SNK vs Capcom

(Commodore 64 játékismertető)

A Commodore 64 piacának gazdaságilag aktív éveiben is komoly szelet jutott a verekedős játékok műfajának, a nyolcvanas évek pop­kul­tu­rá­já­ban uralkodó karate mánia 8-bites gépeken okozott először sok kellemes játék­élményt, sőt megalapozott későbbi műfajokat. Az második, harmadik generációs verekedős játéksikerekről azonban a C64-esek lemaradtak. Vagy mégsem?

Jómagam már írtam róla, hogy egy 1989 tájékán történő délelőtti nap­kö­zi­ből elkésés alkalmával sikerült átélnem az (The Way Of The) Exploding Fist ámulatba ejtő hangulatát, amely már akkor is demonstrálta a C64 erejét, a látvány és a hangok egyvelege ma­gá­val ragadta (egyébként azóta vál­to­zat­lan) gyermeki lelkemet. Ugyanígy később a családi kör­mér­kő­zé­sek­ké fajult International Karate délutánok is bizonygatták, hogy a mik­ro­szá­mí­tó­gé­pek kétjátékos módjának szó­ra­koz­ta­tási faktorához kevés emberi találmány ér fel - ráadásul ez utóbbinak olyan változata is létezett, ahol hárman is lehetett egymással küzdeni, de leginkább a levegőben spárgázva pofánrúgni a másik kettőt. Ahogy az lenni szokott, a műfajok fejlődnek, változnak az igények, a verekedős játékok esetében a Street Fighter 2 című csoda hozta meg az áttörést, de sajnos mi, C64-esek csak egy - szó szerint - okádék verziót kaptunk ebből a másodikból, amelyet jobb volt messzire elkerülni, nemhogy lemezt áldozni rá (az első rész legalább az erős közepest megütötte). Így aztán jogos igényként merült fel az újkori játékáradat sodrását figyelve, hogy végre egy igazi, modernebb, jó minőségű verekedős C64-es játék is megjelenjen végre, amely felveszi a versenyt az irigyelt, magazinokban, tévéműsorokban látott, 16 bites konzolos havergyepálással.

E tekintetben a magyar C64 'zenészlegenda', azaz Hermit által behajított (egyébként bődületesen bravúros) Mortal Kombat 2 demón kívűl érdemi előrelépés nem történt a gép újkori történetében. Éppen ezért belőlem, a régi motorosból is erős szem­öl­dök­rán­co­lást váltott ki, amikor láttam, hogy elkezdenek portolni egy ilyen volumenű verekedős játékot. Persze, az korábban nekem sem jutott eszembe, hogy bizonyos 'kisebb' konzolok még futottak a kilencvenes években, amelyekre liszenszeltek bizonyos nagy játékcímeket - így esetleg alapul szolgálhatnak egy lehetséges C64 konverziónak, például grafika terén. Másoknak meg simán eszébe jutott, hogy európában a csak ritkásan jelen lévő japán Neo Geo Pocket nevű (anno a Gameboy Color kihívójaként megjelenő) kézikonzolra megjelent SNK Vs Capcom című sikert hegesszék bele a C64-be.

A mindenre elszánt és a Nagy Öreget jól ismerő alkotók merész vállalása már az első preview alkalmával sem tűnt szürreálisnak, úgy látszott, a program átültethető, hiszen a design már végülis megvan, a lelkes amatőr sprite-sheetereknek köszönhetően pedig a játék összes karakterének animációs fázisai könnyen hoz­zá­fér­he­tő­ek az interneten, a hátterekkel együtt. Persze az igazi kérdés(em) a játszhatóság és a sebesség körül forgott, ám a későbbi videók és a játszható demó is bemutatta: ez a fajta kombós, pörgős búnyózás simán működik C64-en is!

