Húsvét
Avagy a második legnagyobb gyomorrontás az évben
Rájöttem, hogy ha a Húsvét-ról szeretnék írni 2022-ben, akkor két út áll előttem: a könnyebbik út, hogy mindössze annyit írok, hogy ez, azaz a második legnagyobb keresztény ünnep nálunk szinte teljesen ugyanúgy zajlott régen, mint az első (tehát a legnagyobb, ami a Karácsony). A nehezebbik út, hogy kitűzöm célnak, hogy az utókor számára talán egy vicces, olvasmányos korrajzot is a kezébe adok. Aztán rájövök, hogy nem veszik olyan forrón a macskát, ugyanis én alapvetően nagyvárosi vonatkozásban éltem meg ezt a mindenféle hagyománnyal összeszorzódott ünnepet, és akkor már ott tartunk, hogy nemhogy ugyanúgy zajlott, mint a Karácsony, hanem szinte totálisan szembenment azzal.
Ha valaki már olvasta a karácsony ünneplési folyamatáról szóló írásomat (ami a saját, gyermekkori beszámolóm), akkor nem lepődne meg, ha most bekezdéseket tennék át egy-az-egyben ide: az ipari mennyiségű sütemény sütése, kilencfogásos ebédek főzése természetesen itt is egy több napos, bonyodalmas, egész családot megmozgató logisztikai esemény volt minden pozitív és negatív oldalával együtt, a boltba járástól kezdve a veszélyes konyhai munka végzésén át a nassolásig szinte minden, szóról szóra ide is átmásolható (a jégen csúszkálást leszámítva). Erre pedig - mint ahogy ott is szerepel - azért volt szükség, mert ilyenkor, hasonlóan a Karácsonyhoz, egy családi turné is várt ránk, azazhogy a kereskedelmi mennyiségű süteményt ajándék gyanánt (gyalog!) cipelve körülbelül egy 6 kilométeres túra keretében terítettük a rokonságnál (és persze kaptunk is legalább ennyit, tehát a teher mértéke nem csökkent).
De ne rohanjunk ennyire előre. Amikor a bevezetőben azt írom, hogy a Húsvét nemhogy a Karácsonyhoz hasonló, hanem vele "ellentétesen zajló" ünnep, akkor valójában traumatikus élményeket készülök a felnőtt értelem fényével megvilágított tárgylapra helyezni.
Karácsonykor egy gyermek megnyugszik. A sok konyhában töltött munkaóra után végül egy beiglivel belőtt, bódult állapotba kerül, amikor már csak a frissen kapott játékainak játszásával kell törődnie. Legalábbis az én esetemben ez történt, és mindez egy kellemes (a már említett Karácsonyi írásban ismertetett) családlátogatási turné keretében csúcsosodott ki, gyakorlatilag stresszmentes ünnepközi napokkal, hogy aztán egy bágyadt szilveszteri, nevetéses ünneppel fejezze be az évet. A Húsvét azonban egyáltalán nem volt ilyen. Természetesen ilyenkor is illett meglátogatni a rokonokat, csakhogy az általános (évente körülbelül 3-ból az egyik) vendégeskedés kiegészült egy irtó kellemetlen eseménnyel: a vendéglátó család nőnemű tagjá(i)nak locsolóverset kellett mondani, és meglocsolni őt, őket.
Hogy egy kicsit rögtön kiugorjak ebből a számomra objektívnek tűnő korrajzoló szerepből (illetve annak illúziójából), megjegyzem, hogy a cikk írása közben tudatosult bennem, hogy nemhogy a Húsvét ünnepéről általában írni nem tudok, de ráadásul nagyvárosi élményeim vannak csak, ráadásul pedig a hímnemű egyedek oldaláról megélt tapasztalatok által determinálva...
Az év végi bágyadt karácsonyi ünnepléssel szemben tehát a Húsvét ünnepe egy rövid, de stresszel teli időszak volt. Még az sem vigasztalt, hogy nem volt iskola - mert a bugyuta locsolóversek "felmondását" gyakorlatilag iskolai felelések sorozatának éltem meg. Az ünnep tényleges beköszönte előtti napokon (igen, amikor az ipari mennyiségű sütemény készült) édesanyám már pedzegette, körülbelül hány állomáson kell tiszteletemet tennem a locsolkodási turné folyamán, sorolva a lehetetlenebbnél lehetetlenebb lakótelepi helyszíneket, beazonosíthatatlan címeket, házszámokat, és megjegyzendő ismerősöket.
