Mielőtt valaki lehipszterezne engem a válogatásaim furcsaságai miatt, el kell mondanom, hogy igenis voltak mainstream kedvenceim is, bár az is igaz, hogy mivel a videójátékot egy művészeti alkotásnak tekintem, néha máshogy értelmezem azokat, mint ahogy azt esetleg az eredeti alkotók célozták meg. Esetleg egy kicsit másképp játszom velük, mert - mint már párszor említettem - nálam a játék játék, nem pedig kihívások teljesítése. Na de erről ennyit, mutatom a DOS játékokat!
A
A 1994/10-es, frissen kölcsönkapott, több napos olvasnivalóval teletömött
Amikor már nekem is volt PC-m, sikerült megszereznem, ahogy az lenni szokott a vágyott játékoknál - emlékeim szerint rajtam kívűl viszont senkit sem érdekelt - de hozzá kell tenni, hogy érthető módon, hiszen 1998-ra már sok más játék (és új játékműfaj) vihette el a figyelmét az egyszeri gémernek. A játék egyébként a klasszikus értelemben véve nem klasszikus, nagy hadseregeket felvonultató háborús játék, inkább egy háborús témájú taktikai társasjáték.
Fura, mert egyébként sosem szerettem azokat a játékokat, ahol nem állt lehetőség a szabadság megélésére (még minimális szinten sem), a feladatok teljesítgetése számomra sosem a szórakozást jelentette - mégis, a
A játék egységei és terepei mind meglepően részletesen ki vannak dolgozva, (a játék közben egyébként szövegesen sok segítséget kaphatunk, ha igényeljük) vicces, ahogy a különböző rovartípusokhoz társították az emberi világ modern hadviseléső egységeit, amelyeket bevethetünk a változékony terepviszonyok között. Nem mellesleg a későbbi,
A program elég kíméletes, néhány sikertelen próbálkozás után átenged minket a következő küldetésre, de bármikor visszatérhetünk, és teljesíthetjük az elmaradt feladatokat. Az átvezető animációk is megfelelő támogatást adnak az amúgy is poénos alapötlethez, például a Királynő személyesen tüntet ki minket a hadjáratok végén - ezeket a medálokat pedig megnézhetjük a főmenűben is, akárcsak az
Gyerekkoromban imádtam az aprólékos műgonddal megrajzolt társasjátékok játéktábla - térképét, a részletekben elveszve sok apró kis történet bontakozott ki a fejemben, egy-egy miniatűr helyszín olyan sok lehetőséget rejtett, annyira hangulatos volt, hogy rögtön életre kelt bennem. A
Ahogy kell, nemsokára sikerült megszerezni hozzá a cheat kódot is, így már könnyebben fel lehetett fedezni a játékot egyedül. Persze az már az elején nyilvánvaló volt számomra, hogy számomra maximum holmi felfedezős kalandozás lesz (kincskereséssel!!!), végigjátszani esélyem nem volt (szerencsére volt hozzá millió pálya is, és pályaszerkesztő!!!) - raádásul eléggé idegesített a sok varázslat, a végeláthatatlan lehetőségek, amelyeknek persze a profi játékosok nagyon örültek.
Például haverjaim is, akik egy időben nem is voltak hajlandóak mással játszani, mint ezzel: egyik haverom annyira beletekeredett a játékmenetbe, hogy egy frissítő szünetként megejtett erkélyes cigarettázás közben lemerevedve állt, majd döbbent arccal annyit szólt, hogy "basszus, én meg várom a következő kört, hogy szívhassak a cigiből". A játék tehát annyira berántotta őket, hogy még az üdítő esti sétálások alkalmával is erről beszélgettek - számomra ez már nem volt érdekes, mert mint említettem, a különböző artifact-ok egymásra hatását inkább matekozásnak éreztem, mint játéknak (úgyhogy leginkább csak hatalmas seregekkel kényszerítettem térdre a kisebb környező népeket, hogy mohón megkaparintsam az összes nyersanyag-lelőhelyet).
És hogy a játék iránti csodálatomat még jobban kifejezzem: apámat is berántotta a játék, így a Commodore 64-es korszak után nem sokkal folytatódhatott az egymás elleni játékos korszak is. Persze általában röhögés volt leginkább, csúnya gyepálások a gép részéről, aljas bosszúk a gép ellen, és további röhögések. Csak ismételni tudom magam, amikor azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy egy számítógépes (ill. konzol-) játéknak milyen grafikája van, milyen irányítási hibái, milyen sutaságai - az számít, mennyire
A
A játékról igazából sokat nem lehet elmondani, talán csak annyit, hogy sok fórum szerint kiemelkedő a kategóriában, tehát a rengeteg pankráció között is valamiféle mérföldkőnek számít. Mi is szórakoztatónak találtuk, főleg Undertaker-t, akinél az akkori metalos hosszúhaj-viseletünk köszönt vissza, ezért könnyen tudtunk azonosulni vele - ráadásul háttérzenének olyan thrash metal klasszikusokat hallgattunk, mint a
Egy verekedős játék, nagyon jó grafikával (egyébként arcade átirat, ha jól sejtem), jó irányíthatósággal (mindenképpen érdemes gamepad-ra váltani, a játék alapból jól kezeli, ami egyébként ritkaságszámbamenő esemény DOS alatt) - kétjátékos mód, mi kell még? Semmi, sőt, a zenéjét kapcsoljuk ki, és mehet be a THRASH METAL!
