1. Rész

Szegasztok! Így köszönt a tévében a '90-es évek elején Martin, az 576 KByte magazin konzolfelelőse, a Magyar Televízió 1-es csatornáján hétköznap esténként. Mivel akkor nem volt internet (jó, tudom, hogy már létezett, de itt nem létezett), még egy 5 perces tévéműsornak is elképesztően tudtam örülni - hiszen a magazinok csak a kép és esetleg a sztori átadására voltak képesek. A műsor kezdete előtt már fél órával a tévé előtt ültem, vissza-­vissza­kapcsol­gatva az 1-es csatornára, nem kezdődött esetleg korábban? Aztán pedig a képernyőre tapadt szemmel faltam az intrótól kezdve a műsor végéig az ott bemutatott aktuális Sega Megadrive játék vizuális csodáját. Ezen tévéműsorok pár epizódja még ma is megtekinthető a youtube-on, Martin gyakor­latilag gameplay videókat gyártott a műfaj előtt 20 évvel, és akárcsak az 576 KByte című szombat reggeli tévéműsorban, itt is elhangzottak exkluzív információk: például pályakódok, örök élet kódok, néha vendégek is voltak, és némelyik játék igen sokáig szerepelt a műsorban, Martin sok pályát végigjátszott - így azok irányában bennem is nagyobb vágy ébredt. Aki annak idején is rajongóként követte a műsort, már talán nem fog újat mondani itt néhány játék ismertetője, ezért azt gondoltam, hogy a Sega Megadrive válogatásomat elsősorban Krissz barátomnak ajánlom, akinek annak idején - többek között - ez a konzol is kimaradt, így nem ébredtek benne felesleges és (akkor) beteljesíthetetlen vágyak a 16 bites grafikájú csodák irányában.

Fiktív reklám a '90-es évek elejéről

Annyit máris érdemes megjegyeznem, hogy a Sega Megadrive konzol megjelenése időben megelőzte a Super Nintendo-t, technikailag komoly versenyben is álltak (sőt, állnak), valamiben az egyik durván jobb, mint a másik: így a korszak két meghatározó konzolja lettek. A SNES megjelenésekor a Sega Megadrive már igen sok címet tudhatott magáénak, de ez önmagában nem jelent még semmit - remélem, a sorozatomból kiderül. Igyekszem két szempontot követni: egy játék abban az esetben szerepelhet a felsorolásban, ha exkluzív, azaz CSAK Sega Megadrive-ra jelent meg, VAGY annyira jól sikerült ez a konverzió, hogy említésre érdemes. Adás indul!

Sonic The Hedgehog

Sokszor kezdem azzal, hogy egy kultikus játékot nem kell bemutatnom, mert mindenki ismerheti, de Sonic-al tényleg ez a helyzet. A kis kék sündisznó iszonyatos sebességgel képes száguldani a pályákon (hozzá képest Mario nyugdíjas sebességű), ezáltal hatalmasakat ugrani is, gyűjteni a gyűrűket, összetekeredve súlyosakat tud rásózni az ellenfelekre. Ráadásul Sonic kalandjai nem is 16-biten indultak, hanem már a Sega ezt megelőző konzolján, a Master System-en is az első játékok egyike volt: azonban itt sokkal színesebb és pörgősebbek lett.

Mit nem adtam volna ezért annak idején

Nem csoda, hogy sokakat rabul ejtett ez az akció, mely - mint említettem - Mario kalandjainál sokkal gyorsabbnak bizonyult (arról persze lehet vitatkozni, hogy vajon érdekesebbnek is?). A játékmenet azonban itt is hasonló volt, mint Master System gépen, a pályákon néhol nagyon gyorsan kellett szaladni, néhol taktikusan ugrálni - a pályák minden platformból jól ismert elemet tartalmaztak már, mozgó talaj, hinta, dobbantó, nem is beszélve a különböző szétverhető extra (átlátszó) ládákról, amikből pajzsok, vagy futócipők nyerhetők.