A nőnemű családtagok kötelező reggeli meglocsolása után (itt elválik a történet, de majd visszatérek) szinte azonnal útnak kellett indulnom, hogy minden helyszínre odaérjek még illendő időben - ez körülbelül egy reggeli 6 órától déli 12 óráig tartó időintervallumot jelentett. Itt lépnek a történetbe a lakótelepi sajátosságok, ugyanis a saját lépcsőházunkból sem volt egyszerű kijutni: a 4 emeletes lakótömb alsó hangon 8 háztartást jelentett, amelyben az esetek többségében 6 szomszéd családdal is az elfogadhatónál jobb kapcsolatot ápoltak a szüleim - az én esetemben ez pedig azt jelentette, hogy végig kellett kopogtatnom szinte minden emelet valamennyi ajtaját, ahol természetesen már várták érkezésemet. Az volt a ritkább, amikor az ajtó mögött csak 1 nőnemű fogadott, hogy csak egy statisztikai tényezőt említek: az én generációmban volt a legnagyobb a születési szám (és azóta csak csökken), így körülbelül velem egykorú hölgyek előfordulására is inkább a lakás/2, illetve a lakás/3 volt a jellemző létszám. Az pedig még ennél is ritkábban esett meg, hogy nem tartózkodtak otthon, így az esetleges kopogás elkezdése előtt ennek a statisztikai előfordulásnak az esélye kevés vigaszt jelentett.
Ha valaki azt gondolná, hogy locsolkodás művelete már önmagában nem elég megalázó - pedig egy idétlen ünneplő-szerű ruha, egy bénán működő kölnisüveg, egy 4 soros, százszor elmondott versikébe belesülés együtt bőségesen annak számít - ez még hatványozódni is tud, ha az adott helyszínen egyéb, életkorban és nemben is vegyes létszámú társaság is éppen jelen van vendégség címén, vagy esetleg más odavezényelt locsolók is. Ezen lehetőségek végtelen számú kombinációja még tovább mélyíti a szégyen maró bélyegvasát a szegény, megalázásra érkezett fiatalember(ek) arcán.
A szélsőséges helyzetek persze nem csak a fiatal srácok friss traumáinak kifejlődéséhez szolgálnak táptalajként, hanem a velük locsolkodni indult apukák régi (hasonló körülmények között szerzett) sebeit is rendre feltépdesik - ők viszont helyzeti előnyben vannak, hiszen életkorukból fakadóan jogosultak a rusztikus világban már bevált tüneti kezelésre, amellyel rendszerint élnek is - a helyi (alkoholos) érzéstelenítés természetesen városi közegben is legalább annyira hatékony (mellesleg illendő is), mint a kevesebb népsűrűséggel bíró településeken.
A saját lépcsőházból való menekülés kijutás után üdítő tudott lenni egy séta a friss levegőn, még akkor is, ha az időjárás éppen nem volt ehhez a legideálisabb - ilyenkor általában hozzánk hasonló szerencsétlen sorstársakat láthattunk az utcákon baktatni két állomás között, szánalmas műanyag szatyrokkal a kezükben (igen, a miénkben is), amelybe az ugyanabban az ABC-ben vásárolt, ugyanolyan színezős-tasakos festék által borított, főtt, de ehetetlenné tett, locsolásért cserébe kapott tojás tucatjai kerültek. Az ajándék mennyisége persze azért függött attól is, hogy az adott locsolóváró állomáson lévő hölgyek milyen kategóriájú kapcsolatban vannak a mi családunkkal, főleg szüleinkkel - (volt) osztálytárs, munkatárs, főnök, beosztott, a lehetőségek száma elvileg itt is végtelen, csak a különbség annyi, hogy esetleg csokoládé is került a szatyorba, amely a hosszú gyalogút során, a nejlonszatyor gyomrában a színes, főtt tojások által felismerhetetlenre (és néha tojásfestékízűre) nyomorodott.
A korszak hozzám hasonló veteránjai persze joggal vádolhatnak engem álszentséggel is, mivel nem tettem említést pénzbeli jutalomról: igen, a nap végére olykor - egy tíz év körüli srác számára - komoly, szabad szemmel látható bevétel is összegyűlt. Valljuk be, ez volt az egyetlen tényező, amiért talán érdemes volt ilyen korán felkelni és sorozatban leégetni magunkat idegenek és rokonok előtt. De mivel ez az összeg jellegében hasonlított bizonyos uniós támogatásokra, melyszerint nem lehet akármire és akárhogy költeni, valamint bele kellett kalkulálni azt is, hogy saját családi oldalról is akadtak ugyanilyen jellegű kiadások (két lánytestvér, ugye), így a vigaszul, lelkiismeretfurdalás nélkül elkölthető fennmaradt összeg már nem is volt annyira szabad szemmel látható, de legalább némi vigaszt nyújtott.
Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznem arról sem, hogy nálunk azért szokás volt húsvét reggelén - hasonlóan a Mikulás ünnepségéhez - csokoládét is kapni, adni, vagy esetleg apróbb ajándékokat is, ami azért mindenképpen javított a hangulaton (persze szélsőséges esetekről is hallottam más családoknál, amikor húsvétkor csak a fiúk(!) kaptak meglepetést, aminél kevés undorítóbb dolgot nem tudok elképzelni egy ünnep kapcsán).
Az egyébként évente 1 alkalommal látott (és ezért lényegében idegen) lépcsőház (és ajtó) megtalálása, az izzadó tenyérrel kopogás, a többféle kölni keverékében fuldokló, különböző korú hölgyek további "illatosítása", a tojásválasztás, "egyélsütit" - és ennek a műveletnek n-szer történő LOOP-olása az esetek többségében általában a családi látogató turné után történt csak meg, de néha a sors (azaz, a szülők) kegyes(ek) volt(ak), és a úgy döntött(ek) (vagy a körülmények úgy hozták), hogy ezen hamarabb túl lehetett esni, a családi turnét inkább áttették későbbi időpontra. Ez egészségileg sem volt elhanyagolható döntés, ugyanis a karácsonyi visszaemlékezésemmel kapcsolatosan itt is egy párhuzamra hívnám fel a figyelmet: az édességektől való gyomorrontás viszont nem a túlkínálat gerjesztette mohóság miatt következett be, hanem stresszevéstől, ezt az egyre súlyosabb nyomást csak ezzel a jól bevált feszültségcsökkentő módszerrel lehetett enyhíteni. Szülői szankciók sem voltak amiatt, mert esetleg az első állomáson mindjárt lúdlábat fogyasztottam kólával reggeli gyanánt - egyrészt, mert nem tudtak róla, másrészt pedig a kora esti, vécén töltött, halálért könyörgő szenvedésem már önmagában elegendő büntetésnek bizonyult. Ugyanez a forgatókönyv a családi turné esetében is újra megvalósult, csak itt nem stresszevés, hanem az "illendőségből kóstolás" hagyományának ápolása hozta borítékolhatóan magával az emésztőrendszer hasznos működésének időszakos felfüggesztődését.
Felesleges lenne további, hibrid helyzeteket elemezni, melyekben a családi turné állomásain lévő másik családokkal találkozunk ("locsold meg őket is, ha már...!"), vagy esetleg a nagyszülők-állomásnál arra kér minket a nagymama, hogy szaladjunk már át a barátnőihez is, akik várnak minket mindenféle jósággal
[ stressz = n * ( ismeretlen helyszín + ismeretlen ajtó + szinte ismeretlen néni + fortyogó belek + sütemény túlkínálat) ],
mert ezen események vitathatatlanul tényleg csak a későbbi ágyas pálinkának ágyaztak meg - ha időközben nem történik meg egy komoly kulturális változás is a kollektív tudatban a húsvéttal kapcsolatban, mint ahogy megtörtént - de ennek jövőbeli lehetőségére vágyni vigasztalásképpen akkor, tojásszagú nejlonszatyorral a kölnis kezemben eléggé reménytelen ábránd lett volna, ha egyáltalán felmerül.
A cikk megírása alatt eszembe jutott egy remek párhuzam, és ha már eljött a gyónás ideje, elmondom, hogy előfordult olyan (talán), hogy egy adott állomáson nem kopogtam elég hangosan és sokszor, így nem hallották / nem nyitottak ajtót: otthon mondhattam azt, hogy én megpróbáltam... Egy ilyen ünnepi kavarodásban ez teljesen hihetőnek is tűnhet, mindenhol vendégek voltak, talán tényleg nem hallották a kopogást - én pedig emiatt a Schrödinger-féle cheat miatt megúsztam egy leégést. Ugyanevvel viszont párhuzamba állítható, hogy lánytestvéreim sokszor (más lehetőség hiányában) elbújtak a locsolók elől, nem nyitottak ajtót, tehát az erőltetett ünnepi protokoll kicselezésére mindkét nem irányából történtek hatékony kísérletek. Persze a női nem szenvedéseinek megértésére ekkor még szinte egyáltalán nem voltam fogékony (főleg mert a saját szenvedésemmel voltam elfoglalva), így most utólag belegondolva, több évtized távlatából már belátom: ez az ünnepi gyakorlat egységesen, minden nemű és életkorú ember számára borzasztóan megrázó esemény volt (aki még nem ihatott alkoholt).
