Nem tudom, hogy mennyire jó az, ha gyerekek gengszerbandák működését tanulmányozzák, de mivel Cövek Közeg, a mintarendőr folyamatosan próbálja őket bandavezérestül megregulázni, talán van némi oktatási jellege a Turpi Úrfinak is. A sorozat leginkább a '40-es, '50-es évek gengszer­filmjeit idézi, jó a kóbormacska­/ bűnözőbanda párhuzam, ezen felül pedig semmi extra, csak néhány bunkó beszólás a szoftabb fajtából, és persze üldözések, bunyók, tahóskodás.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt a teljes címe a leghíresebb Hanna-Barbera sorozatnak (hanem Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki), de gyerekként is szerettünk rövidíteni hosszú címeket, meg amúgy is tudta mindenki, miről van szó. Már azért is, mivel a '80-as években már a sokadjára adhatták le az egészet - az idősebb generációk is mind ismerték, nagypapák, nagymamák, dédik is. A történet önmagában talán nem lett volna nagy szám, de mivel a MESTER, azaz Romhányi József rímekbe szedte a szöveget, óriásit javult - németül is néztük, de ott egyáltalán nem volt szórakoztató, gondolom eredetiben sem nagy szám. Ám a magyar vicces, bravúros-rímes fordulatok mulatságossá tették a viszonylag unalmas kőkorszaki család és barátai életét, így tehát ez egy különleges rajzfilm, ami nálunk több lett annál, mint egy megvásárolt rajzfilm Amerikából.

Na jó, a Jetson Család lényegében a Frédi és Béni, csak áthelyezve a jövőbe, kevésbé érdekes és vicces dolgokkal, de azért - mint mindent - ezt is kritika nélkül néztük, mert volt egy pöpec retro-scifi hangulata. Ma belegondolva vicces, hogy a sorozatban még mindig papírpénzzel fizetnek, mikor már mi is ritkán, de persze nem jósolni akartak a készítők, csak szórakoztatni, és azért a mindenféle keleti sci-fi agyszülemény helyett sokkal mókásabb is inkább volt ezt nézni.

Hatalmas Garfield rajongó voltam, szinte az első (tehát =második) magyarországi számtól kezdve vettem képregényt, és természetesen rendszeres nézője voltam - németül, persze - a rajzfilmsorozatnak is. Bár a rajzfilm teljesen más (inkább szomorkás) hangulatú, mint a képregény volt, azért megörvendeztette a gyermeki szívemet, ahogy a szereplők megelevenednek - néha még a poént is értettem. A képregényen kívűl figurám, kitűzőm, pólóm, kártyám és számítógépes játékom is volt Garfield eszméit hirdetve, mindezek mellé a rajzfilm még plusz egy élményt jelentett csak, ha nem is legfontosabbat - a mai napig fenntartom, hogy Garfield egyedül képregény formában működik, ott viszont az elitben foglal helyet, már annak, aki kedveli őt.

Bevallom, Heathcliff történeteire nem nagyon emlékszem, csak halványan dereng valami, körülbelül a Turpi Úrfi világára tudnám betájolni: macskák, akik gengszterkednek. Persze nem ettől volt érdekes, hanem attól, hogy Garfield hasonmása, legalábbis én annak idején azt hittem, hogy ő az olcsósított változat. Aztán kiderült, hogy nem az, csak hát nagyon sokban hasonlítanak egymásra, és az is biztos, hogy ő sosem volt annyira híres - a németen viszont szorgalmasan adták a részeket, így óhatatlanul beleakadtunk a másik narancssárga macska karmaiba.

