Kompjúter otthon
A számítógépek háziasítása,
avagy a kezdetek
a Commodore 64 korszakom 1.
A Commodore 16 eladása után nem sokkal még egy költözés is következett, így gyermekkorom első helyszínétől búcsút véve néztem a jövő felé, amely egyben azt is jelentette, hogy innentől külön szobám lesz. Ennek örültem is, meg nem is, nem láttam még értékét. Körülbelül egy fél év lehetett, amíg nem volt számítógépünk, ez volt a leghosszabb gépnélküli időszak az életemben - de lehetséges, hogy annyi sem volt, csak az én emlékezetem duzzasztja fel az időszakot ilyen óriásira. Új lakás, saját szoba, új iskola, és valami új, amiről még nem sejtettem, hogy be fog következni, de végül bekövetkezett.
Eljött ugyanis a pillanat, amikor szóba került, hogy veszünk egy Commodore 64-est.
Hogy ez mit jelentett? Az időben visszanézve, mostani szemmel talán egy megkésett korszakváltást, mert a főáramlat addigra már leúszott, ugyanakkor '91-ben még ez óriási dolognak számított, főleg nekem, aki nagyon vágyott arra, hogy ismét számítógépe legyen (az osztályban még két-három srácnak volt C64-ese). Apám boltban vásárolta a gépet, ez a tény manapság nem tűnhet olyan szenzációsnak, de ismerve az akkori állapotokat, jó áron leginkább kéz alól lehetett venni olyanoktól, akik csempészettel magánimporttal foglalkoztak. Abban persze nem vagyok biztos, hogy maga a bolt nem onnan szerezte az árut, a lényeg, hogy garanciát is adtak rá (és egyszer például javítani is kellett, mert bekapcsolás után a kurzor elkezdett magától szaladni, és nem reagált semmire). A lényeg, hogy apu hazaállított a géppel, ami körülbelül így nézett ki:
A géphez volt még pár tartozék, amikre biztos emlékszem, az a Super Games Cartridge, egy német nyelvű kezelési útmutató, és egy joystick. A magnóval kapcsolatban nem emlékszem, hogy a géphez adták, vagy később került beszerzésre, gyanítom, hogy a géppel együtt - a tény azonban az, hogy játékkazettánk nem volt hozzá. Akkor eszembe jutott, hogy milyen jól jönnének most azok a kazetták, amelyeket annak idején a szemben lakó unokatesóméknak adott kölcsön ismerősük a - nagyzolásból - megvett C64-ükhöz, azok a kazettahegyek... ó, a narancssárga kartonborítók, amelyeken szép sorban le vannak írva a játékok sokat sejtető címei egymás alatt és persze mellé a fordulatszámok... Akkor már tudtam, hogy egyszer nekem is ott fognak sorakozni a kazetták a gép fölött, tele játékokkal.
Arra nem emlékszem, honnan jött az első kazetta (talán apám egyik kollégájától?), de amikor tehettem, osztálytársakkal, ismerősökkel beszélve állandóan szóba hoztam a témát, remélve, sikerül szerezni valahonnan egy újabbat. Az új iskolában két osztálytársamnak volt csak C64-ese, egy másiknak Enterprise-a, amiről annyit tudtam, hogy létezik, meg esetleg a Mikrovilág című újságban láttam hozzá begépelhető programokat. A két C64 tulajdonossal egyből összebarátkoztam, ők amúgy is jóbarátok voltak, kedvelt időtöltésük volt, hogy egy papírlapra 2D-s, több emeletes, létrás platformjátékokat rajzoltak egymásnak, s a pályarajzoló ellátta egyben az engine feladatát is: a játékos mondta, mit akar csinálni, ugrani, lőni, a rajzoló pedig húzta a ceruzával a vonalat - robbanások kísérték az akciót, árokba zuhanások, rakétázások, természetesen mindezt a tanóra közepén, így a tanár fegyelmezése miatt a szünetben kellett folytatni a pályát, amely papír voltából fakadóan egyben a játékállást is rögzítette... Kezdetben velük cserélgettem, sőt, az egyikükhöz rendszeresen átjártam, de leginkább én vittem nekik játékot, mert nem nagyon volt nekik. Későbbi osztály-keveredések miatt már több sráccal is sikerült cserélni, így szépen gyarapodott a gyűjteményem.