Aki tehát nem ismerné a játékot, annak bemutatom: az SNK Vs Capcom a keleti fúziós konyha egyik finom fogása: az SNK cég főleg játéktermi bunyós játékaiból, és a Capcom verekedős klasszikusából, a Street Fighter 2-ből származó szereplőkből, helyszínekből összegyúrt játék, leginkább japán piacra célozva. A különlegessége mindössze annyi, egymásnak lehetett ugrasztani a két tábor kedvelt karaktereit - gondolom ottani viták rendezésére, melyszerint "melyik szereplő az erősebb ebből meg abból a játékból?", sejthetőleg a japán gamerek nagy kérdése lehetett ez. Ezen kívűl annyit kell tudni róla, hogy játékmenetben a klasszikus SF vonalat viszi tovább, a már ismert választható karakterek és helyszínek mellett megtalálhatóak a speciális támadások, a kombók is, valamint mindenféle játékmód, az egyjátékos STORY módtól kezdve a kieséses rendszerű nagy versenyekig, amiket haverokkal is játszhatunk, de kétjátékos, gyors bunyóra is adott a lehetőség, akár gép ellen is.

...és Guile, a kihagyhatalan karakter

A C64-es változat első, hatalmas meglepetése számomra az volt, hogy lényegében minden átkerült ebbe a verzióba. Az irányítás volt a második meglepetés (bár a játék képes a 2 tűzgombos irányítók kezelésére, természetesen játszhatjuk klasszikus joystickkal is), ugyanis meglepően fluid az egész - sokkal pattogósabb, mint a korábbi verekedős klasszikusok néhol nehézkes szögletessége, pixel­ér­zé­keny­sé­ge, szóval látszik, hogy az áthegesztő gárda komoly verekedős-játék múlttal rendelkezik játékosként, tudják mitől döglik a légy. Három nehézségi fokozat, a játékmódok, hangeffekt és zenetesztelési lehetőségek, időlimit beállítása, és ha VS módot választunk, még PRACTICE üzemmódot is felajánl a gép - tehát gyakorolhatunk csak simán két játékos módban, gondtalanul püfölhetünk egy el­len­fe­let, amelynek az energiája mindig visszatöltődik (ez az újkori játékokban már alap volt egyébként). Összesen 16 szereplő közül választhatunk, ami a C64 történetében egyetlen játék esetében sem fordult még elő, nemhogy verekedős játék esetében...

M. Bison ezúttal is tekintélyt parancsoló (bár most Vegának hívják)

A szereplő választás a már 16-bites gépeken megszokott módon történik egy nagyon igényes képernyőn: miközben válogatunk, a szereplő teljes, mozgásban lévő alakját is látjuk - személy szerint én már itt elvesztem, mert C64-en ilyenről gyermeki énem csak álmodhatott az iskolapadban, egy unalmas matekóra alatt. Az pedig egy külön ajándék, hogy a szereplőnk ruhájának színét is megválaszthatjuk, akár egy annak idején irigyelt 16 bites bunyós játék esetében - igaz, csak kétféle közül választhatunk, de a 'csak'-ot nagyon zárójelbe tenném, mert ha ezt ifjú kamaszként látom meg, főleg a Street Fighter 2 későbbi kon­zol­verzióinak ismeretében, valószínűleg öröm­könnyeimmel áztattam volna el a C64 krémszínű billentyűit.

A játék grafikailag csúcskategória. Noha első ránézésre furának tűnhet a színezés: a szereplők egyáltalán nincsenek túldíszítve, az eredeti, NGP változatot követve nem foglalkoztak a bőrárnyalatok színeivel, hanem minden test egésze fehér színű, a ruha pedig a már említett kétféle lehet. Ez a megvalósítás amellett, hogy jól kivehető animációt mutat a mozgásokról, egyben egy nagyon erős kontrasztot is hoz a háttérrel szemben, amelyek pedig művészi szin­vo­na­lon tündökölnek - sőt, a hátterek jó része animált, például szélfújás mozgatja a fákat, bokrokat, vízhullámzás csillog, éjszakai pályán vihar van, villámokkal! Mindezek mellett pedig speciális támadások bevitelekor a háttér egésze átváltozik egy nagy örvényléssé (villám, hullám, csillám, minden van), hogy a lelassított akció sokkal látványosabb legyen - azaz mindent sikerült megvalósítani, amitől egy verekedős játék arcade szinvonalon játszható.

A hordós ügyességi pálya A boxzsákos ügyességi pálya

Mint említettem, a hátterek önmagukban is megállnák a helyüket egy versenyen (a cikkben igyekeztem minnél több képet betenni), itt jegyezném meg zárójelben, hogy a Street Fighter 2 nagyon csúnyán elcseszett, le­gen­da­gya­lá­zó C64-es portjában szereplő hátterek végre a méltó módon valósultak meg Commodore 64-en. Az SNK Vs Capcom ezt az arcpiritó szégyent is letörölte a múltról, az eredeti SF hátterek végre C64-en is teljes szépségükben tündökölnek - már büszkén fel tudjuk mutatni - akár az Amigásoknak is...

