Mario Kart
Super Circuit
(Gameboy Advance játékismertető)
Most alighanem a Gameboy Advance történetének legjobb játékáról lesz szó. Azért írom, hogy alighanem, mert különböző műfajú játékokat egy zsákba tömöríteni eléggé otromba dolog, viszont ha mégis csinálnánk ilyen disznóságot, akkor szerintem a
Az is nagy siker volt 1992-ben, amikor Super Nintendo-ra megjelent a játék ősváltozata, a Mario (és társai) témájú gokartverseny, Super Mario Kart. Azóta minden Nintendo konzolt lényegében vele (illetve új változatával) adnak el, a szokásos
Egyetlen hátránya van a SNES verzióhoz képest, ez pedig multiplayer mód: itt is van, csak külön gép kell hozzá, így viszont nem csak ketten, hanem akár négyen is nyomhatjuk, ha mindenkinek megvan a játék és valakinek maradt az ősidőkből egy 4-es link-kábele (még azért be lehet szerezni). És hát el is mondtam az összes hibát: a játékban gémerszemmel semmi problémát nem találni, tökéletes játékélményt nyújtott már az első perctől, bőven megéri az árát.
Most jön a szokásos "aki nem ismerné a játékot" című sorozatom új része, tehát ha valaki nem találkozott volna még ezzel (amire tényleg elég kevés esélyt látok), akkor egy rövid ismertetővel gazdagítom sötét, zárt pincében töltött eddigi életét. A játék annyiban különbözik egy sima, natúr gokartversenytől, hogy a pálya televan mindenféle felvehető extrával, amelyekből kétféle létezik: saját autónk ideiglenes feltunningolása valamilyen extra képességgel (és ezzel előny szerzése), vagy pedig a többi versenyző hátrányba hozására szolgáló fegyver.
valagatokba
Ezek természetesen beleillenek a Mario világának tematikájába, azaz itt is a teknősöket lőhetünk ki ("hőkövetős" változata is van, a piros), vagy felvehetünk szupercsillagot, amelynek segítségével mindenkit szétcsaphatunk, de akár gombát is begyűjthetünk, amely másodpercekre felpörgeti a gépet, ezzel pedig jól elhúzhatunk a mezőny mellett - vagy éppen jól beletoccsanhatunk valamelyik vízbe / falba / tereptárgyba. A teknősöket magunk mögé is lőhetjük (vagy a banánt is dobhatjuk előre, hátra), így a nyomunkban járó ellenfeleket is lehet közvetlenül támadni, persze az extrák végülis elsülhetnek rossz irányban is (például a saját banánunkon csúszunk el), ideillik egy kiváló statisztikai ábra, amit nemrég találtam:
A játék a Mario világ karaktereit szerepelteti (minden fontos, akkori szereplő választható), a sofőrképességek általában eltérőek: könnyűek és gyorsak, avagy nehezek és lassúak, esetleg ezek keveréke is lehet. Értelemszerűen egy erősebb Bowser, vagy Donkey Kong könnyebben tör utat magának, ugyanakkor Toad nagyon gyors, de hamar kiüthetik a nyeregből. A játék változatos kupaversenyeket kínál, ezekben egyenként 4 pálya van, amelyekben sorrendben fogunk haladni - 3-5 körös futamokkal, a versenyek pedig pontozásosak.
A legtöbb pontot a legjobb helyezésért kapjuk, ez ugye nem meglepő, a kupa utolsó futama után pedig az összesített táblán derül ki, hogy dobogósok leszünk-e. Egyébként ha a versenyek során nem végzünk az első 4 hely valamelyikén, elveszik egy próbálkozási lehetőség (amelyből kezdéskor három van), és kezdhetjük előlről az adott futamot. Létezik Quick Run opció is, ahol egy adott pályán tolhatjuk, versenyfeltételekkel, ellenfelekkel, felvehető extrákkal, ebben az esetben az érmék is a pályán vannak - de persze a Time Trial játékmód is bekerült, ahol csak az idővel kell megküzdenünk. Itt lehetőség nyílik a pályák begyakorlására, amire szükség is lesz a nagy versenyeknél (de itt nincsenek sem érmék, sem felvehető extrák), a kártyán viszont helyett kapott a GHOST DATA segédlet is: a program el tudja menteni és visszajátszani a legjobb futamainkat, ha esetleg a haver előtt akarnánk villogni - de éppen persze akkor nem sikerül a pálya, amikor élőben látja.
És akkor itt említeném: a kupákat különböző minősítéssel nyerhetjük meg, azaz lehet ★★★, ★★, ★, A, B, C, D, E osztályzattal nyerni. Sok mindentől függ, milyet kapunk, például hogy összeszedtük-e az
A játékmódok is tulajdonképpen megegyeznek, bár itt már három motortérfogat is választható, ezek a nehézségi szinteknek felelnek meg. Az extrák terén is bővüléssel találkozunk, akár három teknőst, vagy gyorsító gombát is kinyerhetünk a kérdőjelekből - mondjuk én nem találkoztam a madártollal, amelynek segítségével kurva nagyot lehet ugrani, és a pályát levágva így nagy előnyökre szert tenni.
A játék grafikájával sem lehet gondunk, ugyanis demonstratíve jól használja a hardvert, 3D-ben mozgatva a pályát, akadásmentesen, ötletesen. Stílusában körülbelül a Nintendo 64-re megjelent
A játék (és a többi változat) többjátékos módja sem merül ki a szokásos, többen is játszható versenyekben. Ezt is tartalmazza, mint ahogy írtam, akár négyen is játszhatunk, elosztókábel segítségével - bár nem volt részem ilyenben, de óriási marhulásnak tűnik így is. Még nagyobb móka viszont a lufis deathmatch, amelyet viszont volt szerencsém átélni két játékos módban (persze SNES emulátorban), itt ugyanis az a lényeg, hogy egymás lufijait lőjük ki piros, illetve zöld teknős segítségével, speciális deathmatch pályákon!
A helyzet az, hogy a
Amikor Gameboy Advance-ot megvettem, a legelső kártya, amit sikeresen megszereztem hozzá, a
A végére már csak annyit, hogy mind tartalmilag, mind grafikailag és játszhatóság szempontjából is egy kimagaslóan minőségi játékot tisztelhetünk benne, amelyet a Nintendo nagyon jól megszerkesztett. Az tehát biztos, hogy a géptípus legjobb játékai között van a helye (körülbelül 1500 játék jelent meg a gépre...), ha valakinek tetszett a SNES verzió, de nem bírja a modern vektorgrafikás torzulatokat (vagy ezeket a Wii-s villogós vígasságokat), akkor ajánlom, hogy forduljon ehhez a remek játékhoz, amely ugyan már nem 8-bites, de még nem szégyentelenül XXI. századi, és bizonyítéka annak, hogy a Nintendo valaha tényleg méltán volt a világ egyik legjobb játékgyártója.
