Konzolra gondolva
Találkozás a játékkonzolokkal
A számítógépek világával párhuzamosan fejlődött egy iparág, játéktermi gépeket termekbe terelve temérdek bevételt kitermelt - és ezáltal tudott befektetésekre is gondolni, így történhetett meg, hogy az arcade gépek grafikailag már idejekorán akkora attrakciók ábrázolására is képesek voltak, amikkel nem versenyezhetett egy 8-bites házi számítógép.
Ez a tény sajnos igen korán, izzón belém bélyegvasazódott, hiszen érdekeltek a videójátékok - néhány osztálytárs ezekről a játékgépes élményekről mindig extatikus mámorral, hebegve mesélt...
Mégis milyen volt a verekedős játék? Rajzolt, vagy ilyen fényképes? Rajzolt... Szerintem rajzolva volt! Akkor a Street Fighter? Igen, asszem az volt...
...a ködös emlékek mellé ráadásul én is láthattam egy-két ilyen 256 színű csodagépet valamelyik művelődési házban pénznyelőként üzemelni. A kezdeti tájékozódásom hamar világossá tette, hogy akik csak játszani akarnak, azok számára van lehetőség otthoni játékgép vásárlására is, ezeknél persze a játékmásolás eleve kizárt tényező (-nek tűnt, mert hát ugye a C64-es kártridzset se lehet másolni, vagy mi, de erről később).
A valahol már említett Quelle katalógus bemutatta, létezik a tévére köthető Nintendo gép, téglalap alakú irányítóval és pisztollyal(!), van olyan, hogy Atari gép is, joystickkal, és ezekhez lehet játékkártyákat vásárolni. A tévében természetesen számtalan reklámot ültünk végig tátott szájjal figyelve, hallgatva szüleink ellenpropagandáját az ott látottakkal kapcsolatban - nem tudtunk tehát úgy létezni, hogy ne hallottunk volna a konzolokról, amelyek játéktermi színvonalú játékokat futtatnak kártyákról.
Az első
Sejtésem szerint életem első, működő konzolját élőben a nővérem osztálytársánál láttam, hozzájuk mentünk látogatóba úgy '91-'92 környékén, egy esőbe hajló hétköznap délután.
A tévé képernyőjén az Alex Kidd című klasszikus játék futott, ezt a Sega Master System gép beépítve tartalmazta - a grafikája pedig olyan élénk színekkel ragyogott, amelyeket a C64 kissé fakó PAL rendszerű palettája nem volt képes kirakni a képernyőre. Kimerevedett állkapoccsal figyeltem a játékot, ahogy az osztálytárs a fura, nagy öklű főhőssel gondosan kiüt minden csillagos téglalapot, összeszed minden pénzeszsákot, hogy legyen keret a motort megvásárolni a második pálya elején lévő boltban. A víz alatti pálya után be is megy ebbe a boltba, aztán egy vadvidéken száguld végig evvel a motorral, mindent letarolva... Legyőzi a főellenséget kő-papír-olló játékban... Megint a víz alá merül és aztán egy gömbökkel teli világban verekedi át magát, a végén találkozik egy öreg bölcs remetével, aki egy biciklis propellert ad neki... Utána máris a levegőben tekeri ezt a járművet, és ott szedi össze a pénzzsákokat... Óriási élmény volt, pedig csak néztem.
Persze tudtam, hogy eleve nem tartozhatok a konzolos kategóriába, aki csak játszik egy géppel, ez nagy luxusnak tűnt (a gép képességeiből következtetve az árra), a játékok viszont tényleg drágák voltak - ezt később újságok árlistáiból tudtam meg. A játékok közül még a Wonder Boy is megvolt neki, de az nem működött valami miatt, nem vette be a gép, és még egy játék volt szerelőnél, amit a mai napig nem értek pontosan - valószínűleg egy közeli elektronikai szaki mellékfoglalkozásként forrasztgatott volna ilyeneket? Biztosan. A lényeg, hogy a hazafelé úton végig ez járt a fejemben, otthon pedig apám felvázolta a valóságot, mely szerint ha ilyen gépünk lenne, akkor be kéne érnünk 2-3 játékkal, így viszont van 200 (vagy mennyi), és hogy ez egy jó érv.
Ezt már akkor is meg tudtam ítélni, hogy nem teljesen igaz, hiszen mit szólt volna akkor, ha mondjuk Amiga 500-asunk lett volna 3 játékkal (10 lemezen), amiből az egyik egy csillogó grafikájú második világháborús stratégiai játékcsoda? Ha a mennyiség nem is, az mindenképpen a C64 mellett szólt, hogy sokkal univerzálisabb felhasználást tett lehetővé a későbbiekben, amiért utólag nagyon hálás vagyok, csak ezt egy 11 éves, amióta-az-eszét-tudó videójáték rajongó srácnak (aki épp most látott egy 256 színpalettájú konzoljátékot) elmagyarázni szívfájdítóan reménytelen vállalkozás.
Az első (?)