A játék irányításával nekem nem akadt gondom, az említett két tűzgombos megoldást ugyan nem tudtam kipróbálni, de így is élvezhető volt a bunyó - igen, a legfontosabb ez: igazi C64 hangulatban folyik a játékmenet. Van intro, történet, a játékosok beszólogatnak, megnyerés képernyők is vannak, a STORY módban különböző ügyességpróbák is jönnek (oké, autószétverés nincs) - nem is lehet mindent felsorolni, elképesztően sok mindent zsúfoltak a kártyába. Mint sokszor ismételtem már, az utóbbi évtizedek mutatták meg, hogy a C64 valódi ligája nem csak a 8-bites számítógépek, hanem a 8-bites konzoloké is, mert akár ezzel a játékkal is simán köröket ver a NES-re és a Sega Master System-re mind grafikai megvalósításban, és já­ték­él­mény­ben. Azt meg már nem is kell említeni, hogy ezen konzolokra egyáltalán nincs ilyen második generációs, normális verekedős játék, hoppá, tehát csúcsminőségű játékkínálatban is alulmaradnak a Commodore 64-el szemben.

A végére hagytam egy érdekes dilemmát, ez pedig a játék nehézsége. Én EASY módban kezdtem, és a gép taknyosra darált össze, de ezt betudtam annak, hogy gyakorlatlan vagyok a mozgások terén - pár menettel később sikerült megverni az első ellenfelet, de még így is rohadt nehéznek éreztem. Azért gondolom dilemmának ezt, hiszen egy verekedős játék teljes jogú játékélményét sosem a STORY mód adja, sőt, azt mondanám, hogy az csak amolyan pótlétnak került bele, hogyha épp nincs senki, akivel játssz, akkor próbálkozz a gépi ellenféllel. Azt hiszem, ez mindegyik verekedős játékra igaz, nem csak C64-en, de főleg azon, hiszen a gép legnagyobb erőssége az egymás elleni gyors, értelmezhető és könnyen kivitelezhető játékélmény volt mindig is - még egy fapados, egyszerű kis játék is óriási péntek estébe nyúló marhulást okozhatott, ha volt benne kétjátékos mód. El kell tehát ismerni, hogy ebben a játékban a STORY játékmód nehézsége el lett balanszírozva (vagy én vagyok a nagyon béna, amit azért nem hiszek így 30+ év játék után), de ezt egy alapvetően egymás elleni, VS játékra kitalált műfajú játéknál egyáltalán nem érzem hibának - és nyilvánvalóan teljesen kezdő játékosok úgysem fognak a játékkal találkozni, úgyhogy mindegy is.

A kínai nagy fal

A játékkal kapcsolatban ha több negatívumot nem is tudnék mondani, annyit mindenképpen meg kell említeni, hogy csak cartridge formátumban létezik (ráadásul 1 MByte...), de semmi buhera, tehát módosítás nélkül - azaz nem kell semmi bővítmény a géphez. Ráadásul a "sok" hely miatt még egy mozgásbemutató animáció is belefért, nem is tudom hogy mi kell még ahhoz, hogy az egyszeri C64 tulajdonos kellemes joysticktörős délutánt rendezhessen a haverokkal (persze TOURNAMENT módban!). Talán csak még annyi, hogy kedves SNK és Capcom cég, ne tessék Nintendo módon viselkedni, hanem teccen örülni annak, hogy egy jól kitalált játékukat sikerült méltó módon átültetni a világ legjobb mikroszámítógépére, együtt örülve a sok C64 tulajdonossal.

A készítőknek, név szerint Gianluca Alberico-nak és Jon Eggelton-nak pedig erőteljes gratuláció és egy örökös emléktábla a Commodore 64 Pantheonjában, hiszen a gyermeki énünket ők is megajándékozták azzal az érzéssel, hogy igenis számítunk, mi 'cé­hat­van­né­gye­sek' a nagyvilág szuper­szá­mí­tó­gé­pei és konzoljai között - mert nekünk is van már ... most épp egy profi verekedős játékunk!

A címkép még egy demoscene-n is toplistás lenne