a napköziben is nézhetőek lettek volna (mert volt TV), de a kincskeresés helyett a tanítónéni elküldött a sarokba kijavítani a matek feladatsoromat, mert volt abba hiba bőségesen.

Hasonlóan a Kacsamesék-hez, a Gumimacik is szinte állandó résztvevője volt a mesedélutánnak, és bár nagyon sok hasonlóságot mutatott a Hupikék Törpikék-kel - ahogy az lenni szokott, ez akkor fel sem tűnt. (Persze amúgy sem lett volna jelentősége egy ilyen felismerésnek a sok ugyanolyan történetű nindzsás és/vagy kommandós filmek özönében, amiket mellette néztünk.) A macik vicces, hősies cselekedetei nem különböztek a már említett törpökétől, a misztikus titokzatosság azonban sokkal jobban áthatotta a világukat, és tulajdonképpen még ők maguk sem ismerték a saját lakhelyüket, vagy az ős-Gumimacik történetét - ezekből a dolgokból később is csak keveset tudunk meg, így külön ízt adott a történetnek ez a misztikus homály. Bár a gumimacik mindegyike külön személyiséget próbált ábrázolni, mégis a főgonosz Igthorn (vagy hogy kell leírni) bugyuta, de szerethető szörny-­szolgája: Tódi karaktere volt a leghíresebb a rajzfilmből, gyakorlatilag korabeli mémmé, szinonímává vált az országban, nem volt ritka a tódizás használata különböző beszólásként tálalva, korosztálytól függetlenül. A sorozat érdekessége, hogy míg Amerikában ez a '80-as évek rajzfilmjei között kerül említésre (akár a Kacsamesék), nálunk csak 1992-től vetítették a Walt Disney mesedélután keretein belül - és emlékeim szerint nem volt belőle utolsó rész sem, a történet lezáratlan maradt (de ebben nem vagyok biztos). És ugye később a gumibogyószörpöt is megkóstolhattuk, mert ugyanolyan formájú palackban lehet a boltokban kapni ma is, csak annyi az eltérés a rajzfilmben látottól, hogy ez fekete, de annyi baj legyen, hős maci bátran a jó ügyhöz áll.

A francia Egyszer volt... (az ember, a világűr, az élet, Amerika, az ötlet, a felfedezők, a Föld) rajzfilmsorozat amellett, hogy szórakoztató (bár sokan utálták, mint megtudtam), érdekes is volt, nagyon sokat meg lehetett tudni belőle az emberi test működéséről, de akár a történelemről, fizikáról is. A karakterek bár kissé egysíkúak, de mivel a sorozat lényege az ismeretterjesztés, így a jó / rossz; egészség / betegség vonalán mozogva könnyen értelmezhető volt az üzenet. Főleg, hogy ezt sci-fi eszközökkel is teszi (mármint az emberi testről szóló sorozat), emlékeim szerint az egyik sorozat még egy nagyon alternatív jövőbe is elvisz minket, amolyan sci-fi retrósan. Aki nem szerette, az tényleg utálta.

Nem kétséges, hogy mi volt az arány rajzfilm­sorozatok terén is nálunk, ugyanakkor a Vrungel Kapitány Kalandjai című mese egy olyan orosz animátortól származik, akitől a Monty Python-ból ismert animátor / filmrendező Terry Gilliam is tanult. Ezt persze akkor nem tudtam, de egyébként a sorozat hangulata és stílusa nagyon sok hasonlóságot mutat a már említett klasszikus animációs részleteivel - és ez már gyerekként is tetszett nekem. Akkoriban csak a képi világ, ami megmaradt, a történetre már nem emlékeztem, ezért újra meg kellett néznem, amit nem bántam meg: teljesen meglepően filmszerű, titkosügynökös, vannak itt mindenféle olasz gengszterek, műkincslopás - egyszóval kaland a javából!

Tény, hogy a dízni stúdiónak sikerült egy komoly filozófiai alapművet bugyutává higítania, azonban a Micimackó és Barátai még így is, ennek ellenére is szerethető maradt. Igaz, lényegében csak a nagy sikerű rajzfilm lett sorozattá hízlalva, hogy maradjunk hűek a főhős kedvenc szokásához - a hízáshoz - de a hangulata, bájossága (és egyben bugyutasága) is biztonságot sugárzott, amikor a gyermeki buborék-­világunkba is kezdtek betörni a valóság hideg tüskéi. A 100 Holdas Pagony helyszíne sok vicces eseménynek adott helyszínt, de fura módon az a legerősebb emlékem a sorozatról, hogy a végefőcím megy - és ez valószínűleg nemcsak azt jelentette, hogy vége a mesedélutánnak, hanem hogy hétfőtől megint iskola...

