KEKÜ Retró

Ünnepi hangulatkeltető 2.0

Nem lenne teljes eme honlap nosztalgia­hömpölye, ha nem dobnék pár bekezdést arról az ünnepről, amit gyermek­koromban legjobban vártam, a Karácsony­ról.

Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára érdek­telen ez az ünnep, olyan nap, mint a többi (hallani szoktuk ezt), de azért én azt mondom, a ritka alkalom jóvoltából tegyünk egy próbát és dobjuk félre a nem túl eredeti grincses­kedéseket! Nem mondom, hogy ünnepelni kell, de azért lehet egy jót röhögni az ünnep apropóján. És akkor folytatván, azzal is tisztában vagyok, minden családban más és más családi hagyományok alakultak ki az évek során, így valószínű, hogy az én családi hagyo­mányaimat is hosszasan magyarázni kellene, ezért inkább csak vicces és idilli jelenetek, által­ánosságok elme­sélésére vállal­koztam, főleg a mi családunk és közvetlen környe­zetünk ünneplési szokásaiból. Egyúttal remélem, akinek kell, annak sikerül csinálni egy kis kará­csonyi hangulatot is, elő a forraltbort.

A családi hagyományok egyik legfon­tosabb, ünnepek előtti eseménye az volt, amikor a rokonok kötelező éves láto­gatását elkezdtük végre­hajtani. Itt több lehetőség is fenn­áll­hatott volna, például hogy mondjuk kicsi a család, és nem is vagyunk igazán senkivel jóban - vagy legalább az egyik teljesül, de nem: a család nagy volt, és minden­kivel viszonylag jóban voltunk. (A viszonylag szó kizárólag rokoni szálak mentén értel­mezendő.) Mint ilyenkor szokás volt nálunk, vittünk is ajándékot és házilag készített süteményt - ugyanakkor kaptunk is cserébe ugyanezeket. Mivel autónk sokáig nem volt, az ünnepi hangulat egy óriási, idilli gyalogtúrával került bevezetésre. De várjunk, ne rohanjunk ennyire előre..!

Készülődés

A karácsonyi készülődés első, fő attrak­ciója többféle, indo­kolat­lanul nagy, ipari mennyi­ségű süte­mény elké­szítése. Ennek leszer­vezése egy többtagú család számára igen komoly logisz­tikai kihí­vásokat támaszt. A bevásárlás már a '80-as években sem volt igazán szóra­koztató (legalábbis a liszt, cukor, olaj megvétele), a nagy tumultusban való lökdösődés közben elfelej­tődött hozzávalók megvásár­lása után pedig minket, a gyerekeket küldtek le a közeli ábécébe pótolni a hiányt, körülbelül félóránként (és a szomszéd néni is hozzáadta a saját rendelését, persze). Így a készülődés egyik fő emléke maradt számomra a meleg lakásból a jéghideg utcára kilépés, jégen csúszkálás a túlfűtött ábécéig, majd az abban történő kóválygás, és persze össze­találkozás a hasonló sorsú osztály­társakkal, ismerős arcokkal.

A labirintus

A dolgot bonyolította, hogy az ábécében bár sok mindent lehetett kapni, mégsem mindent, különböző termékeket csak külön üzletekben lehetett kizárólagosan beszerezni, "a zöldségeshez is be kéne menni". Így előfordult, hogy komplett turnékat vertünk le, sorban­állós csekk­pont­okkal - közben persze jókat hülyülve (ha többen voltunk). A helyzetet nehezítette még, hogyha otthon a különböző sütemények krémjei, töltelékei készültek, ezek permanens (és tilos) kóstolgatása enyhe gyomorrontáshoz vezetett, állandó rossz közérzetet okozva (a vásárlási folyamatok során is) - ugyanakkor a panaszkodás lehetősége nélkül, hiszen ki akarta volna magát lebuktatni?