Klasszikus kockás termőföld

A bónuszpályák is átkerültek, amelyeken még több gyűrűt - így extra életeket is szerezhetünk. Ezekre nagy szükség is lesz, hiszen még itt sem lehetett menteni - azaz a játékot egy szuszra kell végigjátszanunk. Annak idején Martin is ezt tette, azaz sejthetően az adás felvétele előtt el kellett vinnie a játékot a harmadik pályára, hogy azt a tévében be tudja mutatni... (Ha csak nem tudott valami pályakódot, erre nem emlékszem pontosan.) Ma már sokkal egyszerűbb dolgunk van, ugyanis az emulátor kínál lehetőséget a mentésre, de azért hardcore arcoknak ajánlom, mert nem teljesíthetetlen.

A 360 fokban forgó bónuszpálya

A játék ellen szól egy kicsit az, hogy sajnos a Master System verziótól alig tér el valamicskét, bár nem teljesen azok a pályák vannak és leginkább grafikailag újult meg, játékmenetben nem igazán - de persze akkoriban természetesen nyikkanás nélkül elfogadtam volna a géppel együtt.

Leesik a gyűrű az ujjamról

Fontos még megjegyezni, hogy ebben az epizódban még szintén nem szerepel a "begyorsulás", azaz amikor a lefelé irányt tartva megnyomjuk az akciógombot, és Sonic hatalmas sebességgel kirobbanva rohanni kezd - ugyanis ezt a játékmechanikai elemet csak a második résznél találták fel. De ennek ellenére, érdemes tenni vele egy próbát, már csak a történelmi jelentősége méltán is. A zenéje pedig azóta egy igazi klasszikus.

Sonic The Hedgehog 2

Minden géptípusra létezik csúcskategóriás játék, és a Sonic The Hedgehog 2 ilyen a Sega Megadrive-nak. Egyszerűen nincs hibája.

Nyerő páros

Az első rész sikere után nem volt kérdés, hogy a 16-bites konzolon folytatódnak a kalandok - de már a címképernyő is nagy meglepetést tartogat: felbukkan ugyanis Tails, aki egy új szereplő, és ráadásul játszható karakter, egy repülni tudó kétfarkú róka. Egy kicsit ugyan körülményes módon az OPTIONS menüpontban állíthatjuk, hogy kivel szeretnénk játszani: választhatjuk Sonic-ot vagy Tails-t akár egyedül is, de létezik egy olyan mód, ahol Tails követi Sonic-ot, ha a másik kontroller be van dugva, akkor lehet irányítani is, csak korlátozottan. Tails egyébként képes repülni úgy, hogy propellerként használja két farkát, tehát felmerül a gyanú, hogy esetleg olyan helyekre is fel tud így jutni, ahova sündisznó barátja már nem tud felugrani...

Veszélyes magasságok

A játékmódok között szerepel két játékos, VS mód is, ahol osztott képernyőn játszhatunk, mintegy versenyszerűen, melyik játékos teljesíti hamarabb a pályát (ennek létjogosultságát nem igazán értem, de mindegy). Még egy újdonsággal találkozhatunk, mégpedig a bónuszpálya esetében: itt debütált a valódi 3D-s "árok", amelyben futás közben kell összeszedni a gyűrűket. A pályák hatalmasak, sokkal nagyobbak, mint az első részben - ráadásul már itt is lehetőség van a Super Sonic-á átalakulásra, de mivel akkor én ezt nem láttam a tévéműsorban, fogalmam se volt róla.

Szabadtéri edzőterem sünöknek

Emlékezetem szerint Martin ezzel a játékkal igen sokáig játszott, talán nem túlzok, hogy akár 7-8 adás is születhetett belőle - mindenesetre jó választás volt, mert a játék tényleg a géptípus azóta is legjobb játékai közé tartozik (állítólag a legtöbbet eladott játék a gépre!), és ezt akkor, élőben látni hatalmas élmény volt - ugyanúgy, mint amikor emulátorban végre kipróbálhattam. Ugyanazt tudom mondani, mint az első résznél, hogy érdemes kipróbálni: pár éve volt a jubileuma, ahol egy ideig ingyenesen hozzá lehetett férni, de amúgy eléggé oda kell figyelnünk, ha az interneten el akarjuk kerülni a ROM-ot egy esetleges Sega Megadrive oldalra elkalandozás esetén...