A másik változata az első találkozásnak az, hogy elmentünk a Centrum áruházba. Ezt a verziót azért tartom szintén elsőnek, mert fogalmam sincs, melyik történt meg előbb, azt viszont biztosra veszem, hogy időben igen közel történtek egymáshoz. A Centrum áruház alagsorában működött a műszaki részleg, mindig izgatottan remegtem, mielőtt betértünk, pedig lényegében csak egy sima, L alakú pult volt. A pult mögött viszont rengeteg új műszaki csoda csillogott, érhetően az én legemlékezetesebb rácsodálkozásom egy TV-nél történt, ami egy bekapcsolt Super Nintendo géphez volt kötve. A tévén a Super Mario World című játék intrója futott.
A Mario nevet akkor már persze ismertem, és tudtam, hogy ami előttem két méterre világít, egy újabb Nintendo gép, hamar beláttam, hogy jól kell laknom a látvánnyal, mert ezt még a tévében, reklám formájában se fogom látni egyhamar. Ha lehet szemgolyóval színes fényt szürcsölni, akkor szerintem azt csináltam.
A második harmadik
A második személyes találkozás érdekes módon ahhoz a hobbibolthoz közel esett, amelyikben mindenféle jó cuccot lehetett kapni a C64-eshez (a Kompjúteres cikkben utaltam már rá). Ez az üzlet ugyanarra a piactérre nézett mint az előbbi bolt, viszont tele volt műszaki cikkekkel. Betértünk, de arra már nem emlékszem, miért - apám viszont hosszasan beszélgetett az eladókkal, én pedig egy hatalmas szintetizátor mellett észrevettem egy működő tévét, amihez egy, már korábban látott Sega Master System volt rákötve, és a gépben éppen a Sonic című játék demózott. A gép képességeit hiába ismertem, rátapadtam a képernyőre, és szememmel lefényképeztem a 256 színű paletta szépségeit.
1994-ben új osztályba kerültem, egy új sorstársnak pedig volt egy igazi Gameboy gépe. Nagy, fehér(szürke), zúgós, igazi. Három játéka is volt hozzá, az egyik a Garfield Labyrinth című, elég érdekes katyvasz, a Teenage Mutant Ninja Turtles: Fall Of The Foot Clan című oldalnézetes szeletelős, igazán egyik sem tetszett, a gép zöld-fekete grafikájának részletessége, a kijelző viszont nagyon. A Tetris akkor persze megvolt piacos verzióban otthon (ez konzolnak számít?), így az nem érdekelt. A gépet persze nem kaptam kölcsön (nem is mertem kérni), mégis nagy élménynek számított, ahogy láttam működni a tornaóra előtt, az öltözőben.
Szemben lakó szomszédasszony egyszer csak elmondta, hogy a gyerekeknek vett egy nintendo gépet, ennek a hírnek én nagyon megörültem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem eredeti gépről van szó, csak a piacos másolatáról, a "sárga kazettás nintendóról", dehát nem lehetett elvárni, hogy egyszerű alkalmi gémerek tudják, mi a különbség a kettő között. Bevallom, ezt a gépet én sosem tartottam teljes értékűnek, viszont tény, hogy 100%-os másolat volt, a nagy sikerű címek Mario, Contra, Ice Climber, mind a pisztolyos játékok, pl. a Duck Hunt teljes egészében játszhatóak voltak vele. A gépet nemsokára eladták, aztán meg pánikszerűen később megvették a C64-ünket, aminél elcsodálkoztak, hogy hát az nem játékgép, de nehéz vele ezt meg azt csinálni...
Az alattuk lakó szomszédék is rendelkeztek egy konzollal, mégpedig egy Atari másolattal, de ennek a grafikája eléggé elnagyolt volt még a C64-hez képest is, nem is tetszettek a játékok. (Ide nem teszek be képet, se kommentet, nem szeretnék Atari rajongókat sértegetni, tiszteletben tartom a rajongásukat.)
Add má' kölcsön
Valamikor a középiskola éveiben, tehát a '90-es évek második felében másik szomszédék PC-t vettek, amelybe bele kellett tölteni egy többlemezes, hardcore logikai játékot, a Microsoft OFFICE címűt, és ők installálni sem tudtak. A telepítés után néhány beállítás volt még hátra (100%-ig sosem sikerült ez a játék), a végén meg valami autós játékot is izzítani kellett a fiúgyermeknek. Miután ez sikerült, el akartak hálájukkal halmozni, én pedig hálából észrevettem a polcon egy összetekert kábelű Sega Master System II gépet, és azonnal rákérdeztem a srácnál, hogy ezt kölcsönkérhetem? A válasz az volt, hogy "persze!": de a porrétegről gyanítottam, hogy már rég megunta, úgyhogy nem hasadt bele a szíve, mikor hónom alá csaptam, és felmentem vele a negyedikre.