Ígéretemnek eleget téve visszatérek a húsvét reggelének történetéhez, amikor én elindultam erre a passióra, a lánytestvérek otthon maradtak, és fogadni kényszerültek a hozzám hasonló szerencsétlen, lelkileg meggyötört, tradíciókra kényszerített fiúkat. Azt nem tudom, hogy ez a művelet a mai jogvédő, political correctly szemléleten keresztül beazonosítható lenne-e mondjuk a nemi erőszak egy megnyilvánulási formájaként, de a kölnifolyamoktól napokig bűzlő, poszttraumás stresszben szenvedő lányok látványára emlékezve úgy érzem, megállná a helyét egy ilyen feltételezés. Az tény, hogy húsvéti szenvedésekért csak a fiúk kaptak némi fizetséget, még további érvekkel támasztja alá az előbbi munkahipotézist.
Személyükre szabott megalázó helyzetekben nem csak otthoni környezetben a szomszéd fiúk / osztálytársak / részeg apukák által, hanem - természetesen - a már többször említett családi turné alkalmával, rokon férfiak közreműködésével is részesültek, így idemásolható lenne pár, az előbbiekben már megjelent bekezdés a témában, szigorúan kiegészítve a tojás-redundancia problémájával: mert míg a locsoló házhoz megy, ahol felkészülten várnak rá, a vendégségbe érkező hölgynél átlagos esetben nincs tojás, így kényszerűen csak olyan (sérülésmentes) tojást tud továbbadni, melyet a férfirokona szerzett az előző állomások alkalmával. (Azaz az utcákat ellepő, fáradtságtól szipogó, gyomorrontástól szenvedő fiúk ittas férfi felmenőjük kíséretében nejlonszatyraikban másod-, harmadkézből származó tojásokkal sétálnak).
Nem lenne teljes a kép, ha csak a körülbelül 1 évtizednyi szenvedésről esne szó eme híres ünnep kapcsán, hiszen az idő előrehaladtával minden fiú nagykorúvá érik, így megváltoznak a vendéglátási settingek is. Ám jól tudjuk, a hivatalosan elfogadott életkori határ bekövetkezte ELŐTT már történnek próbálkozások a többedjére említett "helyi érzéstelenítő" használatának bevezetésére egy ünnep alkalmával, mind a fiúknál, mind pedig a hölgyeknél. Ilyenkor a két világ - gyermek és felnőttkor - törésvonalán érdekes fizikai rosszullétek változatairól lehet tapasztalatot szerezni, a nagynéni ugyanolyan finom krémes süteménye, a lányunokatestvérek által sütött ugyanolyan finom sajtospogácsájának íze hirtelen kiegészül egy ismeretlen, de a nagybácsi / nagypapa / egyéb férfi rokon által kedvelt rövidital zamatával, illetve meg lehet figyelni egy addig csak látott, de nem kóstolt, sör nevezetű ital előtérbe furakodását a gyermekkor nektárjával, a kólával szemben.
A rokon / ismerős nők által sütött édes, sós sütemények illendő (túl)fogyasztása mellé a rokon / ismerős férfiak által kínált italok illendő kóstolása egy rövid ideig tehát átmeneti állapotot képez a vendégségben eltöltött szerepet tekintve, mígnem egy teljes átalakulási folyamat után az étkezés alárendelődik az ital fogyasztásához ideális mértékűvé (a sajtos pogácsák hasznossága felértékelődik). Ezt a változást persze nem csak fiatal férfiak, de a fiatal hölgyek is érzékelik, egyrészt mint elszenvedői az eddig kamaszos, vicces fiatal rokon / ismerős srácok alkohol által befolyásolt - toxikusba átcsapó - viselkedésének, másrészt pedig a bonbonmeggy (és/vagy tojáslikőr) kedélyjavító céllal történő fogyasztását végezve a locsolóvárás börtönében sínylődve.