A különböző konyhai segéd­kezések nemcsak a titkos nassolás esélyét kínálták, hanem a külön­böző fizikai szen­vedések megtapasz­talásának lehető­ségeit is. A test sérülési lehe­tőség­einek megannyi változata lebegett a kukta­feladatokra kény­szerített vállal­kozók felett, a "kavar­gasd légyszíves a krémet" felada­tának látszó­lagos egyszerű­sége például egy forró lábos gyanútlan ölbevételének lehetőségét is magában rejtette. A sérült testrészek ellátása szintén lassította a munka­folyamatot, ugyanakkor a megégetett ujjak idővel teljesen érzéketlenné váltak a további hőhatásokra, így a (már említett) édes és forró krémek kóstolása is fájdalom­mentesebb, élvezetesebb volt (termé­szetesen a torok és a nyelv leéget­ésének kezdeti élménye után, ezeken jobb volt az elején túlesni). A panel­lakás konyhája szintén nem éppen csapat­munkára lett opti­malizálva, a karácsonyi menü viszont megkívánta az egyidejű munkavégzést, amelyek szintén sok vicces helyzetet szültek: lelökte / ráejtette / megszúrta / rálépett / megégette / menjaszobába / vigyázza­szőnyeg.

Szervezetünkben a konyha­szolgálat során felhal­mozott élelmiszerek, köztük a folyékony, nyers piskóta­tészta, a sült, natúr piskóta, a főzött krém, csokoládé­reszelék és/vagy torta­bevonó, reszelt sajt, lekvár, dió és linzer­tészta KEVERÉKE kártékony hatással volt emésztés­ünkre, így a későbbi, normál étkezések kihagyása és a vécé állandó foglaltsága is jellemző tényezőnek számított a munkálatok előre­halad­tával.

Hogy az ünnep szerelvényét ne toljuk át valamiféle materiális mellékvágányra, szólnunk kell lelki folyamatokról is, amelyek a megfelelő ünnepi hangulat kialakulását segítették. Ilyen volt például a számító­gépezés hiánya című fájdalom, hiszen az elő­készületek teljes napra adtak elfoglaltságot a család minden tagjának, köztük az általában a szabadidejében gép előtt görnyedő srácoknak is. És mivel a szórakozás lehetősége elmaradt, így a stressz­helyzetek is jobban kié­leződ­tek, ilyenkor volt lehetőség újabb, friss sértő­déseket begyűjteni a testvé­rektől, hallgatni a Főnök (Férfi szülő) dorgálását az elvégzett munka minőségével kapcsolatban, valamint a (nőnemű) Konyhai Üzemvezető állandó jajveszékelését a szétrepedt beigli / megégett piskotatészta / krémállag miatt.

Reggeli készülődés

Elérkezik az az időpont, ami­kor a sütemények, ételek készen vannak, és következik a Rokon­látogatás című projekt. Ha a konyhai munkálatok nem okoztak elég fáradtságot, a több kilométeres téli gyalogtúra gondoskodik majd erről. Jóllehet, a sétálás kellemes élménye sokat hozzáad az ünnepi hangulathoz, ezért érdemes útnak indulni - de egy átlagos család esetében ez a művelet még igencsak messzinek tűnik az ébredés időpontjától...

...ami optimális esetben egy szülő általi ébresztés hatására történik meg, onnantól pedig végleg elfoglalja trónját Káosz, a családok felett uralkodó legnagyobb Istenség, és elégedetten tekint a Reggeli készülődés című áldozati rítusra (igen, a családok ilyenkor idillt áldoznak fel a tiszteletére). A testvérek kerülgetése, a szülők sürgető gesztusai, a ruhák keresése, a szomorú odapillantgatás az este lopva lapozott képregényekre, a fürdőszobai percekért való könyörgés mind a szertartás részei (nőneműek esetében szorozni kell), elengedhetetlen jelenetei ennek a csodálatos istentiszteletnek. Különösen az ünnepi ruha felvétele okozza a gondokat: nem jön fel a tavalyi, vagy pedig el van szakadva, kajafoltos, nőknél főleg divatból kimenés a probléma (ennek pedig a részletes megtárgyalása, ha több nő is van a családban). Ha az első kör lefutott, következik a rockkoncertekre jellemző tolongás az előszobában, miközben a család tagjai felveszik a kabátot, és a szokásos kellékeket (jó harminc éve történt: egy ilyen káoszban a rokon kisgyerek egyik lábáról lemaradt a csizmája, lenn, a parkoló jégen vették észre a szülők).