A szobában összeraktam, némi kábeles mókolás és kézi színtekerés után elindult az első kölcsön-konzolom, mégpedig a Sonic című, a korábbiakban már a boltban is látott, nagy sikerű játékkal a szájában - de persze a Sonic nevet már régóta ismertem, hiszen jópár évvel azelőtt a tévében az 576 KByte által indított Szegasztok! című 10 perces, hétköznap esténként nyomuló tévéműsorban Martin, a magazin konzolfelelőse döngette a Sega Megadrive változatot. Ez a konzol persze az említett 16-bites gép előtt jelent meg, ez viszont nem zavarta a cégeket, és simán gyártottak hozzá Mortal Kombat II-őt is. Engem meg végképp nem zavart, sőt, örültem, hogy végre egy igazi konzolt is nyúzhatok egy pár héten át.
Ami ezután jött, mindenki kitalálhatja: több, mint egy hétig tartó, napi több órás edzés után sikerült eljutni a játék végére, ahol meglepődve vettem tudomásul, hogy még egy pálya következik, miután majdnem kinyírtam a Doktor Rabotnyikot, főgonoszt. A legutolsó megpróbáltatásnál elvesztettem az összes életet, este addig nem tudtam elaludni, amíg a fejemben folyamatosan lejátszódó, utolsó főellenség koreográfiájára ki nem találtam az ellenszert - másnap pedig a pályákon végigmenve, szorgalmasan begyűjtve a legeldugottabb bónuszéletet is, elvergődtem az utolsó utáni pályára. Végül a kitalált módszer bevált, pár próbálkozás után sikerült legyőzni a főellenséget, és ezzel végigjátszani a Sonic első részét.
A másik játék, ami a géptarháláshoz járt, a sokatmondó című Super Racing volt, bár a gameplay videót megnézve csak sejtem, hogy az lehetett, mert felülnézetes volt, és a Micro Machines-re biztos emlékeznék, más ilyen játék meg nem volt a gépre. A konzolt visszavittem, bár utólag belegondolva, megvehettem volna, még talán lehetett volna alkudni is rá, de nem lovagoltam meg a lehetőséget.
A 16-bitesek
Amikor eljött a klub-időszak, a PC-é lett a főszerep, de én azért megragadtam a lehetőségeket, és amikor éppen szabadon demózgatott egy Sega Genesis a lépcsőház pincéjéből kialakított helyiség asztalán, kaptam az alkalmon, és nyomtam vele egy-egy menetet. Az egyik esetben a Sylvester and Tweety in Cagey Capers című Csőrike és Szilveszter rajzfilm konzol adaptációját próbáltam ki, amiről olvastam már az 576 KByte oldalain. Ekkor tapasztaltam meg, hogy azért itt sincs kalbászból a kerejtés, mert a játék annak ellenére, hogy rajzfilmszerű grafikával volt tálalva, a játékmenete a rosszabb C64-es ugrálós tömegtermékekre emlékeztetett. Másik esetben a Mortal Kombat 2-őt sikerült elkapni, persze csak az íze kedvéért (Johnny Cage: előre - előre - le - fel). Akkoriban elfogadtam volna otthonra, mondjuk a pénteki összeröffenések alkalmával biztos pixelesre vertük volna egymás virtuális alteregóját. Így viszont önmagában a gép (amikor a közelben PC-k zúgtak) nem tűnt akkora nagy durranásnak, mint annak idején, a tévét bámulva...
Az évtized utolsó szilveszterét a város másik végében ünnepeltük egy lakásban, újév első napján, reggeltájt (de inkább délelőtt) barátaimmal támolyogtam haza. Gyanútlanul sétáltunk a közeli buszmegállóhoz, ahol egyébként már nagyon régóta üzemelt egy műszaki bolt. Választékában a villanytűzhely és a videó is jól megfért egymás mellett. Éppen ezért nem volt furcsa, hogy a kirakatban egy bontatlan Super Nintendo gép kínálta magát, ráadásul egy Super Street Fighter 2 kazettával a csomagjában. Egy pillanatra még meg is fordult a fejemben, hogy meg kéne venni, hisz ez a gép 10 éve jelent meg, már a Playstation a menő, biztos az emberhez vágják ezt, azért tolják a kirakatba... mennyibe kerülhet?
Az ár: 9990 Ft volt. Az agyi szívzsírtolulás tüneteit produkálva, levegőkapkodás közben rádöbbentem, melyik országban vagyok, ugyanis az ára semmit nem változott azóta, mióta a Centrum áruházban megláttam. Naivan azt hittem, itt is ugyanúgy működik, mint a számítógépeknél, hiszen egy 386-os gépet 2000-ben már a sárba tapostunk volna (monitor nélkül, persze), annak ára teljesen lement, miután az újabb x86 processzorok megjelentek a piacon. Ehelyett ezen a téren egyáltalán nem volt változás, be kellett látnom, hogy hiába nem vágyik már senki se az akkor talán már retrónak nevezhető, 16-bites, k★rvadrágajátékkártyás konzolélményre, a huzatos Mindenható bolyhos genitáliájáért se fogják leárazni, hogy nekem jó legyen.
Ekkor komolyan lemondtam arról, hogy birtokolni fogok egy konzolt, pedig akkor mély tisztelettel barangoltam az emulátorok világában, megérdemeltem volna, de ez már egy másik történet (lesz majd, ha egyszer megírom).