Amellett, hogy a későbbi húsvéti ünnepek alatt tehát gyermekkori családi látogatásaink sok helyszínét és eseményeit sikerült megtapasztalnom kulturánkban elfogadott tudatmódosító italok segítségével, egyszersmind rá is kellett döbbennem, hogy az ünneplés eddigi, hagyományokból felépített szisztematikája szépen lassan le fog épülni. A '90-es évek végén emlékszem, amikor a magyar nyelvű zenei csatornán a
Nyilván egy kicsit a stockholm szindróma miatt is van, hogy azért én szerettem ezeket a húsvétokat is, minden árnyoldaluk ellenére. Egy kis okoskodást is megengednék magamnak a végére, mégpedig a városi körülmények közötti húsvétünnepléssel kapcsolatban, azazhogy egyáltalán hogy maradhatott fenn egy ilyen szokás, és művelődhetett évtizedeken át.
Abba most nem mennék bele, hogy a világon hány helyen ünneplik még ilyen módon a húsvétot (hallottam egészen misztikus hasonlóságokat is), egy azonban biztos: Magyarországon, falusi közegben nagyon népszerű volt, és nem kell ahhoz nacionálgeografikáriánusnak lenni, hogy megállapítsuk, a pár (2-3) generációval ezelőtt kialakult panelházas lakótelepek többségébe leginkább falusi közegből költöztek át az emberek, magukkal hozva a szokásaikat. (Ma már nem élő rokon házaspár a város egyik lakótelepi lakásában első lakosokként voltak jelen, 1970-ben költöztek, és 2012-ig éltek benne - és nem ők voltak az elsők az országban, akik faluból városba költöztek.) Persze minden generációban akadtak a hagyományokkal szembemenők, a (panel)városi gondolkodásban természetesen megjelent az a vélemény is itt-ott, hogy ún. parasztos-nak titulált szokásokat minek a panelrengetegben művelni (iskolás koromban hallottam én is ilyeneket) - de a húsvét valahogy mégis tudta tartani magát ezekkel a szellemi áramlatokkal szemben, meglepően átvárosiasított formában is. (Talán azért, mert a panelek mellett sok városrész kertesházakból állt, a panelben lakó gyerekek pedig a rokonság meglátogatásakor végülis egy konzervált kis falusi közegbe csorogtak vissza egy kis időre.)
A falusi környezet általában az emberek lakhelyét generációnyi időkre fixálta, azazhogy ritkán fordult elő, hogy egy család fogta magát és a falu végébe költözött egy másik házba (persze lehet hogy ezt csak én, a városi patkány képzelem így), de ha elő is fordult, akkor sem juthattak túl messzire, hiszen egy általános falu kiterjedése (és lélekszáma) általában nem közelíti meg egy kisebb lakótelep területét (és lakosságát). Azazhogy ilyen közegben sokkal könnyebben tudnak a hagyományok fennmaradni, a családok, rokonság közel élnek egymáshoz, a munkavégzés üteme sem tér el az egész faluban, tehát minden amellett szól, hogy egy közös hagyományt hatékonyan ápolni lehessen - nem mellesleg nem titok az sem, hogy ilyenkor a fiatal hölgyek "reklámozhatták" konyhai tudásukat az esetleges férj-jelöltek vendégül látása alkalmával. Egy ilyen népszokásnak tehát innovatív szerepe is volt amellett, hogy mindenki igyekezett jól érezni magát.
Mint ahogy írtam, a városban ennek a vidékies (talán általam képzelt) idillnek csak alig néhány jellemzőjével lehetett találkozni, a Húsvét inkább tipikusan elvárosiasodott jelleget öltött. A távolságok a falusi (talán általam természetesnek képzelt) sztenderdhez képest egyrészt aggasztóan kicsik voltak (emeletnyiek, vagy 3 lépésnyi szembeszomszédnyiak), vagy pedig túlságosan nagyok (1-2 óra gyaloglásnyira), vagy pedig elérhetetlenek: az ünnepi tömegközlekedés rendszer(telen)essége, a családok életének eltérő ritmusa gondoskodott arról, hogy nehezen lehessen összehozni találkozókat.
De azért sikerült, mint ahogy a locsolkodós turnék is lezajlottak valahogy, aztán pedig visszaperdült minden a normális kerékvágásba. Nem tudom, hogy húsvét ezen hagyományaival találkozom-e még valahol a jövőben (nem tartom kizártnak, hogy egy újabb retro hullám kíséretében esetleg visszatér valamilyen formában), de azt biztosra veszem, hogy a nagyon büdös kölnik keverékének szaga illata nem fog hiányozni, sem a fiúknak / férfiaknak, és gondolom, hogy az azt közvetlenül elszenvedő hölgyeknek sem. Na de Kellemes Húsvéti Ünnepet azért kívánok mindenkinek.
