Dune 2000
(Szilveszter, Remake, Fiatalság)
Az Úr 1999. évében már legalább egy kemény éve PC tulajdonosként feszítettem egy sokat próbált konfigurációval, ami a beszerzése óta nem sok hardverváltozáson ment keresztül, de ismerve az akkori állapotokat, talán ez nem meglepő. Szerencsére az újabb játékok között akadtak kevésbé gépigényesek is, például a real-time stratégiai játékok elfutottak régebbi konfigurációkon - sőt, ha szigorú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy még jóhogy, hiszen annak idején a műfaj őssejtje, a
A
Már 1999 karácsonyán is túl voltunk pár nappal, mikor baráti társaságunk egy tagja lelkesen bejelentette, hogy az egyik klubos ismerősnek megvan mindenki által használható verzióban a játék, de mindenképpen olyan időpontba menjünk már érte, amikor épp otthon van ő is a nagy év végi rohanás közepette (nyilván, máskor elég érdekes lett volna). Ez az időpont pedig mikorra essen hát, mint szilveszter délelőttjére? De mivel egy húszéves korú gamer viszonylag egyszerű életében nem szerepel a szilveszteri buli szervezése közben felmerülő problémák egyike sem, így jó eséllyel pont rá fog érni bármelyik napon, mint ahogy mi is éppen semmit sem csináltunk, és nem is terveztük terheli a kapacitást. Reggel 8 óra tájékán találkozott 3 fős csapatunk, és egy ideig még beszélgettünk (közben ketten káros szenvedéllyel is éltünk) a törzshelyünkön állva, amely egy járdaszéli pad és annak környéke volt - és természetesen ebben az időpontban egy teljesen elnéptelenedett lakótelepi környéket kell elképzelni. Mert végülis ki az a bolond, aki iskolai / munkaszünetben, kajakómában és talán már alkoholmámorban fetrengve ki akarna mozdulni otthonról? Csak akinek jó oka van rá, ugye.
Különösebben nem volt hideg, bár a hófödte betontáj aktuális bőrét a napfény olvasztgatta, amely eléggé csúszós talajt szolgáltatott néhol - a levegő azonban hűvös volt és tiszta, ahogy az egy punnyadt lakótelepi szilveszter délelőttkor szokott lenni. Mivel fél 11 tájékára beszéltük meg a találkozót, bőségesen volt még időnk a gyalogtúra előtt. A beszédtéma mi más, mint a
Néhány szál káros, többek között karcinogén anyagot is tartalmazó termék további elfüstölése után úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, útnak indulunk, a mi sajátos gyalog tempónkban hamar letudjuk ezt a körülbelül 1.7 km-es utat. A csendes lakótelepi idillre rátelepedő, évről évre exponenciálisan növekvő autóforgalom képviselőiből csak egy-egy példányt láttunk ördögszekér nemtörődömséggel átgördülni a szilveszter délelőtti városrészen. Nemsokára az aluljáró következett, amely elválasztotta lakótelepünket városunk egy falusi berendezkedésű lakóövezetétől - amelyet talán archaikus rezervátumnak is nevezhetnék, így utólag. A házsorok mellett elhaladva azonban már egy tágas tér fogadott minket, ahol úgy látszott, nem nagyon zavarták meg a hótakarót az arra járó emberek, hiszen az szinte érintetlenül, frissen felhúzott ágyneműként hevert szigorú csizmáink előtt. Még azon is nevetgéltünk, hogy akárcsak a
A széles hómező végén a csapat legkönnyebb tagja megpróbált ráállni a hótakaró fagyott tetejére egyensúlyozási szándékkal, hogy az megtartsa őt ezen a nagyon törékeny rétegen. A kísérlet talán csak másodpercekre is, de sikeres volt, 4-5 próbálkozás után azonban elfogytak a művelethez mértanilag alkalmasnak ítélt területek, így a kertesházak mögötti rejtekúton folytattuk utunkat. Erre azért volt szükség, mert a főútvonal általában unalmasnak bizonyult, ugyanakkor kerülőnek is - bár az időben hamarabbi megérkezés sem kecsegtetett sikerrel, viszont ez a másfél érv bőven elegendő volt ehhez a döntéshez. Persze az "út" elnevezés csak erős eufemizmusként volt értelmezhető a körülbelül egybefüggő, hóval, sárral és megfagyott tócsákkal kígyózó csapás esetében, de ha már ki kellett mozdulnunk a hűtőventillátor-zajú, monitorfényes panelszobából, akkor annak megadtuk a módját. Lelkesen lépkedtük át a kevésbé fagyottnak tűnő pocsolyákat is, miközben a legbiztosabb talajnak a hófödte, fagyott sárszigetek tűntek. Az út végét egy zavaros garázssor, és egy cég félig nyitott rakodóterének elhagyatott magánya jelezte, aztán ismét (viszonylag) tiszta járdákhoz értünk. A túlsó parttól csak egy kétsávos autóút választotta el a társulatot. Mivel a közlekedő autók zaját már messziről lehetett hallani, így nyugodtan átkelhettünk kényelmes tempóban is, hiszen nem voltunk veszélyben.