A korszakra jellemző játékbeszerző-nehezítő tényező volt, hogy elég kevesen tudtak minimálisan is angolul, (nekem viszont sokat segített a C16 korszakban összeszedett szókészlet), így a játékok címének beazonosítása nehézkesen ment, ha pedig a játék tartalmára kérdeztem rá, többnyire a "meg kell enni a pontokat egy szaladó emberkével" típusú válaszokat kaptam. Ezekből igen nehéz volt kihámozni, miről van szó, ráadásul a legtöbb lelkes géptulajdonos másoláskor inkább átnevezte magának a csúnya és érthetetlen angol címmel ellátott játékot, így születhetett meg többek között a fantáziadús "EHES" elnevezés is (a Hungry Horace volt, igen). Egy bizonyos mennyiségű kölcsönkazetta után már ismétlődtek a játékok, sokáig tartott szorgalmasan átnézni őket, de megérte, ujjongtam, amikor valami újat találtam, és előttem lebegett a következő hétvége programja.
Fura módon a játékok egy másik úton is eljutottak hozzám, mégpedig vásárlás útján, noha ezek a kazetták nem eredeti játékválogatások voltak, hanem inkább ügyes és jó kapcsolatokkal rendelkező emberek által összeállított kalózkazetták, amelyeket házilag sokszorsítva, gépelt borítóval láttak el, aztán eladták kisvállalkozóknak, akik boltjaikban minden további problémázás nélkül értékesítették. Amikor rokonlátogatásra mentünk, kirakatok, trafikok rácsos üvege mögött láttunk ilyeneket bujdokolni, a játéklista látható részeinek átolvasása már elég motiváló volt ahhoz, hogy a zsebpénzt gyűjteni kezdjem, - vagy piaci séták alkalmával mindig óriási élmény volt rálelni ilyen kincsekre különböző vegyes-árusoknál, az alacsony ár, vagy az alkudozásfüggő árus miatt számíthattam arra, hogy nem üres kézzel ülünk le otthon a C64 elé.
Az idilli kezdeteknél előfordult azonban egy esemény, ugyanis az egyik ilyen vásárolt kazettánál megkaptuk a LOAD ERROR hibaüzenetet, amelynél nem gondoltunk mindjárt arra, hogy piaci kofa általi átverés áldozatai vagyunk (pedig simán lehetett volna), hanem utánajártunk a problémának. Nem tudom, milyen úton derült ki végül ez az infó, de kénytelen voltam egy új, a Commodore 16 korszakom alatt nem létező problémával számolnom: a fejállás tényével. Megnyugtató volt, hogy nem hibásak a kazetták, csak nem élvezhetjük őket, mert a magnóban található olvasófejet hozzájuk kell hangolni. Ezt a megfelelő segédeszköz hiányában nem tudtuk megtenni, éppen ezért apám következő beszerzési projektje egy magnófejbeállító cartridge volt, amelyről szintén nem tudtam, hogy létezik, ugyanakkor logikus volt, hogy nem magnóról kell betölteni, hiszen... A projekt sikeresen zárult, nemsokára egy jótékony kolléga segítségével egy olyan cartridge tulajdonosai lettünk, amelyen TURBO program is volt, nem kellett külön töltögetni, és a fejállító program is gombnyomásra indult. Ha tényleg nem csalnak a poros memóriarekeszeim, akkor valami eprom-égetés dereng, azaz valószínű, hogy házilag barkácsolták nekünk ezt a kis cuccot.