A turné

Ezzel persze még mindig nincs indulásra készen a túracsoport: kiosztásra kerülnek a táskák, hiszen az egyetlen kör alatt minden családnak el kell juttatni a süteményt / ajándékot. Ha felkerült a muníció, indulhat az eleje, az enyhén hűvös lépcsőházban hangos csörtetés következtében sikerül lejutni, és közben megválaszolni a hozott táskák tartalmára vonatkozó kérdéseket is: betettétek a beiglit? (Szintúgy a szomszé­dokkal történő esetleges talál­kozások során feltett újabb, átlagos kérdésekre is.)

A havas, jeges, hideg lakótelepre lépés a lakás melege után némi jóleső érzéssel tölt el minket, a bejárandó távolság nagyságának ténye kijózanító hatással van az álmosan billegő állapotunkra. A családnak sikerült még 9 óra előtt elindulni, ami azt jelenti, hogy jó esetben a délutáni órákban valamikor sikerül hazakeveredni, de lehetőleg még sötétedés előtt. A zárt üzletek ünnepi kirakatánál időzést szigorúan tiltja valamelyik Túravezető (Szülő), állandóan emlékeztetve a csapatot az idő szűkösségére. A tempó ugyan nem megfeszített erőltetett menet, viszont a hatalmas szatyrok súlya és a járdáról el nem takarított hó együtt megnehezítik a haladást. A tiszta beton látványa egészen üdítő hatást kelt bennünk, mikor a távolban felfedezünk egy kis szigetet - valaki szorgalmasan elkotorta, már nagyon várjuk, hogy rálépjünk, és így pár méteren szinte megpihenünk a séta közben és közben azon röhögtünk, hogy az elkotort hó, tetején a fűrészporral olyan hatást kelt, mintha óriási adag tejbegríz lenne fahéjjal megszórva. Egymás ugratása is hozzátartozott az úthoz, némi vitatkozás a rövidebb útvonalon - és körülbelül fél óra gyaloglás után máris az első állomás közelében jártunk.

Érdekesség, hogy a lépcsőházak akkoriban még nem voltak nagyon zárva, így az adott rokon nem is sejtette, hogy éppen érkezünk - ráadásul még telefonon se értesítettük, hiszen azzal sem rendelkeztek (és mi sem). Ellenben számítottak jöttünkre, hiszen az év során pár alkalommal tiszteletünket tettük, az ünnepi látogatások időszakában pedig különösen esélyes volt, hogy érkezünk. A kopogtatásra az idősebb rokonok általában kitörő örömmel fogadtak minket, hiszen szürke panellakásba zárt, szürke hétköznapjaik monotonitását törte meg a fiatalabb generációk látogatása (zajongása). Persze azonnal elhalmoztak minket a szo­kásos kérdésekkel, értelem­szerűen inkább mi érdekeltük őket, mint a hozott ajándékok.

A nehéz táskák és kabátok súlyától megszabadulva végre megpihentünk a kanapékon, és a felkínált házi süteményekből kedvünkre ehettünk.

Ezt néha igen nehéz volt megtenni, mert az előző napokban a már említett események lezajlottak, éhségérzetünk ritkán volt - ugyanakkor a tapasz­talt házi­asszonyok sütemény­külön­leges­ségei mindig nagyon csábítóak voltak, és nehéz volt ellenállni. Így aztán általánosan négy féle süteményből egy kevés kóstoló x5 állomás miatt az aznapi gyomor­rontás is borítékolható lett. Általában mindenhol kínáltak minket ebéddel, de ezt vissza­utasítottuk, hiszen otthon is volt többfogásos ünnepi ebéd - ezzel nem is volt probléma, megértették. Szerencsére egyébként, hiszen a sok süteménykóstolás miatt egyre nehezebb volt mozogni is, képzelem, mi történt volna még más, szaftos ételek fogyasztása mellett?