A híres rajzfilmcégnél úgy csináltak, mintha az általuk kitalált rajzfilm-­szereplők színészek lettek volna, így természetes volt, hogy a "szereplők" "elvállaltak" külön sorozatot is. Így történhetett meg, hogy Dzsungel Könyve című (amúgy nagyon jó) rajzfilm Balu medvéje külön szerepet kapott ebben a repülős akció­sorozatban. Nem sok különbség volt közte és a többi ugyanilyen akció­sorozat között, csak itt voltak repülők, légicsaták, kalózok, és ha már itt tartunk, vajon miért volt mindenki kedvence a rablóbanda­vezér Don Kartács? Mert hát ő nem volt unalmas szereplő, a többi meg igen, de azért hát megnéztük őket is, mert hétvége volt.

A Csipet Csapat egyébként eredetileg Chip & Dale, ahogy ezt az intróban is megéneklik (és akkor ezt mindenki gondolja tovább, ha akarja). Őket ismerhetjük régebbi Donald Kacsa epizódokból is, csak akkor még nem volt nevük, és állandóan csak borsot törtek az amúgy is szerencsétlen (hibbant) Kacsa orra alá - itt viszont a jó oldalon állnak, és két menő magán­nyomozót alakítanak. A sorozat többi szereplője is ugyanilyen izgalmas, az okos, szőke Sziporka minden srác álma volt (már amennyire egy rajzolt egércsaj az lehet, de végülis ha a japánok meg..., na mindegy, hagyjuk is), Kvarg Lipót a vicces, erős, kövér harcostárs, valamint a Zümi a zöld légy, aki mindenféle apró helyre képes bejutni - egyszóval minden bűnöző retteghetett, ahol ők elkezdtek nyomozni, hamarosan ki is derült minden gazság! Nem csoda, hiszen Magnum és Indiana Jones párosa csakis jó lehet.

A hatvanas, hetvenes években voltak olyanok, akik ugyanúgy, mint a többi művész, ráittak a sarkon vásárolt különböző illegális kémiai kotyvalékokra, és mellékhatásként gigantikus világokat hallucináltak. Mivel a filmtechnika fejletlensége miatt egy ideig kizárólag a rajzfilm volt alkalmas a szélsőséges fantáziák hiteles ábrázolására, a legjobb sci-fi művek rajzolva születtek, és ha nem is a legjobb, de az egyik leghet­venes­évekes­ebb sci-fi sorozat, a magyar címen Elsüllyedt Világok egy ilyen alkotás. Félelmetes volt, titokzatos, idegen, vicces, kedves és barátságos, és sötét és sötét és sötét. Tipikus olyan mese, amit délelőtt néz szívesen az ember gyermeke, mert estére elfelejti belőle az esetleg rémisztő képeket, ijesztő hangokat. Az pedig más kérdés, hogy az alkotókhoz hasonlóan a Magyar Televízió szerkesztői is be lehettek rúgva, mert a tévében olyan kaotikus sorrendben ment a sorozat, hogy érthetetlenné tette a történetet. Szerencsére az internetnek köszönhetően ez a probléma (is) megoldódott (miután kiadták DVD-n, persze).

Hétvégén, a Nagyszülőknél teljesen mindegy melyik rajzfilmet nézzük, mert korán reggel úgyis csak németül van, viszont azokból mindegyik baromi menő(-nek hitt volt általunk). Ilyen lehetett a Bravestarr, amiről csak annyi derült ki számunkra, hogy egy űr-western, ráadásul jókora adag misztikával nyakonöntve. Az alkotók belegyúrták az összes western toposzt, pisztolyosan, lovaglósan, indián­mítoszostól, össze­keverték úgy nagyjából a He-Man-ból kibugyogott maradékkal. Azért szerettük, mert kellemes párhuzamot mutatott a Magyar Népmesék című másik klasszikussal, ahol szintén sima ügy volt valamilyen állattá átalakulni a magyar pusztákon, és aztán jól beépíteni a rusnya főgonosz pofáját.