Ecco the dolphin

Martin természetesen nem hagyta, hogy a magyar gyártmányú Ecco The Dolphin ne legyen mindenki számára ismert: az esti adásokon keresztül talán az egyik leghosszabb gameplay-t mutatta be, mert végigjátszotta az elejétől a végéig, szemünk láttára, nagy örömünkre. Itt tennék egy megjegyzést is: a honlapom elég redundáns ettől a játéktól, ugyanis már írtam róla a Gameboy Játékok sorozatban egy válogatáskártya kapcsán - de itt is jogosan szerepel.

Az egyik legszebb címképernyő Megadrive gépen

Éppen ezért a játék kezeléséről és mikéntjéről nem is írok, inkább csak annyit, hogy egy egyedi ötleten alapuló, látványos vízi világban játszódó 16-bites delfinszimulátor delfinkaland ez, amely hamar belopta magát minden fiatal gamer szívébe. Főleg mert magyarok fejlesztették - de nyilvánvalóan nem csak ezért. Emlékszem, még szüleim is meglepetten vették tudomásul ezt a tényt, de persze nagy bánatomra még ez is kevés volt, hogy összekuporgatott pénzüket felmarkolva azonnal siessenek a legközelebbi 576 KByte boltba megvásárolni a konzolt és hozzá a játékot.

16-bites természetfilm

Persze a játékot nézve is ámulatba estem, a grafika és a hangeffektek, a víz alatti útvesztők, félelmetes, rejtélyes lények hada - mind arról tettek tanúbizonyságot, hogy itt a jelenlegi legjobb magyar fejlesztésű játékkal van dolgunk. Később, az emulátorban történő kipróbálás után rádöbbentem, Martin-nak igencsak kemény dolga lehetett, ugyanis a játék enyhén szólva piszok nehéz, és egyre jobban nehezedik - az utolsó pályán például a földönkívűli polipokhoz érve instant megdöglünk...

Halló van ott valaki?

A játék irányítása, a delfin mozgása és animációja remekül sikerült, a kiváló alapötlet mérnöki pontossággal került kidolgozásra - még ma is élmény vele játszani, csak azt tudom elmondani, amit a Sonic sorozat esetében: aki kihagyta, az feltétlenül próbálja ki, mert egy időtálló klasszikusról van szó, és biztosan nem fog unatkozni. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy amikor a Sega is kiadta a mini konzolját, nem felejtette le róla ezt a játékot, és nagy játékválogatások állandó szereplője is Ecco, a "magyar delfin".

Ha a kék kristályt használjuk a delfinen, irányítani tudjuk... ja ez nem a Zak McKracken, elnézést

Egészen biztos vagyok benne, hogy (hasonlatosan a mesztelen nős kártyanaptárokhoz) kései gyermekkorom sokkal szegényebb lett volna eme remekmű megismerése nélkül, úgyhogy ezúton is szeretném hálámat kifejezni a játék készítőinek irányában (külön öröm volt, amikor kedvenc podcastomban, a Checkpoint-ban pár éve interjú is készült a vezető fejlesztővel, Szenttornyai László-val), valamint Martin-nak, aki ujságíró-­játékteszter önmagát a tévé műfajában égette le csúnyán próbálta ki, csakhogy mi, fiatal srácok megismerjük ezt a játékot is. Köszönet érte!

Garfieldcaught in the act

Garfield képregényeit már a második magyarországi újság megjelenésétől követtem, mondhatni, sokáig a kedvenc képregényem, illetve antihősöm volt.

Láttunk már szebb címképernyőt is, na

Az is igaz, hogy azért amikor 1995-ben az 576 KByte magazin konzol oldalain találkoztam vele, már nem voltam akkora rajongó, de a Sega Megadrive erőssége éppen ezekben a szépen animált rajzfilm-­képregény adaptációkban rejlett, úgyhogy természetesen megcsodáltam. Egyébként szerintem nincs az a rajzfilmfigura, akinek kalandjaival nem futhatunk össze a fekete konzolon - még a SNES-en sem fordulnak elő ekkora számban a liszenszelt rajzfilm témájú platformerek. A Garfield: Caught In The Act tehát már későn ért el hozzám, de ez 2001 környékén sem akadályozott meg abban, hogy belevessem magam a korábbi kedvenc rajzolt macskám életének 16-bites feldolgozásába.