Némely szélsőséges eset­ben olyan íz­világ­okat is meg­tapasz­taltunk, amelyekre nem lehetett számítani, például az egyik idős rokon mákos beiglije, amely nem tartalmazott cukrot, viszont mákot bőségesen, azt is egyfajta összetapadt homok és száraz sár állagban sikerült a tészta fogságába vetni. Mivel a kóstolás nem csak lehetőség, hanem illendő tevé­kenység is volt, ezért a sok jól sikerült finomság mellé becsúszott egy-egy ilyen félresikerült konyha­költemény, amely tovább fűtötte a már sokadszor emlegetett emésztő­rendszeri katasz­trófa tüzét. Amikor már beléptem a korba, kínáltak különféle italokkal is, egy esetben elfogadtam a Ferenc Keserű nevezetű italt egy idős férfi rokontól, akit nem akartam megsérteni - ezért ittam vele az ő szokásai szerint.

Az érzést sajnos nem tudom átadni, de a talpamtól a fejem tetejéig éreztem egy iszonyatos keserű ízt, ott vendégségben, a szoba közepén állva, az ünnep ölelésében - ezt pedig a rá következő, több pohár kóla tudta csak elviselhetővé tenni. A rövidital fűtési mellékhatásáért viszont hálás voltam indulás után - mikor is apám felvilágosított, ezek a röviditalok az emésztést is drasztikusan befolyá­solják, úgyhogy onnantól számít­hattam a bélválság gyors be­követ­kez­tére is... Az ünnepi vendéges­kedések erről is szóltak: más családok hagyományaival is találkoztunk, mások karácsonyfája általában mindig más oldalról világította meg az ünnepet.

A Karácsony egyik elengedhetetlen tartozéka volt a szaloncukor lelopása a fáról, gondolom ennek a hagyománynak számtalan családban hódolnak a gyerekek a mai napig, a felnőttek pedig nosztalgiából...

Nagyon mókás dolog, mikor a karácsonyfa lebontásakor kiderül, már egyetlen szalon­cukorpapír sem tartalmazza a jellegzetes, különböző ízű édességet. Gyerekkori rutinomból kifolyólag nem szerettem bűnjelet hagyni - én azok közé tartoztam, akik az egész szaloncukrot leszedték csomagostól a fáról, akárhogy! Egy esetben azonban a Nagymamáéknál láttam unokatestvéremtől, hogy egy gyors mozdulattal úgy vissza tudja zárni a csomagolást, mintha az még gyári lenne - közben pedig belül üres - bár a faágak mozgása elárulja, hogy nincs rajtuk súly, de hát ugye az unoka távozása után már nehéz nyomozni... A nagymamánál történő gyors szaloncukorevés azonban ijesztő fordulatot vett egyszer: nagyon kemény, illetve furcsán rágós szaloncukrok voltak a fán - a nagymama pedig elárulta, hogy a tavalyit használta fel az idei díszítésénél, mert spórolni akart, nyilván nem számított arra, hogy mi majd lelopkodjuk (vagy de). Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az ünnep a végnélküli evési rosszullétekről kell, hogy szóljon - de sajnos velejárója, hiszen ennyi finomságnak ki tudna ellenállni?

Mint azt említettem, telefonos egyeztetés nem volt divat (mert nem volt), ezért sűrűn előfordult, hogy valamelyik távoli rokon családdal éppen össze­futottunk az egyik rokonnál - ugyanis ők is úgy gondolták, aznap lesz a legjobb átmenni (de általában a kedvező időjárásnak volt ez köszönhető).

Ilyenkor az idősek még boldogabbak voltak, hiszen a nyüzsgés hatványozódott - mi pedig általában többet hülyültünk, mert ilyenkor a szülők egymással beszélgettek... Ezek a beszélgetések témakör szerint nemekre osztották a jelenlévőket, én például mindig hallgattam, amit a férfiak beszélnek, politika, üzleti élet: a '80-as években évente megvitandó volt, hogy valaki visszajött az amerikai életből és elfelejtett magyarul - ezeket gyerekként nagyon szórakoztatónak találtam (ma már kevésbé). Az anyukák a főzésről, hétköznapi dolgokról beszéltek és persze kíváncsian faggattak minket az iskoláról, mintha az olyan érdekes lenne - és ezzel meg is zavartak minket a különböző könyvek lerámolásában. Amikor nagy volt a zsivaj, untuk a felnőttek beszélgetését, néha eltűntünk a konyhában, ahol a miénktől eltérő bútorok elhelyezkedését beszéltük meg (gyerekeknek ez nagyon érdekes), közben lassan kezdtünk kiengedni a fagyott állapotból - pedig nemsokára indulni kellett.