Na ez az, ami már akkor sem hiányzott, rajzfilmnek ugyanis szerintem elég durva volt ilyen fokú háborút nézni, a többi rajzfilmhez képest azért elég kemény váltást jelentett vizuálisan. A G.I. Joe egyébként tipikusan az a határeset, amiért én már nem akartam rajzfilmet nézni - hiszen akkor inkább számítógépen játszok kommandóst, mint hogy nézzem, hogy demózik nekem a tévé - ez gondolom érthető. De azért a játékgyártók gondoltak a számítógéppel nem rendelkezőkre is műanyag katonák formájában, meg mindenféle tankok, helikopterek is kaphatók voltak később: én viszont a schenk fröccsöntött katonáit szerettem jobban.

A He-Man az Univerzum Urai vagy mi, amit megintcsak németül kaptunk, de mentségére és szégyenére legyen mondva, hogy még így, egy másik nyelven sem volt követhetetlen szög-egyszerűségű története. Az is sokat segített, hogy akkortájt megjelent VHS-re is egy film, néhány ismerős srácnak pedig volt műanyag figurája is - tehát nem lehetett nem menő dolog ez. Főleg, hogy később C64-en is volt egy játék (írok is róla valahol), de nem éreztem már akkor sem magam 'hímen' célközönségnek. (Apropó, mit kérdez egy játékfigura-­gyűjtő a szakértő, spanyol barátjától, amikor sikerül vásárolnia egy vélhetően eredeti He-man figurát? Jimenez, He-man ez? - bocsánat.)

A Transformers bevezető zenéje még most is cseng és klattyog-pittyeg a fejemben, mert eléggé karak­teresen technós volt, de egy-két (német) rész után rájöttem, annyira nem hoznak lázba ezek a mindenféle - általam szintén érdek­telennek tartott - járművekké átalakuló robotok. Még a sok lövöl­dözés, robot karate és a gonosz feletti győzedel­mes­kedés sem lel­ke­sí­tett, nálam körül­belül végig abban a távol­ságban maradt, mint a G.I. Joe, ezt a távol­ságot még az új filmek sem tudták csökken­teni.

A Mosómacik című mesterművet nem érheti kritika, egy nagyon kedves, bánt­hatat­lan rajz­film-soro­zatról van szó, ahol a címben szerep­lő mosó­macik család­ját követjük nyomon, illetve lak­hatunk velük az erdőben! Nyilván domi­náns benne a sok tipi­kusan kanadai és amerikai elem, de teljesen érthető volt számunkra is az üzenet, hogy például az erdők tönk­re­té­telével mek­kora katasz­tró­fákat tudunk ma­gunkra húzni. A sorozat kultikus főell­ensége, Fűrész Oszkár (Hollósi Frigyes rekedtes hang­jával) pedig meg­test­es­ített minden rossz tulaj­donságot, a mosó­macik­nak mégis mindig sike­rült feléb­resz­teni benne a jót - és végül minden jóra (hóra) fordult. Ez a soro­zat min­den korosz­tálynak ajánl­ható, még ma is, bár nyilván ma a pörgősebb akciók a menők.

Végtelen csínytevéseket, illetve más nézőpontból a szülőség nehézségeit mutatta be ez a bor­zalmas, de azért akkor még viccesnek ható Alvin és a mókusok című sorozat, amelyből azt tanultuk meg, hogy mindig van egy korrupt banda­vezér, aki ökör­ségeken agyal, és hogy szülőként mennyire meg fogjuk szívni. Így nézve az egyik leg­élet­szerűbb és leg­ta­nul­sá­go­sabb rajz­film­sorozat lehetett, akkor szerettük, ma meg már pont az említett jellemzők miatt nem szívesen nézném. A zenéje akkor vicces volt, most, hogy 30 év után rájöttek az emberek, hogy 8 oktávval feljebb minden viccesebben szól, már nem az. Ő is áldozatul esett egy (pár) élő­szerep­lős meg­fil­me­sí­tés­nek, amellyel nem javítottak ezen az összképen, igaz, nem is rontottak.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de Amigo részei csak ilyen pár perc hosszúságúak voltak, és akkor dobták be őket, amikor ki kellett tölteni az esti adásidőt, ami a gyerekek részére volt fenntartva - mondjuk míg vártunk egy másik nagy mesére. (A lista lét­re­ho­zá­sánál csak azt ígértem, hogy legalább 1 részt láttam az adott sorozatból, de azt nem, hogy emlékszem is rá, úgyhogy bocs.) Ma már a napnál világosabban is látszik, hogy a vagány latinó srácot egyfajta polkorrektség jegyében alkották meg, de ettől még persze vicces volt és talpraesett. Illetve akkor, ma már talán nem is biztos, hogy adásba mehetne, meg már nem is vicces.

