Kőhalmi Zoltán humorista felvetése óta a generációnkban mindenkit foglal­koztat a kérdés, hogy Picur milyen típusú iskolába jár, vajon speciális nevelésű igénnyel él-e, és Pom-Pom-ot csak képzeli - ez persze nem változtat az egyik leg­szeret­hetőbb magyar nyelvű rajzfilm klasszikus megítélésén, sőt, inkább csak arról árul­kodik, hogy mekkora kult­státuszt vívott ki magának egyéni gondolat- és képi világával, vicces karak­tereivel - ha még meg­jelenése után 30 évvel is foglal­koztatja az embereket. Szinte minden epizódja és szerep­lője legendás, minden korosz­tálynak ajánlott, egy tö­ké­le­te­sen meg­vá­lasz­tott forma­nyelvben meg­nyil­vá­nu­ló szür­realista remek­mű.

A Mikrobi létezése valahol magától értetődően indokolt, de hogy ne mentegessem: ez a sorozat abban az időszakban született meg, amikor az űrutazás és űrkutatás sikerei sorra ihlették a korai sci-fi film­sorozatokat. Nem mondanám, hogy olyan mély és komoly filozófiai témákat boncol­gat, mint kortársai (-nak többsége), sajnos még a Jetson Család is komolyan vehetőbb nála. Emlékeim szerint egyébként sokan utálták, talán a nyafogós gyerek és Mikrobi idio­tizmusa miatt, a nézők valszeg már akkor sem így képzelték el a mester­séges intelli­genciát.

A Pityke Őrmester című vicces pro­pa­ganda soro­zat azt a célt tűzte ki magának, hogy mintegy vissza­élve a legen­dásan negatív tár­sa­dalmi össz­vé­le­ménnyel egy kicsit hősiessebb figurává, kvázi szuperhőssé gyúrja a rend­fenntartó erők képviselőit. Ha ez a próbál­kozás eleve füstbe ment terv is volt, mégis sikerült egy legalább korának megfelelően vicces és jó dumás sorozatot összehozni, de ebben elévül­hetetlen érdemei vannak Kern András-nak, aki egymaga el tud vinni ilyen produkciókat, jelen esetben a szinkronnal. (Köszönöm a leveles helyreigazítást a kedves olvasónak!)

Gyerekként az ország egész­ségügyi infra­struktú­rájáról szóló infor­mációk hiányában még mástól féltünk, amikor a "doktor" státuszról és a "rendelő" nevű intézményről hallottunk, de tény, hogy Dr. Bubó, a szakállyas bagoly ezen a homályos összképen csak javítani tudott bizalmat sugárzó kedves­ségével és meg­bízható bölcses­ségével. Bár ő is kultikus helyre futott be a magyar tévénézők különböző generációinak emlékezetében, ez jórészt a rímhányó Romhányi József-nek köszönhető (akit nem győzök a nagybetűs MESTER címmel illetni).

A listában a sokadik magyar gyártású rajzfilm, a Vizipók csodapók lénye­gében egy ter­mészet­film, amelyben egyébként az emberek többsége által undorodva gyűlölt (vagy indo­kolat­lanul túl­rajon­gott) pókok élete kerül bemutatásra, egy kicsit tematikai cross-contentben a Szomszédok című élőszereplős természet­filmmel, mivelhogy a vizivilág lakó­telepének többi lakója is tiszteletét teszi a műsorban. Ez egyébként számtalan konfliktust generál, de Vizipók kartárs és Keresztes (nem, tehát nem lovag) jóbarátja ugyanis meglepően intuitív megoldó­képes­séggel ren­del­kez­nek, így a problémás helyzetek hamar víztisztaságúvá alakulnak. Az meg már csak hab a tortán, hogy a szereplők aranyosak is, így korhatár nélkül ajánlott - és hát ha van rajzfilm, amit a japán kollégáknak is érdemes lenne mutogatni, az kétségkívűl ez, lepődjenek meg, nem csak ők tudnak látványos természetfilm­-jellegű meséket készíteni.