A búcsúzás általában szomorú esemény. Rossz látni, hogy a viszonylag messze lakó idősebb rokonok sajnálkoznak, hogy rohanunk (pedig kétszer ültünk vissza), és mindig elmondják, hogy jöhetnétek többször is - persze ezt megoldani nem igazán lehet, tudjuk, hiszen az iskola, a munkába járás, meg egyáltalán a hétköznapi élet dolgai nem teszik annyira lehetővé. A kellemes, vendégszerető rokonok lakhelyének ünnepi hangulata, az ismerős, de azért ritkán látott lakótelepek téli állapota mind jóérzéssel tölti el az embert, főleg a gyerekeket, de a cipő felhúzásánál már a következő helyszín örömeire gondoltunk. Mint ahogy érkezni is, menni is jó, gyerekként azért, mert az élmény kezdeti intenzitása egy idő után lecsökken, kellenek az új impulzusok, szülőként pedig azért, mert még hátravan a második nagynéni, a nagyszülők, az unokatesók "megyünk, mert sose érünk haza". Újra úton, de azért még vissza- visszanézünk az adott helyszínre, majd jövő Húsvétkor újra itt, aztán a kis hangulatos lakótelepi idill eltűnik az egyik sarkon, és mi már előre nézünk, a következő cél felé.

Az állomások között a legjobban nekem az tetszett, hogy az egész város egy bágyadt idillben aludt zavartalanul. Nem kellett iskolába menni, dolgozni sem, téli szünet volt, az emberek nem jöttek ki, hiszen a boltok sem voltak nagyon nyitva - leginkább csak szintén vendégségbe tartó családokat lehetett látni ezeken a napokon. Azt sajnos nem tudom mondani, hogy a szatyrok, a súly mennyisége csökkent, hiszen mindenhol legalább akkora adag süteményt kaptunk, mint amekkorát vittünk, valamint az ajándékok is gondoskodtak az egyenletes terhelésről. És még hátravolt a hazaút a legutolsó állomásunkról is... Dél és egy óra körül ha lehet, még kevesebb ember volt az utcákon, az utolsó helyszín elhagyása után hazafelé vettük az irányt, fáradtan, teli hassal, vagy éppen sietősen, mert (mostmár lesz ami lesz, leírom) kerülgetett minket a cifrafosás, de mondjuk hiába rohantunk, hiszen a csorda család átlag haladási sebessége nem lesz nagyobb, ha csak 1 családtagnak sietős.

Azt már gondolom mondanom se kell, hogy az ilyen túrázós hazaérkezés után általában (a vécékatasztrófák lezajlása után) fáradt ágybazuhanás következett, persze csak a fürdés után (vacsorára már értelemszerűen nem volt szükség.) Már ekkor elkezdtünk a további teendőkre gondolni, valamint a várva várt képregényolvasás is szóba jöhetett ilyenkor.

Otthon

A fa feldíszítése is hasonlóan fontos eseménye a Karácsonyi előtti vigíliának, egyszer hallottam, hogy egy humorista leginkább a teregetéshez tudta volna hasonlítani.

Nem mondom, hogy nem lehet észrevenni bizonyos hasonlóságokat, de ha az ember házimunkaként tekint rá, könnyen elveszítheti varázsát, és az idegrendszer szét­közösülés­ődésévé vál­toz­hat. A művelet több komoly részből épül fel, a leglényegesebb a szaloncukrok dekoratív, ám könnyen elérhető helyre akasztgatása - nálunk kötözött cérnával történt a dolog, ehhez külön gyártani kellett azonos méretű cérna­szálakat, amelyeket a szaloncukor egyik végére kellett hurkolni. Ezt követte a fára helyezés, pontosabban a hurok faágra húzása, itt természetesen a hegyes tűleveleket kellett kerülgetni. Ha a tűlevelek döfése nem volt elég kellemetlen, rásegített a gyanta ragadóssága, hogy az öröm teljes legyen. A szaloncukor lelopásának művelete ettől vált izgalmassá a későbbiekben, a kiszemelt példány megszerzése gyors és precíz mozdulatokat igényelt, ahol nem volt helye a tűszúrások okozta fájdalmakon történő lamen­tálásnak.