A túloldalon ismét panel- (és amúgy téglaház) rengeteg fogadott minket, első nekifutásra el is tévesztettük a tömböt, hiszen a lakótelepek fraktál-szerű elhelyezkedése miatt az egyszeri látogatás alkalmával a csapat küldetés-szervező tagjának nem sikerült megjegyeznie a pontos helyet. A házak számozásának rendszerét pedig - hiába C64-en szerzett több éves gépi kódú programozási gyakorlat - lehetetlen volt megfejteni. Amikor sikerült a lépcsőház beazonosítása, bementünk, és meglepetésünkre a harmadik emeleten otthon találtuk a meglepett ismerőst, aki az ajtóban három, feltűnően vizes csizmájú, kissé fagyott társaság látványán akadt meg egy pillanatra. Az előszoba melege és fényáradata szinte arcul ütött minket, az érkezés időzítése pedig mondhatni tökéletesre sikerült: a CD írása körülbelül 86%-nál járhatott, amely tényről a szobába betolakodó barátunk közvetített hangosan. Addig a zöld kockás inges (kocka) ismerős elmondta, hogy épp szilveszteri buliba készül, amelyet nem tudtunk értelmezni, hiszen tudtunkkal az ő számítógép konfigurációján olyan csúcsszuper játékok is képesek elindulni, amelyek nekünk még a számítógépes magazin oldalain is lassan töltenek be. Error.
Arra már nem emlékszem, hogy a CD ellenőriztetésre is sor került-e (valszeg: nem), de a kabát kezdett rámelegedni a két előszobában várakozó csapattagra (az egyikük én voltam), aztán azzal a ténnyel, hogy "próbából elindult az install", a haver már fel is kapta a frissen írott lemez, bízva a későbbi, otthoni működésben. A küldetésünket folytathattuk a következő úticélhoz: egyik társunk már az előbbiekben emlegetett, ventillátor által hűtött gépéhez a távhő által fűtött szobájába.
A hazaúton természetesen a téma a bajtárs zsebét égető, frissen égetett CD tartalma volt, hiszen barátunk az ismerős szobájába belépve láthatta a telepítő logóját - azaz jóval több fogalma volt az új játékról, mint nekünk, az előszobában várakozó, csendben hülyülő társainak, de már legalább ennyivel több mindent tudott... Innentől kezdve pedig még hevesebben gyártottuk az elképzeléseket arról, vajon mi vár ránk majd a játék feltelepítése után, amely még viszonylag eléggé messzi időpontnak tűnt a hideg utcákon gyalogolva. Nem emlékszem pontosan, de valószínűsíthetően nem az ún. rejtekúton jöttünk vissza, ugyanis már komoly értéket is cipeltünk magunkkal, így nem szívesen kockáztattunk volna egy esetleges elesést, amellyel talán tönkretehettük volna a CD-t, illetve egyúttal a szilveszter esténket is.
A lakásba és aztán a szobába érkezve nem sok időt hagytunk a CD felmelegedésére, ugyanis barátunk a gép bekapcsolása után szinte még a Windows 98 bootlását sem várta meg, hanem azonnal nyitotta a CD-ROM meghajtó tepsijét. Igaz, annyi lélegzetvételnyi ideje még akadt a számítógépnek, amennyi idő alatt a haver kiválasztotta a WINDOWS 98-at a boot listából, ugyanis akkor még sok esetben inkább DOS-ban futó játékokkal játszottunk, és nem volt szükséges, hogy azonnal elindítsuk a pár hónappal később már gépünket kizárolagosan eluraló operációs rendszert. A CD behelyezése után megjelent a Westwood és a játék logója, barátunk pedig töprengés nélkül nyomott rá az INSTALL gombra - és örömmel konstatáltuk, hogy létezik minimum install, ami körülbelül 20 mega, ami csak a szükséges fájlokat helyezi el a szűkös (körülbelül akkor még 1GB kapacitású) vinyóján.