Nem igazán jut eszembe olyan igazán erős jelző, amelyet ez a (mindjárt 3) rajzfilm­sorozat meg­érdemelne, ugyanis csak szuper­latívusz­okban érdemes mérni a Mézga Család jelen­tőségét, filozófiai mélységeit, humorát, páratlanul kidolgozott karaktereit és nem mellesleg karika­turisztikus (és ezzel mindent részletesen visszaadó) lenyomatát annak a történelmi korszaknak, ahol gyakorlatilag csak a humor volt az egyetlen legális eszköz a hétköz­napok valóságának fel­dolgo­zására. Véleményem szerint a valaha legjobb science-fiction rajzfilm­sorozat az Üzenet a Jövőből - A Mézga Család különös kaland­jai, valamint a Mézga Aladár különös kaland­jai, a harmadik sorozat, a Vakáción a Mézga Család pedig egy popu­lárisabb témában induló, kicsit bünügyi-kaland kategóriájú, de mindvégig kiváló humorú alkotás - műfajában még ez is kimagaslóan teljesít. Hosszú oldalakat lehetne egyetlen epizódjáról is írni, nem is vállal­koznék erre, de azt termé­szetesen hozzá­teszem, hogy a rajzolókon kívűl ez Romhányi József zseniális életművének csúcsa, és nem véletlen, hogy 3 évtizeden át az egyik legismertebb és legkedveltebb adás volt a Magyar Televízió műsorán. Ráadásul a környező országok is megvették, bár a magyar nyelvi humort lehetetlen volt átmenteni, de a történetek eredetisége és mondanivalója még így is átjött, videómegosztókon több nyelven is vannak epizódok - valószínűleg más országok generációi is hasonlóan éreznek a világ egyik legjobb rajzfilmsorozata iránt. Kapcs-ford!

A Pom-Pom Meséi rajzolójának egy másik művéről van szó, amely bebizonyítja, hogy egy gyermekre szinte semmiféleképpen nem hat az ilyen irányú propaganda, ugyanis hiába szerettem, az igen népszerű horgászatot nem sikerült velem megsze­rettetnie. Nem úgy a hülyeséget, ugyanis annyi barom­ság van benne, hogy még a téma sem zavart, ugyanis az állandóan sztrájkoló kukac és a peches horgász párosa állandóan gondoskodik arról, hogy idióta helyzetek alakuljanak ki - ehhez pedig a tó lakói, a szintén boldog vizifauna több képviselője is kézségesen hozzájárul agyament ötleteivel. A sorozat gyakor­latilag töké­letesen bemu­tatja, hogy milyen nem a horgászat - mert itt aztán nyugalom maximum csak az epizódok elején létezik pár pillanatig...

A Kukori és Kotkoda című kordokumentum egy (hivatalosan) elmúlt korszak kispolgári családi idilljébe enged betekintést. Igaz, az idill jelző talán túlzás, ugyanis a házaspár tagjai között állandó konfliktus vibrál amiatt, mert a férj nem hajlandó semmi házimunkát elvégezni, így inkább egy állandó harcot vagyunk kénytelenek elszenvedni - amelynek fájó realitását való­színű­sít­he­tő­en ezernyi nő élte át annak idején, és éli át most is. Nem tudni, hogy egy ilyen témájú rajzfilmsorozat nevelő, vagy inkább támadó szándékkal jött létre, és azt sem lehet nagyon lemérni, milyen hatásai lehettek esetleg ezen a területen - egy biztos, leginkább a kissé idétlen zenéje és az elnagyolt csőrök miatt maradt emlékezetes. Később szemfüles emberek felfigyeltek arra, hogy a kultikus házaspár hűtőszekrényében egy egész csirke és több tojás is látható, amely pedig a kannibalizmus esetleges lehetőségét is felveti - bár ha azt nem is, az minden­képpen minimum bizarr, hogyha egy élőlény a vele azonos fajba tartozó holttestét és petéit tárolja abban a hűtőszekrényben, ahol az egyéb élelmiszereit is.