A Beetlejuice szintén csak a németen ment, de később már magyarul is láttunk belőle, és nem okozott csalódást: egy kiváló hangulatú baromság, annak ellenére, hogy körül­belül horror, mégsem ijesztő, inkább csak bizarr és agy­zsibb­asz­tó. Lydia, a legszebb rajzolt gótcsaj mindig kimérten és hideg fejjel teszi helyre a teljesen hibbant Beetlejuice-t, aki az id­i­ótább­nál is idiótább öt­let­eivel keveri folyton a... hát min­den­féle gusz­tus­talan dolgot. A képi világa tel­jesen szür­reális, nekem mindig nagyon tetszett, bár 93 részt nem tartok indokoltnak.

A magyarul Szives Bocsok címen futó (az eredeti címet inkább hagyjuk) sorozat már akkor is a hány­inger­keltő kate­gó­riában landolt nálam, nem is igazán talál­koztam olyannal, akinek bejött. Létezésének jogát próbáltam meg­ma­gya­rázni magam­nak a kor­ha­tá­ros­sági sa­já­tos­ság­ok­kal, de akkora büdös nagy sátáni kastély b*szódik benne a mocsáron túl, amelyben a főgonosz lakik, hogy néhány sárkányos heavy metal lemez­borító is megirigy­elné, szóval az "óvodás" lehetőség vastagon kihúzva. Úgyhogy nem tudom, hogy ez micsoda, meg hogy merre tartott (ha egyáltalán tartott valahová), de már akkor sem kértem belőle, és most sem.

Nem tudom (és nem is érdekel), hogyan született a Barbapapa, az amorf hektoplazma-família történetét feldolgozó rajzfilm­sorozat ötlete - de abban biztos vagyok, hogy ezt a látványt még gyerekként is nehéz volt megemészteni, úgyhogy nem is sokat emésztgettük. Bár igaz, valószínűleg alacsonyabb korosztálynak készítették, ami miatt kissé megbocsátóbbak voltunk (tehát bugyutának tartottuk). Amikor az ember immár a saját gyerekekkel akarja nézni a tévét, újra képbe kerül az aktualitásokkal, és így tudtam meg én is, hogy eme remekmű(?) jótékony múlt homályába elveszejtését megakadályozta egy reboot. De én tudok várni, míg újra feledésbe merül!

Mint már egyszer említettem egy másik rajzfilm kapcsán, néhány kreatív alkotó eléggé szélsőséges fantáziával rendelkezik VAGY olyan állapotba képes kerülni bizonyos segítségek közreműködésével, ahol egy ilyen szélsőséges fantázia képes aktivizálódni. A Jamie és a Csodalámpa esetében vastagon élnék a gyanúperrel, hogy ez a helyzet - persze ez nem von le semmi értékéből (mint ahogy az Alice Csodaországban esetében sem), sőt, inkább különlegessé teszi: ennyire elborultan szürreális rajzfilm nemigen akadt műsoron, még néhány, szintén elvetemült rajzfilm se merészkedett bizonyos animációs realitásokon túl, már ha léteznek ilyenek. A főszereplő kissrác, Jamie éppen aludni tér, anyukája elköszön az ajtóban és becsukja azt, és ekkor indul a móka, ugyanis a kissrác egy csodalámpa, és hűséges kutyája segítségével átcsúszdázik egy másik dimenzióba! (Vagy egyébként álmodik, ami egy másik értelmezés.) Nem szeretném a "szürreális" jelzőt elkoptatni, de mind a tájak, mind az átélt kalandok logikája, vagy a szereplők személyisége és kinézete, sőt, változó viselkedése is körülbelül a mesebeli valóságon is túli dimenziókból érkezik (vagy az őrület határáról inkább), megállapítható: egyetlen biztos pont sincs benne. Ez önmagán túlmutató jelentést is kölcsönöz neki, ami egyben ijesztő is lehet gyerekként, hiszen azért a mesenézés élvezetét bár a valóságon túli világ adja, de nagyjából a világ szabályainak megtartásával - sőt, a világ megszépítésének titkolt szándékával is - ez a rajzfilm furán különc, de nagyon szerettük (és a szüleink is, mert már akkor is ment a tévében).