A karácsony­fa­díszek­kel kap­csolat­ban az az észre­vételem, hogy a legszélesebb stilisztikai skálán mozgó dekorációs eszköz, amivel egyáltalán találkoztam életemben. A házilag készített, cérnára felszúrt sütemények, habcsók­füzérek, műanyag játékok, csillám­fényes gömbök bőven megfértek a szalon­cukrok, vagy a csillogós hószimulátor­vatta­csomók mellett, ráadásul minden karácsony­fán helye van az olyan külön­legességnek, amit a család örökölt az idősebbek­től - lehet ez egy egyszerű gömb is, lényeg, hogy generációk óta helye van a fenyők ágain, amelyet minden ünnepkor tiszteletteljesen elfoglal. A karácsonyfa tetejére kerülő csúcsokkal ugyanez a helyzet - bár az összkép a legfontosabb, mégis mindenkinek hamar odatéved a tekintete erre a koronára.

A karácsonyfaizzó egy olyan díszítőelem volt, amelyhez értelemszerűen nem nyúlhattunk. Az egyébként teljesen egyszerűen működő izzósor annál sérülékenyebb volt, és mivel év közben nem volt használatban, így mindig a díszítéskor derült ki, hogy valami baja van. A korai gyermekéveimben előfordult, hogy a dekoráció élményént nem csak nálunk éltük meg, hanem szomszéd családokkal is találkoztunk, megcsodáltuk az ő stílus­ukban fel­díszített fenyőfákat. Áthívtak a mellettünk lakó családhoz, ahol apám és a szomszéd srác apja hosszasan vizsgálták az izzókat, köztük a miénket is. Mint kiderült, a miénk nem működik, és rövid gondolkodás után a szomszéd apuka felajánlott valamit, ami akkor eléggé nagy dolognak számított.

A háztömb előtti, jó nagy parkolóban összes 3-4 autó állt csak (mert ritka volt), abból az egyik Wartburg a szomszédéké, felvetette, hogy az apák menjenek el kocsival az amúgy kábé 1km-re lévő Centrum áruházba, még nyitva van, és vegyenek egyet - nehogymár ne legyen a gyerekeknek meg az ünnepi hangulat! Ez talán ma már nem tűnik akkora nagy számnak, de akkor még bőven luxusnak hatott, hiszen autó is alig volt, valamint olyan áruház is, ahol azért majdnem mindent lehetett kapni, valamint nem ugrottak az emberek folyton autóba mindenért... A két családfő autóba vágta magát, mi pedig folytattuk a díszítést, amíg visszaértek. Amikor megérkeztek, szinte még kabátban, egyből beüzemelték az izzót, ami még legalább egy évtizedig üzembiztosan működött (ki tudja, még talán ma is, ha megvan még).

A karácsonyi ajándékok titkos csomagolása izgalmasan telik, figyelni, hogy nem-e jön be valaki, sietős mozdulatokkal leragasztani (végülis hasonlított a szaloncukor lopásának műveletéhez).

Aztán pedig örülni, amikor kinyitjuk majd, a fa alatt. Nyilvánvaló, hogy az ajándékozás fontos része az egész ünnepnek, mégse tudnék szinte semmi olyan tárgyat mondani, amire emlékeznék - inkább az előbbiekben felsorolt élmények tették egyedülállóvá a Karácsonyt (kivéve persze a legót, de az más téma). Az iskolában persze kérdezgettük egymást, ki mit kapott, de azt mindenki nagy áhitattal mesélte, hogy melyik rokonnal találkozott, és hogy végre evett a pudingos sütiből a nagymamánál.