Fényhatások a drakulás pályán

Az igazsághoz persze szorosan hozzátartozik, hogy ezt az élményt már korábban sikerült átélnem, hiszen Commodore 64-en létezett már egy Garfield: Big Fat Hairy Deal című játék, amelynek szintén ugyanez volt a célja. Erről a játékról már írtam a Commodore 64 Játékok sorozatban, és az is megmutatja rajongásomat a bevallottan sötét bunkó macska iránt, hogy képes voltam kitartóan lobbizni vele 1992 környékén egy mini-­trafikban látott, másolt játékokból álló kazettaválogatás megszerzése érdekében édesapámnál, és nem sokkal később meg is kaptam - a történetet meg ott is ismertetem, melyszerint kénytelen voltam az első fejállító cartridge után is beszerző hadjáratot indítani.

A kalózos pálya

Ez a probléma egyébként nem állt fenn a Sega Megadrive (emulált) verzióval, ám a két játék között van egy lényeges különbség: a C64-es játék tényleg Garfield életét dolgozza fel, a Sega Megadrive játék esetében viszont ezt nem találták elegendőnek, úgyhogy egy eléggé cinematikus történetet köré­kanyarintásával adták közre, nyilván a költségvetés is nagyobb volt, ugye...

A tévé rabja

A játék története a képregény intróból kiderül, (anti)főhős-­macskánk félálomban, lustán bámulja a tévét, valami baj lesz, a tévé törik, Garfield összerakja, bekapcsolja, aztán a tévé berántja őt, és ő máris a tévéműsorban találja magát. Innentől kezdve a távirányítók megszerzésével tud szabadulni az aktuális pályától / műsorokban való részvételektől, míg nem végül sikerülhet kijutni magából a tévéből is. Mivel véleményem szerint Garfield élete és közvetlen környezetének körülményei is érdekesek akár játék szintjén is (hiszen ezt már a C64-es verzió is jól feldolgozta), ezért mindenképpen keresni szerettem volna egy választ, amely megmagyarázza ennek a filmes módszerekkel történő feldolgozásnak a lét­jogo­sultságát.

A piramisos pályák szemet gyönyörködtetően szépek

Félreértés ne essék, a játék nem rossz, sőt, valójában egy igen ötletes és szépen animált platform játékról van szó - éppen ezért talán az ésszerű magyarázat az lehet, hogy a Sega Megadrive képességei ilyen remekbe­szabott animációk megjelenítésére is képesek, azazhogy biztosan nem az történt, hogy egy megvásárolt játék­-enginet töltöttek fel a liszenszelt animációkkal, grafikákkal, hanem - látva a játékkörnyezet garfieldos jellegét, nagyot álmodtak, és elkészítették azt (siker reményében), vagy legalább abban hittek, hogy ez majd kiemeli a rengeteg - mellesleg szintén szép - platform játék közül.

Garfield 1935

Az is nyilvánvaló bizonyíték, hogy a műsorok, helyszínek tulajdonképpen követik a '80-as években megjelent Garfield 9 élete című rajzfilm helyszíneit, azaz tényleg nem sprite-csere történt: itt egy aprólékosan megrajzolt, minden ízében kidolgozott játékkal van dolgunk. Olyannyira, hogy a teljes játék ideje alatt egyrészt remekül szórakozhatunk a vicces és változatos animációkon, a pályák között minijátékok is próbára tesznek minket, és aki gyakorlott gémernek gondolja magát, annak ajánlom, hogy játssza végig: bődületesen nehéz (bár szerencsére van kitty mód, de még úgy is). Játékállás mentésre nincs lehetőség (amire amúgy a Sega Megadrive esetében eleinte nem is nagyon volt), úgyhogy biztosan nem (csak) gyerekeknek készült...

