Sonic The Hedgehog

(Commodore 64)

Használ­hatnék hasonlóan monu­mentális jelzőket, mint ahogy azt tettem a Super Mario Bros Commodore 64 konverziója kapcsán pár évvel ezelőtt, mert teljesen jogos lenne ebben az esetben is. Azt is ismétel­hetném, hogy azok, akik hűségesen kitartottak valamilyen szinten régi kedvenc számítógépük, a Commodore 64 mellett (legalább emulátor szinten), azok már jó egy évtizede nyakig elmerül­hetnek a legújabb kori program- és játékkínálat csillogó tengerében. De megint annyit mondok csak, hogy megint csak egy csoda történt.

A címképernyő, 100%-ig tökéletes

Lassan kezdek ehhez hozzászokni, de azért bevallom, ehhez nem lehet, és nem is érdemes. Már pár éve elmondtam, hogy Commodore 64-re körülbelül minden létező nagy játék elkészült már, aztán évente megjelenik 1-2, amelynél kiderül, túloztam, mert óriási játék­sikerekből azért bőven akad még - és lényegében a Nagy Cégek már nem foglalkoztak a Commodore 64 játék­piacával a '90-es években sem. Lehetnék cinikus is, hiszen a 8-bites híres konzolok, a Sega Master System és a NES megjelen­ésére a Commodore cég válasza a C64 Game System volt, ami csak egy sima, kizárólag cartridge­-et használó C64 billentyűzet nélkül - de mégis a rajongói bázis bizonyította be évtizedekkel később, hogy ez a számítógép éppúgy felveszi a versenyt a korszak két vezető konzoljával, mint egyébként a későbbi 16-bites konzolokkal is, nem beszélve a korai PC-ről és Amigáról.

A világtérkép

A Sonic The Hedgehog a Sega Master System konzol meghatározó, induló játéksikere volt, válaszként a Mario mániára, amely a '80-as évek második felét bolondította meg (persze nem nálunk, hanem nyugaton). Hasonlóan a NES klasszikus Super Mario Bros-hoz, a Sonic The Hedgehog C64 verziója is elkészült. Amikor középiskolás voltam a '90-es évek második felében, sokszor írtam fiktív cikkeket a fiktív (amúgy C64-es, elektronikus!) ujságomban ilyen hírekkel, hogy szórakoztassam a barátaimat egy pénteki összejövetel alkalmával - és ilyenkor hasonlóan viccesen érzem én is magam. Valóság hiányában jó volt eljátszani a gondolattal, hogy egyszer majd mi is játsszuk ezeket a nagy, "egész estés" kaland-, akció-, platform­játékokat a kis Commodore 64-es gépünkön... Aztán most itt van.

Itt is halálosak az ellenfelek

A Sonic The Hedgehog élmény itt azonban nem tud teljesen tökéletes lenni. Igaz, csak egyetlen óriási hibája van: REU memória­bővítő szükséges a futtatásához eredeti C64-en (mondjuk jó hír, hogy elég a 256 KByte-os méretű, tehát nem kell neki a legnagyobb...). Ez ma már inkább vallási kérdés, mint technikai probléma, ugyanis emulátorban 2 kattintás elintézni ezt a feltételt, tehát a régóta emulátorozók számára értelmet nyerhet ez a funkció is - állítólag az újonnan kiadott, HDMI csatlakozóval felszerelt C64 gépek szintén tudják ezt zsigerből hardverből, tehát ott sem jelenthet ez gondot (ez pedig megint egy másik téma).

A föld alatti pálya

Gyaníthatólag azonban alapgépre is meg lehetett volna csinálni, a memória szervezése nem lehet probléma ilyen szintű komoly szaktudás esetén. Talán meglepődtek és megörültek ők is annak, hogy ezzel a segítséggel egyáltalán fut a játék, és játszható, aztán gyorsan kiadták. Emiatt a technikai akadály miatt nem tudom azt az állandóan ismételt mondatot teljes nyugodtsággal leírni, hogy "annak idején összef.stuk volna magunkat a boldog­ságtól...", mert a memória­bővítő nyilván a fehér, de inkább szivárvány színeket használó pepita (hibrid krokodil-­) holló ritka­ságával vetekedett, legalábbis a lakossági felhasználás széles ország­útján gyalog tántorogva. Úgyhogy marad a szimpla csodál­kozás, és a hatvány­ozott izgalomtól remegés, mert azért mégis itt van.

A bónuszpálya is ugyanaz

Egy retró tematikájú oldalon nyilván nem kell mindent ismertetni, a Sonic nevet talán mindenki hallotta már a világon, hiszen körül­belül Mario-val egyszerre lett világhírű, és azóta is az (nemrégiben filmek is készültek a rajzfilmek és az évtizedek alatt megjelent sok konzoljáték mellé). A játék ezen változata azonban nem olyan egyértelmű, hiszen ez a legelső változat, itt pedig még nem volt meg sündisznónk védjegy­képessége, amikor egyhelyben állva begyorsít, majd hatalmas sebességgel száguld a pályán - sőt, ezt a játék későbbi Sega Megadrive változatában sem találhatjuk még meg, csak a második résztől kezdve került bele a sorozatba. Ezért az eredeti változat kissé lassabb játék­menettel bír, kevésbé a száguldáson van a hangsúly, mint inkább a taktikus dzsiana­sziszterszes ugráláson - éppen ezért jól portolható a kicsivel lassabb C64-re is, ráadásul mivel a korai pályák eléggé sok lejtővel rendelkeznek, nem maradnak el a hatalmas rohanások, ugrasztások sem.