A Frakk sem teljesen rajzfilm, inkább animációs sorozat, de mivel a szereplők rajzoltak, úgy érzem, joggal szerepel ebben a felsorolásban. Más kérdés, hogy szerintem diafilmen jobban is működik, de nem vitatható el idilli hangulata ennek a kedves, idős falusi házaspár és háziállatai életét bemutató mese rajzfilm­változatának sem. Irma néni és Károly bácsi mintha távoli rokonaink lennének, Frakk, a mindig fegyelmezett vadászeb, valamint a két lusta macska, Szerénke és Lukrécia pedig remek kis galibákat okoznak nekik, és nem lehet őket nem szeretni. A történetek nem túl bonyolultak, a szinkronhangok elképesztőek, a zene frenetikus - ez a vélemény talán ellent­mondana a diafilmes észrevé­telemnek, de nem kell aggódni, csak arról van szó, hogy a Frakk több megjelenési formá­tumban is mennyire jó tud lenni.

Kettős érzésem van, amikor a Magyar Népmesék című rajzfilm-sorozatról kell írnom. Egyrészt talán a "hivatalos" jellege miatt, hiszen hagyomány­őrzés céljából is készült, feldolgozva a magyar mese és monda­világ klasszikus történeteit, amelyeket hallgattunk gyermek­korunkban - legalábbis mi, későbbi gene­rációk már talán annyira nem. Jankovics Marcell élet­művének fontos állomása ez a sorozat is, és egyébként igazán 'szürreálisan' magyarosra sikerült, minden képkockája kincs, képi világával igencsak könnyen tud azonosulni a magyarnak született ember tudat­alattistúl. A másik érzésem pedig ennek ugyan nem mond ellent, csak jelzi, hogy a modern kor gyermek­eként annak idején úszva a különböző nyugati áramlatok folyójában nem éreztük igazán menőnek ezt a mesét, ugyanis nem képzett megfelelő szélességű (illetve egyáltalán nem képzett) szakadékot a (nagy)szülők és köztünk lévő gene­rációs törés­vonalon, a kul­tur­ális jelleg miatt egy kicsit össze­is­kolai­tan­anyag­ozta a hétvégi mese­nézést, és ha a felmenők megdí­csérnek, hogy 'végre valami rendes mesét nézel', az nem szokott jól esni. Mert bátor a vándor legény, de azért egy jó kowabunga is oda tud b*szni a ninjáknak.

Ha van a magyar köz­tudatnak a környező szláv népek mesevilág­ában szinte termé­szetes jelleggel feketéllő horror­jával való közös metszés­pontja, az a Varjú­dombi Mesék című borzalom. Rajz­film­ként mű­kö­dik ugyan, de stop-motion szerű animációval, a már említett népek bábfilmes rém­tör­té­ne­te­ire (ők úgy hívják, meséire) jellemző 'életre keltett' figurákkal dolgozó, sötét és nyomasztó világával riogatva. Nem tudom, mi volt a célja a készítőnek, aki egyébként ugyanaz a Foky Ottó, akinek például Misi Mókus Kalandjait, vagy a Mirr-Murr kalandjait, vagy ami még meg­döb­ben­tőbb: magát, a minden esti mese­nézés­re hívó TÉVÉMACIT köszön­hetjük, de az biztos, hogy ezen alkotások egymás mellé téve minimum el­gon­dol­kod­tatóak a művészről alkotott összkép tekin­teté­ben. Gyerekként és felnőtt­ként egyaránt érdemes messzire el­ke­rül­ni, hacsak valaki nem vágyik egy betonbiztos, vegytiszta (és legális) bad-tripre.

A magyar rajzfilm­gyártás küldetésének érezte a jel­leg­ze­te­sen magyar klasszikus irodalmi és történelmi témák feldolgozását is, és ez ered­ményezett például kiváló Jókai-adaptációt a Szaffi sze­mé­lyé­ben, vagy akár Petőfi-től a János Vitéz-t is említhetjük, a Mesék Mátyás Királyról című túlkapás esetében lényegében egy Magyar Népmesék spin-offot tisztelhetünk, amely hatásosan dúcolja alá a történelmi tényekre fittyet hányó népi köztudat által felépített tévképzeteket. Az amúgy gyönyörűen megrajzolt sorozat egy igazságos királyról (akinek neve megegyezik egy valódi magyar királlyal) és jócselekedeiről mesél 13 epizódon keresztül, kiváló magyar színészek karakteres hangjával és a Kaláka együttes zseniális zenéjével - és mindezt annyira bájosan összedolgozva, hogy nem lehetett nem szeretni, így hát mi is nagyon szerettük.