A számítógéphez tartozott még egy házikészítésű bútor, amelyet apám hegesztett a munkahelyén, természetesen munkaidőben, ahogy az akkor kötelező társadalmi elvárás volt. A fektetett "H" alakú állványnak, bútorlappal a tetején azt a funkciót kellett betöltenie, hogy a C64 állványa legyen, mikor a nagyszobai, egyetlen tévére sikerült rákötni a fontos sorozat- és filmnézések között. Ezt a feladatot szépen el is látta, bár a szőnyegen billegett picit, de a játék betöltéséhez kiváló volt, a joystickot pedig úgyis a széken ülve kellett fogni. Ugyanolyan lelkesedéssel gépeltük be a programokat, mint pár éve a C16-os korszakban. Apám pedig nekifogott egy házi költségvetést kiszámító programnak BASIC-ben, ami emlékeim szerint végső verzióiban kb 270 fordulat volt, turbósítani kellett...
A kezdeti évek úgy '91-től körülbelül '94-ig tarthattak, ezalatt az idő alatt gyűltek a kazetták (ha emlékeim nem csalnak, olyan 20 darab biztosan összegyűlt), közben persze igény lett egy második joystickra is, hiszen a kétjátékos üzemmód dupla élményt jelentett, főleg hogy a család többi tagja is be akart kapcsolódni - mint ahogy az a C16 idejében is megtörtént.
Úgy is lett, ahogyan elképzeltem annak idején: ezalatt az idő alatt rengeteg jó játékot sikerült beszerezni, amikor a gép a szobámba került (saját tévével!), akkor elvileg nem állhatott semmi útjába a maratoni játékdélutánoknak, csak a matekházi el nem készítése, illetve a különböző iskolai dolgozatoknál begyűjtött egyéb sikertelenségek hatása a szülői hozzáállás kérdésében. A játéksorozat cikkben ezekről a játékokról írok történeteket, itt már csak egy fontos fordulópontot érdemes még megemlítenem: a gép megvásárlása után egy-két évvel történhetett, hogy apám jótékony kollégája kölcsönadta apámnak a floppymeghajtót...
Onnantól kezdve egy visszafordíthatatlan vágyakozás indult a meghajtó irányában, a magnós időszak utántöltögetős rémálmainak szétfoszlatására... És nem csak nálam: apám ugyanis szintén elámult a második világháborús témájú stratégiai és akciójátékok floppys sokaságán és minőségén. Ezek a kölcsönidőszakok jelentősen motiválták őt is arra, hogy beszerezzünk egy sajátot, arról nem is beszélve, hogy a többévi nyúzás hatására a magnó fejbeállító csavarja annyira kilazult, hogy már a STOP gomb megnyomásakor is elállítódott a fej, így lassan szükségszerű is volt a váltás.
A floppy megvásárlására (ha jól emlékszem) egy különleges üzletben került sor, amely szerintem a mai napig úgy van, ahogy bezárás után hagyták (nem vicc). Szülővárosom piacteréhez tartozó épületek egyikében több műszaki bolt is működött az évek során, köztük egy ilyen kis zug, ahol mindent vállaltak, ami személyi számítógépekkel volt kapcsolatos, ezalatt főleg Amiga, C64 és egyebek megszerelése, cuccok beszerzése. Ugyanitt árultak lemezeket is, úgyhogy jópár, többlemezes játékot is sikerült megszerezni, aztán meg nagy becsben tartani. A floppy első időszakában a kedvenc kazettás játékainkat is felmásoltuk lemezre, de értelemszerűen az újabb játékok felé fordult az érdeklődés, főleg hogy a legtöbbje utántöltős volt már. Aztán persze elkezdtük felkeresni azokat az ismerősöket, akiknek már régóta volt floppy meghajtójuk, hogy aztán most adjátok ide azokat az évek óta emlegetett játékokat...