A kalózos erdő fényei

A pályák eszméletlenül hangulatosak, a drakulás, a kalózos, őskori, gengszeres film-noir, egyiptomi témák nagyot ütnek, szinte külön játékként is megállnák a helyüket (például a drakulás lényegében a Ghost 'n Goblins...), mindegyik pályán más jelmezbe bújó Garfield új animációkal gazdagodik, látványból tehát nincs hiány. A kalózos pálya árnyékos, viharos erdeje, vagy a gengszeres film-noir történet fekete-­fehér hátterei mind a 16-bites pixelgrafika remekművei a '90-es évekből. Való igaz, hogy egy platform játék esetében már 1995-ben sem nagyon lehetett újat alkotni, de a Garfield: Caught In The Act remekül szolgáltatja ezt a típusú játékélményt, meglepően szép, kőkemény kihívás, megfelelően méltó ahhoz, hogy a híresen lusta és tahó macska legjobban sikerült alakításai közé tartozzon. Még akkor is, ha óriási narratív hiba, hogy a köztudottan mozogni is utáló Garfield ennyit ugráljon...

sensible soccer

Mint mindenből, a focijátékból is kétfajta létezik a világon: az egyik a szimuláció, a másik a szórakozás. Persze eleve elhibázott elképzelés szimulálni egy sportot, de kétségtelen, hogy ezt a hipotézist a FIFA, PES és társai sorozat igen magas szinvonalon űzi. A Sensible Soccer viszont szórakozás: nem kell bonyolult irányítást megtanulni hozzá, akár a Commodore 64-es fénykorában egy jó focijáték, csak úgy egyszerűen szórakoztató.

Rengeteg lehetőség

Kicsit ellentmondásba is kerülnék, hogyha hosszas és komoly elemzést kellene írnom erről a játékról, ugyanis tényleg a világ legegyszerűbb focijai közé tartozik. A játék design-ja tulajdonképpen a Cannon Fodder című klasszikus játékéval egyezik meg, a pár pixeles figurák ezúttal a focipályán szerepelnek futballistaként a harcmező helyett (bár létezik néhány kutyulék, amit a cég készített játékmagazinoknak a két játékot összemosva, de ezek nem jelentek meg konzolra).

A mérkőzés előtt állítható a kezdőcsapat, és a taktika

Annak ellenére, hogy a játék mennyire egyszerű, rengeteg lehetőséget tartogat: játszhatunk klubcsapatokkal, nemzeti válogatottakkal, vagy akár szerkeszthetünk is saját csapatot magunknak (ez azért nem túl kényelmes dolog billentyűzet nélkül, de a kártya menteni tud!). Mindezek mellett barátságos mérkőzést is játszhatunk, vagy akár csoportmérkőzéssel kezdődő, végül kieséses rendszerbe kifutó egyéni kupasorozatot is indíthatunk, nem beszélve a saját, többfordulós bajnokságokról. Sőt, külön is beállíthatjuk, hogy a hosszabbítás után büntetőpárbaj döntse el a mérkőzést. Az OPTIONS menüben időjárást, mérkőzés hosszúságot is állíthatunk, tehát változatosságra abszolút nem lehet panasz.

Mission complete

A játék egymás ellen is remek szórakozás, tényleg hasonlítható a Commodore 64-en megélt focis játékélményekhez - grafikai egyszerűsége miatt még olyan hatást is kelt. Az irányítás szintén nagyon egyszerű, bár használja az alap kontroller 3 gombját - az edzői utasítások előhívásához kell használni a SELECT és START gombokat is (játékos csere, taktika, minden adott). A lövések között passzolás, nagy rúgás és hatalmas (ívelt) lövés is szerepel, becsúszva szerelni és fejelni is tudunk, azazhogy a különböző gombok labda és labda nélküli esetben külön funkciókkal bírnak.

Egy durva szerelés, amit nem fújtak le

A labdát olyan piszok egyszerűen szerezhetjük meg, hogy a labdát birtokló ellenfélnek nekiszaladunk - azazhogy tényleg könnyen megtanulható és játszható focis játékkal van dolgunk, ami a változatos játékmódok miatt szinte megunhatatlan. Az pedig csak hab a tortán, hogy (az International Edition) tartalmaz egy régebbi magyar válogatottat, és több magyar klubcsapatot is...