Kevés idétlenebb, agyatlanabb baromság van, mint a klasszikus macskaegér harcot a végletekig brutálisan kimaxoló Tom & Jerry, amit viszont - bűn, nem bűn - nagyon szerettünk. A két körülbelül hasonlóan hülye főhős (és sok haverja) a végtelen nagyságú házban végtelen hosszú ideig tudott kergetőzni egymásnak súlyos sérüléseket okozva, ezeken pedig valamiért nagyon jól szórakoztunk. Bár a sorozat az ötvenes évek Amerikájából indult, még a '80-asban is nagy sikerrel ment, akármilyen nyelvű csatornán lehetett nézni, nem is okozott érthetetlenségi problémákat. Szerintem a hangulata nagyon magával ragadó, de ezt nehezen tudom megmagyarázni: talán a színek és a perspektívák, szépen megrajzolt helyszínek - és némelyik rész, mint a Pecos Pest egy óriási klasszikus, videókazettára is felvettük annak idején (a Jedi Visszatér után!!). Akár ünnepnap volt, akár iskolai fogászati rendelésre mentünk, akár családi összeröffenések voltak, vagy játszóról szaladtunk fel: a Tom & Jerry megbízhatóan ott volt nekünk a tévében akárhol.

A Kisvakond című cseh rajzfilm­sorozat azzal vált népszerűvé, hogy az állatokat mindenki szereti, a vakondok aranyosak, meg a többiek is: a sün, a nyúl, egér, és nagyon kedvesen voltak megrajzolva, és a kisebb korosztály számára is élvezhető volt. Valamiért az maradt meg, hogy a nagyvárost természet­ellenesnek mutatta be, ha hőseink elhagyták a biztonságot nyújtó erdőt, állandóan veszélyben érezték magukat. Mivel alacsonyabb korosztálynak készült, nem szabad megvádolni az egyszerűségével, utólag belegondolva pedig nagy segítség lehetett az akkori szülőknek egy ilyen békés rajzfilm­sorozat.

"Szombat reggel majd nézzük a mamáéknál a gósztbászterszt" - mondtuk hétközben annak idején, amikor szóba került, hogy esetleg ottalszunk pár lakóteleppel arrébb (egyébként körülbelül ugyanolyan díszletek között) lakó nagyszülőknél. Meg is tettük, a magyar nyelvű tévéújságok szerencsére megfelelően előre jelezték, hogy 6.00 perckor kezdődik a zátájnc csatornán a rajzfilmáradat, kezdve a Ghostbusters-el, így nem sokáig terveztük az alvást. Igaz, azért ebben a rajzfilmben történtek olyan dolgok látványilag, amiknél nem volt éppen jó a szobában, tálcát használva reggelizni - de még a rajzolt trutymó látványát is szívesen bevállaltuk. Hangulatában sokban hasonlított a már általunk is látott filmekre, bár nem volt annyira rémisztő, mint azok, ám sokkal szerethetőbb volt, még ha azért be lehetett tőle tojni.

A Mario rajzfilmsorozatot magyarul talán sosem játszották nálunk, az viszont biztos, hogy akkor nem: mivel a slágerkonzolok, a NES és a Gameboy körülbelül a megfizethetetlen kategória volt a magyarok számára, talán a tévénél nem érezték jelentőségét a sorozatnak. Nekünk pedig - a Nintendo ügyes marketingmunkája révén - a Mario név természetesen egybeforrott a tökéletes szórakozással, a nintendózás fogalmával, hiszen a reklámokat kitágult pupillákkal néztük. A rajzfilmet is hasonló mohó, kitűntetett figyelemmel bámultuk - jobb híján. A gonosz nagy teknős (amúgy Koopa King) elől menekülő Mario és Luigi által vezetett csapat valahogy minden kínos és kényelmetlen helyzetben talált egy virágot, amit megérintve fehér ruhássá változtak, és az aktivált szuper­képességeikkel meg tudták fordítani az események alakulását. Tehát tényleg semmiben nem különbözött a többitől, de attól a szótól, hogy "Nintendo", mindannyian el voltunk varázsolva. És hát ez nem akármilyen különbség, még akkor is, ha ez is németül volt.