Nem leszek szigorú, ha azt mondom, hogy a Kíváncsi Fáncsi nem az európai rajzfilm­gyártás csúcsa, ráadásul egy elefánt fő­sze­rep­lőnek választása gyanús párhuzamokat kelt a Babar című rajzolt anesz­tezi­ológiai segéd­eszközzel kap­cso­lat­ban - de ha nem vagyok ilyen szigorú (illetve tapló), akkor egy egészen kedves, óvodásoknak szóló magyar mesének nevezném, amelyet talán én is akkortájt nézhettem. A hisztérikusan idétlen főcímzene még egy gyerekdal-­válogatáson is megvolt nekünk kazettán, sőt, ahogy emlékeimben turkálok, még egy egész műsoros kazetta is beugrott valamiért, talán valami korai mesejáték változatban...? Vissza is zárom ezt a sötét ládikát inkább, mert ha valami még a Varjúdombi Mesék-nél is hátrébb van a tudatalattiban, azt jobb nem tovább bolygatni.

A Leo és Fred egy cirkuszi párosról szóló rajzfilm­sorozat, amelyet nemzetközi porondra szántak (így stílszerűen), hiszen beszéd nincs benne, csak látványosan vicces események. A viccesség alatt általában széles közönség által könnyen ér­tel­mez­he­tő kis hülyesé­geket kell gondolni, semmi komolyat, engem leginkább azonban a fény-árnyék hatások érdekeltek, emlékeim szerint ezeket igen művészi szinten oldották meg - egyszóval inkább a látványossága, mint a tartalmi elemei voltak benne értékelhetőek. Az meg már más kérdés, hogy a "Leo" névről még egy akkor kapható (körülbelül a pandás mellett a másik) jégkrém ugrott be, ami egy mellékes agyi triggerként bol­do­gí­tot­ta a gyerekeket este - bár a brandnek köze nem volt hozzá, de az az oroszlán is kísértetiesen hasonlított hozzá, amellyel azt reklámozták - és akkor ennyi elég volt a boldogsághoz.

A közszolgálatiság tud szó­ra­koz­ta­tó is lenni - ezt maximálisan be­bi­zo­nyította a magyar rajzfilm­gyártás is, például a Trombi és a Tűzmanó című mesével, amelynek rövid epizódjai tűz okozta katasztrófákat mutattak be, illetve különböző típusú tűzesetek el­há­rí­tá­sá­nak mód­sze­re­it is. Emlékeim szerint még magyar oktató­játék is készült belőle (valószínűleg PC-re), mert egy szombat reggeli be­tele­fonálós gyermekműsor rémlik, ahol a telefonáló gyermeknek kellett megtippelnie, hogy mondjuk az elektromos tűz esetén milyen oltóanyagot kell használni. Szóval egyszer volt ilyen világ is, ahol szórakozva tanultak emberek - bár meg nem tudnám mondani, hogy ténylegesen mennyi haszna volt, de lehet hogy ez a preventív jellegét bizonyítja!

A Bob és Bobek esetében az az elképesztő, hogy arra emlékeztem, hogy két (rajzolt) nyúl előjön a cilinderből, és benny­hillesen marhulnak - de nem, mert ők is bejárják a világot, és bonyolódnak mindenféle esemény­ek­be a helyi lakos­ság­gal. A második elképesztő, hogy ezt kábé 90 részen át teszik, így a cikk írásakor csak pislogni tudtam, miért is nem maradt meg jobban nekem ez a sorozat. Azért meg már így utólag kicsit szégyellem magam, hogy a két egyszerűen megrajzolt nyusziból nem néztem ki többet egy 5 perces ökörködésnél, de hogy men­te­ges­sem magam: a lista a bizonyíték, hogy szinte rajzfilm­sorozatok tengerében úsztunk, tényleg nehéz lett volna mindet megnézni és helyén kezelni. Emelem cilinderem előttük!