A rövidnek nem mondható telepítés után elénk tárult a játék főmenüje, amelyről azonnal sütött, hogy minden modernnek nevezhető opciót tartalmaz: hálózati játék, kosztüm gém, intro megtekintése - ezzel a felütéssel pedig természetes volt az elvárásunk egy modernizált játékmenet irányában is. Nem is csalódtunk, egy rögtönzött Atreides-ekkel indított hadjárat után elénktáruló látvány azonnal ámulatba ejtett minket, a sivatag sárgás-narancsvörös, illetve a kopár sziklaszigetek 16-bites szürke színárnyalatai a monitorhoz ragasztotta tekintetünket - és megmámorosodva tapasztaltuk, hogy a játék irányítása az aktuális trendek által támasztott igényekhez igazodik, valamint a sebesség is szembetűnően életszerű, szemben a
Onnantól kezdve nem volt megállás, a haver sorban darálta a küldetéseket, számomra pedig hatalmas élmény volt nézni és hallgatni a felújított grafika és a női computer-hang magával ragadó együttesét - minden régóta ismert egység, épület újabb, részletesebb formát kapott, ráadásul a
Fél óra játék után világossá vált számunkra, hogy lényegében egy teljesen felújított, modernizált
A trikék vad szaladgálásait, a kvadok idétlen forgolódásait felváltották nemsokára a combat tank-ok fegyelmezett mozgásai, a sonic tank és a devastator kifejlesztése után pedig nem volt kérdés, melyekkel indulunk az ellenfél bázisa ellen. Cheat hiányában kifejezetten kellemetlen volt, amikor egy kisebb csoportnyi sandworm, az általunk költőien homoki féreg-nek hívott mindenevő vígan lekajálta az ellenséges tábor felé masírozó pusztító hadtestünk néhány képviselőjét, de a játék és az év utolsó napjának emelkedett hangulatában még ezen is sikerült önfeledten nevetnünk.
Hosszas játék és hülyülés után egy üres CD is előkerült, amelyet haverom hitelezett meg nekem, majd pedig egy fél-háromnegyed órás CD-író zúgás után nekem is volt saját példányom belőle, miután az erkélyen letudtuk a kötelező károsanyag fogyasztásokat. Amikor kész lett, még visszatértünk a reggeli gyülekezőhelyhez, ahol - nahát - a téma a
Azt nem tudom megmondani, hogy a játék mekkora siker volt szakmailag, addigra már nem igazán követtem az írott számítógépes sajtót - hiszen volt otthon PC - de aki tudtommal szerette az 1992-est, annak bejött ez a változat is - pedig a mai szemmel azt lehetne mondani, hogy egy alapos ráncfelvarrásnál semmi több nem történt vele, nekünk mégis hatalmas élményt jelentett. Az pedig már csak csokireszelék a habos pudingon, hogy már jó ideje elérhető egy ún. source-port belőle (is), hiszen a modern operációs rendszerek vagy egyáltalán nem, vagy nem igazán olyan formában kooperálnak régebbi rendszerrel, ahogy az kívánatos volna - egy átlagfelhasználó számára viszont egy virtualizált környezet létrehozása nem éppen tartozik a legegyszerűbb feladatok közé. Raádásul egy nyílt forráskodú, folyamatosan fejlesztett futtatási környezet követni tudja a megnövekedett felbontási lehetőségeket is, ami a jelen játék esetében főleg nagyobb belátható játékteret jelent, továbbá a legyártható egységek száma sincs korlátozva, így a játék maradéktalan élvezetét semmi nem akadályozza meg. Itt is megállapíthatjuk, hogy egy lelkes, játékot fanatikusan szerető közösség kezében mindenféle szennyes marketingdöntéstől mentes, steril közegben történik a játék gondozása.
Olyannyira, hogy számomra a Linux rendszer kipróbálása melletti egyik érv az volt, hogy az openDune című source-port egy ideig csak erre az operációs rendszerre volt elérhető. Azt sem bántam, hogy SNES és C64 emulátoron kívűl lényegében csak ez az egy játék futott rajta hirtelen - sőt, tulajdonképpen ezt a mondatot leírva belegondolok, hogy egy igazi retro gamer számára ebben az esetben már csak üveg ital kell a tökéletes időtöltéshez. A cikk további részében pedig már csak pár képpel szeretném illusztrálni ezt az egyszerű tökéletességet, amelyen az
A játék itt tölthető le: https://www.openra.net/