Atom Anti a fizikai valósággal dacolás ikonikus figurája volt számunkra, könnyű volt vele azonosulni: mi is kicsik voltunk és tehetetlenek. Természetesen mi is arra használtuk volna a képességünket, mint a főhős: minden általunk objektíve gonosznak ítélt keményfiú összeverésére. És hát gyerekként még relatíve a jót képviseltük, azazhogy minden joggal tettük volna ezt, emellé a kicsi-a-bors-de-erős igazságát ez a kis sisakos hangya pedig kiválóan alátámasztotta.

Ki ne szeretett volna olyan teremtő hatalmat gyermekkorában, mint amilyet a Varázsceruza című mese felté­telezett? Persze akkoriban szó szerint vettük, arról ábrán­doztunk, milyen jó lenne, ha lerajzolnánk valamit, és az megvalósulna - más kérdés, hogy a technikai részleteibe nem gondoltunk bele, mert mi van azzal, aki nem tud jól rajzolni? Ha a foto­realisz­tikus ábrá­zolástól azért ez a rajzfilm is távol állt, mégis megtanította nekünk, hogy a kezünkben lévő íróeszközzel azért képesek vagyunk terveket papírra vetni és megvaló­sítani azokat - és lehetőleg csak jó célokra tegyük ezt. Azon kevés rajzfilm­sorozatok egyike, melyekből moziban is láthattam részeket, ott pedig minden nagyobbnak, és varázslat­osabbnak tűnt.

A Szovjetúnió annak ellenére, hogy ideológiai tartalomban szemben állt a "rothadó" nyugati kulturával, mégis lelki­ismeret-furdalás és bűntudat nélkül, gyakorlatilag simán lenyúlta a Tom és Jerry-t (is) a Nupágágyi személyében. Már kisgyerekként is látszott a párhuzam, ennél fogva kicsit izzadtság­szagúnak is hatott - én speciel leginkább a kínos­ságára emlékszem, mert szemben az ihlető tényezővel, itt egy elég sivár helyszínen zajlott ugyanez a "móka". Moziban egyébként félelmetesebb volt, ebből is volt pár epizód a kis mozinak, ahová járt az iskolai osztály, de szívesen lemaradtam volna róla. Utólag hallottam más értelmezését is, amibe most nem mennék bele - de akkor nyilván kevesen láttak bele bármi mást annál, mint amilyen szándékkal eredetileg készült.

A Pampalini egy lengyel rajzfilm egy olaszról vadászról, aki Afrikában kalandozik, illetve inkább csak szivatja magát az állatok segítségével. Annak idején vicces volt a kis balfék vadász (oké, bevallom, óvodai farsangon az ő bőrébe bújtam), általában jól pórul járt minden bevetésen - és bőséggel vissza is kapja azokat a genyóságokat, amiket művel az állatokkal. Ez a szerencse egyébként, különben utáltuk volna.