A barcszimpszon - így mondtuk, ha néztük a zátájcon. A '80-as évek végén indult a sorozat, mi pedig csak a német nyelvű csatornákon láthattuk, emiatt pedig nem sokat értettünk a fontos történetből és humorból, ami védjegye amúgy. Az érthetetlenség ellenére szerettük, bírtuk a szereplőket, és nagyon örültünk, amikor külön zenei videóklippben is viszont­láthattuk barcszimpszont (amikor 1-2 éve így mondtam nálam fiatalabbaknak, kijavítottak, hogy az "Dö Szimpszonsz", ami igaz, csak nekem akkor is barcszimpszon marad). Az pedig már hab volt a tortán, hogy később mindenféle videójátékban (és mozifilmekben) is láthattuk visszaköszönni őket, sőt, a sorozat lényegében azóta megy, ami nem kis teljesítmény, mikor már "társai" közül már mindannyian elhullottak. Ja persze azóta tudom, hogy magyarul is jó a sorozat, csak úgy már egészen mást jelent.

Azt nem tudom, hogy mi sarkallta a Magyar Televíziót az Alfréd, a Kacsa című sorozat megvásárlására, mert a holland kiadás ellenére eléggé hardcore japán volt (ők is rajzolták), persze aranyos állatok voltak a szereplők, de azért a szörnyek egészen durva anime fazonban pompáztak. A történetek pedig a legdurvább gengszterekről, (vallás)háborúkról, fegyverkereskedőkről, összeesküvőkről szóltak, és persze Alfréd-ról, aki megoldja ezeket a rejtélyeket, a végén pedig kedves végefőcím dallal búcsúzik. Ez azért így utólag is durvának tűnik gyerekműsorban, nemhogy akkor, viszont valamiért engem inkább a tájak hangulata fogott meg. Aztán nem mellékes, hogy a végefőcím után kezdődött nem sokkal az 576 KByte műsora, ez az emlék élénken él bennem, hiszen éppen ezért láttam ebből a sorozatból részeket, mert várakoztam a kedvenc műsoromra, és nem akartam lemaradni a kezdésről, úgyhogy inkább a biztonság kedvéért előbb ültem a tévé elé...

Az előzőekben ismertetett kis kacsás mese csak egy ideig töltötte be a várakozással eltöltött időben fellépő unalom elűzőjének szerepét, mert átvette a helyét egy másik, ezúttal spanyol rajzfilm­sorozat, a Gyümölcsfalva Lakói. Mivel már akkor is menthetetlenül nagy kocka voltam, egyből kiszúrtam, hogy ezt a sorozatot számítógéppel rajzolták, de nem ám úgy, mint ahogy a divatos nagy mozifilmeket színezték, hanem az egészet - valamiféle rajzpaddal! (Amiről már akkor is tudtuk, hogy létezett.) A képcsöves tévén látszottak a pixelek, amiktől ma is, de már gyerekként is fellelkesedtem - na ez volt az igazi "hangoló" műsor az utána következő 576 KByte-hoz... A főcímzene szövegét le se fordították, ami kiváló ötletnek bizonyult, ezen kívűl viszont a történet hihetetlenül bugyuta és egyszerű volta arról árulkodott, hogy ez a sorozat nem az én korosztályomnak készült. A kislány eltűnik egy fura szigeten, ahol antropomorph gyümölcsök és növények élnek (valamiféle demokráciában), és így ennek a társaságnak az eseménytelen kalandjait élhetjük át. Szerintem inkább a nagy pixelek és az én 8-bites szememnek szokatlanul sok szín tetszett benne, kicsit a PC-s demókra emlékeztetett a "grafika", és mint írtam, beizzította látóidegeimet a következő adásban megjelenő tartalomhoz - és nem is akarom bántani, tényleg nem volt egy rossz szándékú rajzfilm, csak az én érzelmi töltetem tette emlékezetessé. A végefőcím pedig az intróhoz hasonlóan kellemes volt, két és fél perc után pedig következett... De ez már másik történet.