A Lolka és Bolka című lengyel móka az egyszerű rajzolatú mesék kategóriájában indul, és ezt nem teszi rosszul. A legem­léke­zetes­ebb, hogy szintén moziban láttam belőle epizódokat, a már említett délelőtti mozizások al­kal­má­val került vetítésre néhány rész, és egyébként egy hosszabb, dalokkal telepakolt mese is rémlik az ő főszereplésükkel. Már annyira nem emlékeztem belőle rész­le­tek­re, valahogy a "kisdobos" páros mókázásaiként maradt meg, de utánanéztem, és meglepődtem, hogy az egész világot körbe­turnézták és mindenféle ka­lan­dok­ba keveredtek, ráadásul mindezt non-verbálisan tették (úgyhogy a dalokkal teli film lehet hogy nem is velük készült?). Az viszont egészen biztos, hogyha unokatesóval rossz fát tettünk a tűzre, akkor a nagyszülők ezen páros nevével illettek minket - merthogy amúgy bajkeverők voltak a srácok. Hát azt hiszem, ennyi elég is a kult státuszhoz.

Bár a kék kutya (?), avagy Foxi Maxi kultikus, egy percére sem emlékszem, mert lehet, hogy túl kicsi voltam, amikor még aktívan ment a tévében, vagy pedig hogy belegázoljak pár generáció lelki világába, lehetséges, hogy csak szimplán ugyanolyan unalmas és bugyuta volt, mint a többi másik rosszabb Hannah - Barbera pro­duk­ció. De persze akkoriban senki nem várt el komoly mélységeket egy rajzfilmtől, és mivel híres lett, hasonlóan kortársaihoz, nyomokat hagyott a magyar köztudatban is. Kedvenc jelenségem, hogy az ún. Marxizmus - Leninizmus Esti Egyetem nevet viselő politikai, ideológiai iskolát Foximaxi-képző-nek csúfolták, amellyel bravúrosan elvették az amúgy is csak formálisan létező ko­moly­sá­gát és súlyát is. Ha másra nem, erre kiváló volt!

Hasonlóan a Foxi Maxi-hoz, a Magilla Gorilla című klasszik­us­ból sem emlékszem egyetlen másod­percre sem, viszont állítólag szerettem, legalábbis szülői elmondások alapján. Na jó, talán egy hózen­trógeres, kalapos gorilla nagyon vicces tud lenni egy kisfiúnak, aki éppen akkor készül körbenézni a világban. Az viszont eléggé lesújtó, hogy most így utólag, több epizód (felületes) meg­te­kin­tése után sem derült ki, hogy miről szól, úgyhogy inkább tisz­telet­teljesen bele­tenném a Hannah - Barbera feli­ratú do­boz­ba, hadd poro­sodjon tovább.

A Bolygó Kapitánya volt a környezet­védelmi dzsiájdzsó, legalábbis képi világa miatt simán össze­keverhető volt azzal. A főhős power ranger fiatalok össze­adták erejüket valamiféle amulett segítségével, és életre hívták a Joker szinezettel megáldott fura szuper­mennek látszó főhőst, aki a Föld meg­mentés­ének célját tűzte ki maga elé. Nevelő szándékát elvitatni nem, hős­ködős májer­kedését már annál inkább lehet kritizálni, na meg a már említett párhuzamot: ha valaki csak futtában kapcsolt oda, lehet hogy összekeverte a már említett másik, békére nem igazán törekvő hősök kalandjaival. Jó űttörő ott segít, ahol tud: az USA edition-höz van szerencsénk.