Nem, a '90-es évek kockásing-divatjának textil­éhségét nem a Kockásfülü Nyúl (és fajtársai) füléből készült anyagból táplálták, ugyanis ilyen állat nem létezik a valóságban, csak rajzolva. Miután eloszlattam ezt a közismert tévhitet, rá is térhetek arra, hogy ismét egy olyan mesével van dolgunk, ami a tévé képernyőjén annyira nem, inkább moziban működött: a repülő nyuszi folyton gyakorolta szuper­képességét (nem, nem a gondolkodás volt az), így aztán berepülhettük vele keresztbe-kasul a várost, segítve őt a fura rejtélyek megoldásában. Aztán meg visszamehettünk vele a tetőre, és mindez nagy kunszt volt, mert ha moziban láttuk, az nagyon komoly látványvilágot adott nekünk.

A Pimpa kontrasztos képi világa eléggé jól leköthette az alacsonyabb korosztályt (úgy emlékszem, engem is akkortájt), a kilógó nyelvű, pöttyös kutya kedves, békés volt mindig, és közben általában valami tevékenységet végzett: házat épített vagy kenyeret sütött, közben pedig jól elbeszélgetett mindennel, igen, mert minden életre kelt benne. Drámát igazából nem tartalmaz, de nem is azzal a céllal jött létre, sőt, szerintem még így is tartalmasabb a mai kisgyerekeknek ajánlott youtube videóknál.

A Mars bolygó titkozatossága régóta vonja magára mind a tudomány, mint populáris kultúra figyelmét is, de az az ötlet, hogy egy egér költözzön oda, csak a '70-es években születhetett meg, hogy ne mondjam minek a hatására. Az Egér a Marson egyébként néha a filozófia határait is súrolgatja (inkább csak csiklandozza), szóval ne dőljünk be a mértéktelen édesség­evés propagálásának!

Talán már túl öreg voltam hozzá, de a Babar kedves kis ariszto­krata elefántos világának izgalma már a Micimackó-izgalmi faktorát se ugrotta meg. Így aztán egy rész megtekintése után, aztán évtizedekkel később is csak azt tudom mondani, hogy ha valaki esetleg neadjisten elefántként születik egy királyi családba, annak remek útmutató lehet, de ha emberként csak simán aludni szeretne egyet, tökéletesen megfelel annak elősegítéséhez.

A Bolondos Dallamok nem csak innen-onnan, hanem annak idején már a (műbeles) kábeles HBO műsor­kínálatában is felbukkant, nagy örömünkre - hiszen a Tapsi Hapsi, Dodó Kacsa, meg a Prérifarkasék annak ellenére, hogy egytől egyig teljesen debil idióták, nagyon szóra­kozta­tóan tették, amire szerintük hivatottak voltak. Talán ezért is nem szedem szét külön műsorokra ezt a műsor­blokkot, mert az egyes szereplők történetei körülbelül ugyanarról szóltak, hasonlóan a többi '40-es években indult rajzfilmsorozathoz - és egyébként adtak egy csomó karaktert is a játékiparnak, úgyhogy mindenki jól járt, Dodókacsánál menőbbet meg azóta se sikerült kitalálni.

A lista írásakor lett világos számomra, hogy a japánok rengetegszer tették tiszteletüket munkájukkal az európai piacon is, többször, mint ahányszor ez nekünk feltűnt. Igaz, a japán stílust általában a nagyszemű ember­ábrá­zolással azono­sítják, kevesebb figyelmet szentelve a bravúros szín­használatnak, a tájak már-már realisztikus festésének, vagy pedig a fény­hatásoknak - pedig ezeket mesteri szinten űzik legalább már 70 éve. A Maya is ilyen, a kis méhecske kalandjai persze nem térnek el a többi, állatvilágot antropo­morphizálva feldolgozó mesétől, de képi világa annyira idillire sikerült, hogy szinte megnyugtató nézni: csak ettől nem elalszunk, mint a Babar-tól, hanem inkább kapunk egy kellemes természet­élmény-szerűséget. A 3D-s újra­feldol­gozásból amúgy pont ez a lényeg veszett ki, ahogy lenni szokott, úgyhogy minden­kinek (és gyerekének) inkább a klasszikust ajánlom.