C:\Games\DOOM2
Mivel mindenki tudja, mi az a
Elsőként olvastam róla, hogy létezik, legalábbis néhány
De ez minket nem érdekelt, a lényeg, hogy lehetett lőni benne, új dolog volt a láncfűrész, és a
Sokkal nagyobb utóélete volt (van) nálam a
Tehát egy jól játszható, szerkeszthető játék lett belőle, bár a 2000-es évek elején én már próbálkoztam különféle .wad módosításokat futtatni vele (igen, a
Vitathatatlanul helye van a PC-DOS játékok között, de azért vastagon hozzátenném, hogy számomra sosem érte el azt a rajongási szintet, amit a
Szinte biztos vagyok benne, hogy ezeket már leírtam, de mivel ez egy felsorolás, ide is be kell tennem a játékhoz kapcsolódó történeteket.
Először is, szerencsésnek mondhatom magam, mert PONT azt az
Unokatesóm a filmet igen, de a stratégiai játékokat nem szerette, ezért nem is törekedett arra, hogy megszerezze ezt a játékot - így annak az esélye, hogy láthassam, lecsökkent a nullára. Aztán hogy hogy nem, a középiskola első osztályában máris volt egy új osztálytárs, akinek volt PC-je, sajnos fekete-fehér SVGA monitorral (erősen vattafakk kategória), és a játék 286-as gépen is futott, ezért ő viszont játszott vele. Így láthattam én is ezt a kissé még kiforratlan, de szép és izgalmas játékot - ráadásul ez volt a műfaj első képviselője a későbbi (előző cikkben tárgyalt)
Sejtésem szerint ekkor még nem találkoztam személyesen a
Fura lenne, ha így, körülbelül 28 évnyi távlatból mesélnék a játékról, de annyit elmondanék a kiváncsi ifjúságnak (ha olvasnak), hogy ennek ebben a formában már ne álljanak neki, mert az irányítás már egyáltalán nem tűnik játékosbarátnak, a játékmenet pedig nagyon lassú - hiába, pár évvel későbbi játékoknál már komolyabb finomhangoláson esett át a műfaj, de ezek mind nem vonnak le semmit értékéből: rövidke keresgélés után jófajta rajongói remekekre (rimékekre) akadhatunk, szinte akármilyen operációs rendszerre (annak idején Linux próbálgatás korszakomban óriásit nyomott a latban, hogy csak arra létezett az
A
Nem csoda, hogy az újságbeli képet után nagy élmény volt az Amiga verzióval játszani a klubban, ahol szétröhögtük magunkat a nagyon hülyén haldokló katonákon. Az persze már akkor is feltűnt, hogy a szórakoztatás mellett gyilkos kihívást is jelent a program, de minden téren: az irányítás megszokása, a küldetések nehézsége, és persze az, hogy a csapattagjaink elhunyásával lényegében az egyre nehezebb pályákat a nulláról kezdhetjük - ezek pedig hamar elveszik egy fiatal játékos kedvét.
De nem a mienkét: nem törődtünk a játék főmenüjében lévő domboldalon szaporodó sírkövekkel, hanem újra és újra belevetettük magunkat a pixelháborúba. A végéig persze nem jutottunk el, de azért volt egy crackelt verziónk, amiben például ENTER hatására átugorhattunk pályákat.
A játék grafikailag nagyon igényes, igazi pixel-art, a járművek, a tereptárgyak rajzolata a kevés pixel ellenére is jól kivehető - bár azért néha egy-két ellenséges katona sajnos későn válik észrevehetővé, ezt tudjuk be a "terepszínű" ruha segítségének... A poénok, a küldetések szövege, a hangeffektek mind nagyon el vannak találva, az ember elfeledkezik róla, hogy végső soron ez egy háborús játék, annyira vicces tud lenni néha. A későbbi epizódok tulajdonképpen itt is 'küldetéslemezek', így azokról külön nem írok - de akármelyiket választjuk, és megszokjuk a néha "beakadós" katonák mozgatását, remekül fogunk szórakozni.