A Wacky Races szintén egy full idióta baromság, csak itt legalább egy verseny zajlik, ami némi izgalmat csempész a műsorba - és nagy sikerrel vetítették a '70-es években nálunk is, mint a többi Hanna - Barbera sorozatot. Számomra a Mardel kutya röhögésén kívűl semmi nem maradt meg belőle, viszont a nálam idősebbek sokszor em­le­get­ték az autók, vagy a szereplők bravúrosan magyarra áthemper­egtet­ett, hib­bant­abbnál hib­bant­abb neveit. Később szá­mí­tó­gé­pes játékokban is vissza­köszön­tek, de mivel a rajz­film­figurás-versenyzős iparág később óriási méretűvé nőtte ki magát, pont hogy ők nem lettek annyira híresek, pedig talán me­gér­de­mel­ték volna.

A Scooby-Doo-ban az a rémisztő, hogy nem félelmetes, csak arra játszik, hogy az eredetileg fé­lel­me­tes­nek aposz­tro­fált je­len­sé­gek­kel vidámkodva ijesztgesse a gyerekeket. Hiába volt nagy brand, nekem sosem tetszett, pedig még az egyik számítógépes könyben is volt cikk a róla készült játékról - akkor pedig különösen izgalmasnak hathatott volna ez a multi­média­szerű tényező. Mondjuk el kell ismerni, hogy a hippi-főcím­zenéje fülbe­mászó, Scooby - Doo gazdája, Shaggy Rogers pedig már akkor is gyanúsan lassúnak és vihogósnak tűnt, pedig még csak nem is sejtettük, hogy a hippik mitől vihogtak annyit. Persze az 1969-es sorozat indulás sok mindent megmagyaráz, de ezek a bad-tripek még rajzolva se estek jól gyermeki lelkünknek.

A Tesz-Vesz Város talán lehetne az egyik legjobb ismeret­terjesztő mese is, nála jobban egy kisváros működését egyetlen más rajzfilm sem mutatja be ilyen részletesen (vagy csak én vagyok tájékozatlan). Persze a rajzfilm­sorozat léte érthető, de ez is inkább könyv formá­tumban működött a legjobban, hiszen pont az a lényege, hogy egy bármilyen városi intéz­mény, ipari léte­sítmény, farm rész­leteit meg­fi­gyel­hes­sük, ehhez pedig nem a leg­meg­felel­őbb a mozgókép műfaja - mivel ott gyorsan elszaladnak az infor­mációk. Könyv formában viszont tényleg a legjobb, a nagyon történet­központú rajzfilm sajnos más kategóriába kívánt benevezni, ott viszont alulmaradt.

Mondhatnám, hogy a Hupikék Törpikék Indián Editionjével van dolgunk, bár miszticizmusa sokkal kidolgozottabb, lévén, hogy az amerikai őslakosok hagyo­mányá­ból táplálkozik. Bár hogy ezt milyen komolyan teszi, már nem emlékszem, ugyanis 1 rész megtekintése után nem keltette fel az érdeklődésemet, így nem is emlékeztem arra, miről is szól igazán. Talán a '80-as évek rajzfilm­áradatában kissé alul­ér­té­kel­ték, magyar nyelven pedig egészen parádés szinkron-szerep­osztás­sal került sugárzásra, amelyért érdemes egy próbát tenni vele annak, aki annak idején elkerülte - mint én is, de el tudom képzelni, hogy sokan szerették.

A bágyadt tekintetű egérke valamiért annyiban maradt em­lé­ke­ze­tes, hogy nagyon lassan mozgott, és általában nem történt vele semmi. A hetvenes évek német terméke, akiről utólag kiderült számomra, hogy oktatási céllal alkották meg - leginkább csak pólókról, matricákról bámuló hatalmas szemgolyói égtek emlékeimbe. Mivel mi már nagyobbak voltunk a 8 évünkkel, nyilván sokkal érdekesebb volt valami izgalmas, világ körüli, kalandos akció-mese, mint egy képernyőre 0 km/h sebesség­gel besétáló barna kisegér, ezért ezen kívűl nem sok maradt róla, de bevallom, az egérke formáját azóta sem feledtem el, tehát jó munkát végeztek a való­színűleg (mostmár lesz, ami lesz, kimondom) gandzsát suttyomban fogyasztó német művészek.