Jetzt komm die Animaniaksz - bizony, még a '90-es évek közepén is néztem németül rajzfilmeket, nem tudom miért, de gyanítom, hogy vadásztam a videójátékos témájú tévéadásokat mindenfelé, és néha sikerült elcsípni egyet-egyet ezzel a "tű a szénakazal" módszerrel: az Animaniacs valamiért közben megtetszett. Bár betegnek elég beteg volt, a régi baromság új formában - azaz csúcsra járatva a szemétség, bugyutaság, és a brutalitás, és bőven tele popkulturális utalásokkal, amelyeket a három idióta mikiegér-torzulat elé sodort az élet. Állítólag a sorozat humora is szarkasztikus volt, csak ugye hát németül az nem jött át - viszont a rajzolt Michelle Pfeiffer féle Macskanő, aki asztalnál ülve tányérből issza a tejet, hát az igen.

A Pinky and the Brain az Animaniacs különálló blokkjaként futott, amelyet a három idióta mikiegér-torzulat epizódja után adtak le általában. A klasszikus okos-idióta felállású duó szisztémája ezúttal két fogságban tartott (kísérleti?) egér összeesküvésének formájában nyilvánul meg, történeteik pedig leginkább a klasszikus "szökjünk-meg-a-fogságból, aztán-vegyük-át-a-világ-feletti-hatalmat" témát, boncolgatják, a témához illó komolysággal. Általában mindig van egy terv, amit jól elszúrnak, és hülyébbnél hülyébb helyzetekbe keverik magukat, tehát filozófiai mélységei ennek sincsenek - de legalább ki vannak találva a karakterek, és csináltak a sorozatból egy egész jó kis Gameboy Advance játékot is.

A Tiny Toon Adventures lényegében a Tapsi Hapsi világának kölyök-verziója, ahol minden szereplőnek létezik a fiatalkori hasonmása. Hogy ezen sorozat létrejöttének mi a búbánat volt az értelme, nem tudom, mert körülbelül ugyanaz, mint a "felnőtt" társáé - ellenben nagyon elgondolkodtató, hogy mennyi konzoljáték készült a főszereplésükkel! Úgyhogy talán mégis volt valami jó kis marketing szándék mögötte - egyébként ők tiszteletüket tették az Animaniacs-nál is, később az ő rajzfilm­blokkukba kaptak állandó helyet, ahol robbantgathanak, meg mindenféle értelmes tevékenységet végezhetnek.

A Kissyfur azon kevés rajzfilm­sorozat közé tartozik, amelyet nem tévében, hanem videókazettán néztünk (a fiatalabbaknak mondom, hogy ez olyan mint a "magnókazetta", csak nagy, és ha ez nem mond semmit, inkább hagyjuk). Kikölcsönöztük a videótékából, aztán egyúttal a magunk számára is átmentettük, későbbi használatra. Érdekes, hogy mennyire más hatása volt így, mint napról-napra (hétről-hétre) várni az új részeket a tévében, bár a részek között amúgy sem voltak óriási cliffhangerek (és így iskolai napok, meg reklámok se). A története bemutatja, hogyan illeszkedik be az erdei állatok közé egy cirkuszi medve apukájával, aki elvesztette az cirkuszi sztár anyukáját. A fájdalmas indítás ellenére egy vicces és szerethető sorozat, a japánossága is csak most tűnt fel, a magyar szinkron pedig nagyon jó - a benne található beilleszkedési problémák szerintem ma is remek útmutatónak szolgálhatnak kisgyerekek számára.

A Hanna-Barbera kulturális jelentőségét helyén kell kezelni, talán jobban járok, ha a szeretet felől közelítek műveik "megértése" felé. Nem is tehetnék másképp, hiszen a legkorábbi gyermekéveimben még mindig biztonsággal játszotta a Magyar Televízió a '60-as ('70-es?) években a híres rajzfilmstúdió leszinkronizált rajzfilmjeit - én ezt nem bántam, akárcsak a többi gyerek. A történet hasonlóan nem bonyolult, Maci Laci és haverja, Bubu törnek borsot a Yellowstone Park Vadőrének orra alá, meg közben azért néhány bűnözőt is sikerül elkapni - ezt a hozzállást pedig lehetett szeretni. Sikeréhez vastagon hozzájárult, hogy azért eleinte nem sok esély volt mást nézni ezen kívűl a magyar tévécsatornán (még ugye a Frédibéni játszik), ezáltal ők is részei lettek a magyar populáris kulturának, legalábbis pár generációnak biztosan. Nemrégiben meg már 3D-s filmet is készítettek belőle, nagy sikerrel, úgyhogy az "újak" számára sem merül feledésbe a bajkeverő medvepáros.