Ritka esetben előfordult a korai években (talán egyszer), hogy nagyszülők érkeztek messziről vonattal, az állomásról pedig taxival jöttek egészen a lakásig - azzal a céllal, hogy egy, két napot ott töltenek nálunk. Ezt viszont már telefonos egyeztetés is megelőzte, ha jól emlékszem, valami munkahelyről telefon­álással sikerült a nagyszülőket otthon felhívni (nekik volt, de ez nekem is rejtély). Amikor mi, gyerekek, napokkal előtte megtudtuk ezt, természetesen majd kiugrottunk a bőrünkből - pedig tulajdonképpen teljesen felrúgta a család logisztikai rutinját, de úgy látszik, gyerekként ezt örömteli eseménynek minősül (a szülői oldalról nézve inkább hagyjuk). Az ablakot reggel óta izgatottan figyeltük, pedig tudtuk, hogy majd csak dél, egy óra felé várható az érkezésük. Ebéd után is felváltva őrködtünk, és figyeltük a parkolót, a ritka autós forgalom miatt minden autó esélyes volt arra, hogy ők üljenek benne. És mivel a régen várt is váratlanul ér, amikor végre megérkezik, tényleg meglepődtünk, amikor egy TAXI táblájú autó tényleg megállt a parkolóban, és ők léptek ki belőle a havas betonra! Ilyenkor nagy volt az ujjongás, kisebb tumultus alakult ki otthon, megjöttek! Ráadásul költözni is kellett, mert az alvás sem a megszokott szobában történt, saját ágyban, mi pedig örömmel mentünk, mert ezek mind csak tovább növelték az ünnepi hangulat amúgy is emelkedett állapotát (megint megjegyzem, gyerekként, amúgy káosz volt...).

A Karácsonyi dalok felsorolása egy külön írást is megérdemelne. A '80-as évek második felében mifelénk már volt Music TeleVision, és már Karácsony előtt egy (két) héttel műsorukra tűzték az aktuális karácsonyi slágerek videóklipjeit. Érdekes kontraszt volt az idősebb generációk és a fiatalabbak között ez is: míg az öregek jórészt a két közszolgálati tévét nézték, a fiatalok meg szinte csak a zenetévét. Magyar előadók is kedvet kaptak arra, hogy külföldi előadók mintájára saját, karácsonyi dalokat írjanak - de azért ezek a próbálkozások nem voltak sosem annyira sikeresek, mint a külföldiek.

ridiculous

A karácsonyi hangulathoz minden­képpen hozzá­járultak a királyi tévé gyermekműsorai is, hiába volt csak két csatorna, még azért odafigyeltek arra, hogy ki legyen szolgálva ez a korosztály is - ugyanakkor a német csatornák továbbra is jó műsorokat toltak elénk, a megszokott módon - akár reggel, akár este.

Ha még teljesebb képet akarnék mutatni, nem hagynám ki a filmek hatását sem: azóta már tonnaszám akadnak karácsonyi filmek, de a '80-as évek klasszikusai a mai napig műsoron vannak - mert azért a Karácsony valahol egy nosztalgia is egyben, meg regresszió is, meg egy pauze is az élet vadul csörömpölő vágtájában, meg olyankor egy filmben elég az is, ha havas házakat mutatnak, mikor az éppen nincs nálunk. Előfordult az is, hogy az esti közös tévézés témája az egyik evangélium feldolgozásfilmje volt, valamelyik olasz rendezőtől (erre már pontosan nem emlékszem), de mondhatom, a finomságokkal telirakott asztalok, a sötétben idillien világító karácsonyfa mellett ennek a hangulata is emlékezetes maradt, ennyi idő távlatából.

Ahogy elnézem, mégsem pár bekezdés lett, de azt hiszem, erről a témáról nem is lehetett volna két mondatban írni. Remélem hozzájárultam a hangulathoz, vagy ha azt nem is, legalább betekintést adtam egy átlagos család karácsonyozási szokásaiba úgy a '80-as, mind '90-es évek tájáról. Vagy ha ez se sikerült, akkor legalább röhögtünk egy jót, mert azért így is lehet ünnepelni. KEKÜ mindenkinek.