Az eredeti, Sega Master System változatot végigjátszottam, eléggé ismerem is, ezért érthetően nagyobb elvárásokkal ültem le elé - szemben mondjuk a Super Mario Bros C64 változatával, ahol ugyan szintén próbáltam annak idején az eredetit, de nem játszottam végig. Meg is kellett rögtön állapítanom, hogy a Sega 8-bites gépének több színe miatt a látványvilág nem teljesen ugyanaz, mint az említett NES klasszikus Mario párhuzama esetében, itt azért van némi deficit: de csak akkor, ha nagyon nem tudok elvonatkoztatni az eredetitől, ugyanis meglepően jól kivágták a rezet! Igazán Commodore-osan néz ki, a felhők, a hátterek, a pályaelemek, az ellenfelek meglepően kidolgozottak, a boss fight pályákról nem is szólva. Gát na, pár sprite-hiba becsúszik, de egyáltalán nem zavaró (én csak a pályák végén láttam ilyet, amikor felrobbantjuk az aktuális kisállat­csapdát).

Hogy kell átmenni a hídon, egyre jobban tudom

Ahogy haladtam előre a pályákon, örömmel vettem észre, hogy semmi változtatás nincs: itt egy 100%-os konverzióról van szó! A rejtett helyszínek ugyanott vannak, ahol emlékeztem, a bónuszpályák is hozzák a hasonlóan őrült, flipperes irányítást: ja tényleg, az irányítást meglepően sikerült jól áthozni, a játékélmény szinte semmiben nem tér el az eredetitől. Még a térképeken futó kis animációk is megvannak, amelyek annak idején megleptek a Sega Master System előtt fekve: az utolsónak hitt pálya után a térképről derült ki, hogy hátravan még egy komoly kihívás... A második pálya okozta az első komoly grafikai meglepetést, hiszen az eredeti verzió demózásában ezt a pályát is láthatjuk, ehhez pedig még nagyon korán volt szerencsém - talán írtam már valahol, hogy egy műszaki boltban láttam először eredeti Sega Master System gépet, ahol persze a Sonic futott, a második pálya barna - világosbarna kockás négyzethálós mintázata a gyermeki emlékezetembe égett. A C64 verzióban (milyen fura ezt még sokadjára is leírni!) körülbelül ugyanez a látvány fogadott, amiért a bennem élő kissrác erős hálát érzett.

A "felsóhajtós" képernyő

Az eredetiben a kedvenc pályám a félig víz alá került piramis volt, érthetően ennek C64-es változatát vártam a legjobban, nem kellett csalódnom. Itt ugye - mivel víz alatt kell sokszor haladnunk - egy új játékelem jön be a képbe, mégpedig a levegővétel: ha tartósan víz alatt haladunk, néha kénytelenek vagyunk levegőt venni, ott is, ahol csak a talajból felbugyogó buborékokból van erre lehetőség. Meglepődve vettem észre, hogy ezt teljes mértékben sikerült átemelni ebbe a verzióba is: plusz animációval, (nem vízalatti élőlény) sündisznónk hatalmasra nyitva száját, beharapja a buborékot - akár a Master System verzióban.

Nem Jungle Book, de elkönyveljük dzsungelnak

Nagyon vegyes érzéseim vannak a Sonic The Hedgehog Commodore 64 verziójának kapcsán. Egyrészt már leírtam, hogy az a tény, hogy létrejött, már maga egy csoda, ám ez (egyelőre?) csak egy memóriabővítővel futtatható eredeti vason. Ha ezen túllépünk, akkor talán a következő problémánk a játék sebességével lehet: én ugyan nagyon élveztem, de a zene lassúságából következtetve volt egy érzésem, ez a játék némileg gyorsabban futott az amúgy gyorsabb processzorral megépített Sega Master System gépen. Ha nem az eredeti verzióhoz hasonlítgatjuk, ez akkor is megállapítható, hiszen azért egy átlag C64 platformerben is picivel gyorsabb az akció. Emulátorban ez tulajdonképpen 120%-os processzor sebességet jelent csak, ezzel a custom beállítással lényegében ugyanazzal a sebességgel futtathatjuk, mint az eredeti Sega gépen - itt megjegyezhetjük, hogy ez esetben az elméleti 1 MHz-ről 1,2 MHz-re tunningoljuk a procit, ez pedig még mindig nem éri el a Master System 4MHz-es processzorát, szóval khm, khm kedves japánok, elismerhetik, hogy azért a C64 egy nagyon jó gép.

A piramis!

Szőrszál­hasogatni lehet, de a felsorolt, pusztán technikai (és vallási) kérdéseken átlépve bevallom, hogy egy remek konverzióval játszottam, ahol meglepően igazi C64 érzés fogadott, egyidejűleg azzal az érzéssel, hogy egy kicsit azért jól megmutattuk nekik, mi commodore-osok. Az viszont biztos, hogy egy esetleges jól megírt memória­szervezés­sel (vagy némi pálya­szerve­zési kompro­misszum­mal) annak idején nem csak mi, vagy a játékostársaink, vagy a világsajtó, hanem a sokat emlegetett Commodore főnök, Jack Tramiel is keresztbef.sta volna lábait zuhanó állkapocs kíséretében, ha ezt meglátja.

A legszebben sikerült pálya

Én pedig azért mégiscsak eljátszom kicsit a gondolattal, hogy ez a játék - akár rajongói formában, "hagyományos úton" terjedve - mondjuk megjelent 1990 tájékán, és amikor átmegyünk meglátogatni egy ismerős családot, ahol történetesen a tévére kötve napi használatban van egy Sega Master System, a Sonic The Hedgehog című játékot látva csak annyit mondanék a velem egykorú, büszke konzol­tulaj­donosnak: "Ja, ismerem, nekem is megvan cé­hatvan­négyre otthon..."