Arcade játékok

1.

Játék, terem, otthon

No igen, evvel az új cikksorozattal a játékok világának egy érdekes dimenziójához érkeztem (de fordítva is jó, dimenziójának világához), hiszen az arcade játékok autentikus közege a nem-otthon, azaz az olyan közterület, illetve szórakozóhely, ahol az ember csak ideiglenesen tartózkodik (optimális esetben), és ott fizet egy játékélményért. Mivel nem tisztem (és célom) ezen berendezések történelmének teljes körű ismertetése, csak arra fókuszálnék a magam puritán gémer módján, hogy nekem melyik játékok tetszettek (mert végülis ez a lényeg), meg arra, hogy az arcade videójáték gépek rendelkeztek általában az adott időszak legjobb grafikájával és legaddiktívabb játékmeneteivel - hiszen elsősorban azonnali pénzszerzésre voltak megalkotva, és ennyit elég is tudni.

Egy 10 év alatti­/közbeni gyermek (pl. akkori én) számára érezhetően feltűnt, hogy egy ilyen pénzbedobós játék például rohadtul úgy néz ki, mint az annak megfelelő rajzfilm, és annál nagyobb mókát el sem tudtam képzelni, hogy a rajzfilm­szereplőket közvetlenül én irányítom. Igaz, 1989-ben már voltak videójáték tapasztalataim, de azért a Commodore 16-ot, a 8-bites kis házi számítógépet nem elsősorban a színkavalkádos grafika és a gördülékeny játékmenet jellemezte. Persze az arcade gépek sok esetben speciális irányítást is igényeltek, némelyikük sikerét az éppen szokatlan irányító-­szerkezetnek, vagy a külön szimulációs kabinoknak, speciális kormányoknak köszönhette. Bevallom, engem ezek nem hoztak lázba és külön örülök ennek, mert ezeket itthoni körülmények között elég nehézkes lenne reprodukálni (de leginkább lehetetlen). Úgyhogy maradnak a sima joystick­(-gyilkos) játékok, amikből még így is akad bőséggel!

Ghouls 'n Ghosts: a játéktermi változat

Az is igaz, hogy életemben nem sok valódi arcade gépet láttam, még kevesebbet próbáltam, legtöbbjüket csak hallomásból, tévéműsorokból, vagy újságokból ismertem. A legtöbbet úgy, hogy egy újság (vagy könyv) megemlítette, hogy a konzolos / számítógépes játék egyébként az eredeti arcade játék konverziója - azt pedig 1988-ban is értettem már hogy mit jelent, de biztos dobtam volna egy hátast is, ha meglátom, hogy a játéktermekben megjelent Ghouls 'n Ghosts hogy néz ki az én Commodore 16-osomon játszott Ghost 'n Goblins-hoz képest!

Ez meg az 'otthoni'

Nem csoda hát, hogy nagyon örültem, amikor egy emulációnak csodának köszönhetően játszhatóvá váltak ezek a játékok otthon is, így hát ebben a műfajban is akadtak mára kedvenceim. Mint más "gépek" esetében, ezekből is szemezgetek, tehát most egy kissé koncepciótlan válogatású rövid ismertetősorozat következik: a talán–érdemes–kipróbálni gyűjtemény.

De mielőtt ebbe a témába fejest ugranék, meg kell jegyeznem, hogy az arcade gépek relatíve bonyolultabb gépek egy házikonzolnál, így emulálásásuk csodálásuk esetében, ha lehet, még kényesebb problémákkal is találkozhatunk, mint azoknál. Egy-egy játék rom készlete nem biztos, hogy teljes, illetve nem minden verziójú keretprogrammal működik együtt, régiós különbségek is lehetnek. Egy tipp: a Mame emulátor képes a képernyő elforgatására, így ha a monitorunkat is valamilyen módon el tudjuk hozzá fordítani, akkor az ún. állóképernyős játékokat külön extrával gazdagíthatjuk.

Space Invaders

Nem hagyhattam ki a listából a Space Invaders-t, amely egyike a legősibb videójátékoknak, de aki nem látta sosem, az semmit nem tud a modern emberi kultúráról.

Minden gépmatrica elérhető hozzá

Illik ismerni, de ha esetleg valaki tényleg most látja először: a lépcsőzetes alakzatban támadó földönkívűli egységektől kell megvédenünk az emberiséget, és ebben a műveletben fedezék is segítségünkre lesz. Lehet hogy ez egy kicsit viccesen hangzik, de amikor ez a játék megjelent, még minden újszerűen hatott - még az alapötlet is. Emulátorban remekül játszható, és kora ellenére még ma is kihívást jelent.

Space Invaders '95
attack of the lunar loonies

A játék ezen változata már némi külön ismertetésre szorul, bár tulajdonképpen egy remake-ről van szó, amely főleg grafikai téren kapott egy jó adag tunningot.

Így kezdődik a játék...

A játék első megjelenése (azaz a műfaj alapjainak letétele) óta 1995-re már lemérhetetlenül felfejlődött a játékipar, ezért szükségszerű (és sikergyanús) ötlet volt egy felújított változat játéktermi megjelenése.

Az eredetitől annyiban különbözik, hogy a lövés gomb hosszas nyomására feltöltődik a puska, és azt elengedve egy nagyobbat tudunk durrantani a ránktörő űrlény–osztagok közepébe.

Akik persze ezúttal rajzfilmes stílusban lettek megrajzolva, tehát olyan nagyon komolyan venni nem lehet a játékot - viszont nagyon szórakoztató, ráadásul vannak boss-ok is, nem fogunk unatkozni! A felvehető extrák tovább növelik az esélyeinket, a főellenségek pedig már-már az elborult japán bullet-hell-ek gyakoriságában köpik a gyilkos csiribiri vackokat a pofánkba.

Több űrhajó közül is választhatunk, tényleg mindenki megtalálja a stílusának megfelelő hajót (vagy kutyát, mert az is van), a játék zenéje pedig amolyan kilencvenesévekes, kicsit japános, de remekül illik hozzá.

Pac-Man

A Pac-Man-ről egyszer azt írtam, hogy a muglik (nem-gémer emberek) ővele azonosítják a videójáték fogalmát. Talán még édesanyám nagynénjének is a sárga pontkajáló lény jutott eszébe, amikor videójátékról hallott, és ezzel mindent elmondtam. A játék arcade változata (is) remekül játszható, nem csoda, hogyha annak idején óriási siker lett. A mai napig izgalmas akció, kitanulni nagyon nehéz, hiába tudom, hogy a szellembanda tagjai más-más intelligenciával rendelkeznek (!), mégsem sikerült soha taktikusan alkalmazni, leginkább csak menekülök előlük. Egy felejthetetlen játék, amely rengeteg más játék alapjául szolgált már, és megunhatatlan. Mivel ez az legelső, eredeti változat, leginkább ezt ajánlom!

burger time

A Burger Time szintén az arcade játékok hajnalán született, és mint ilyen, támasztékul szolgál ahhoz az igazsághoz, hogy egy izgalmas akciójátékhoz nem kell lövöldözés, gyilkolás, és vér - esetleg ketchup! Én csak a konverzióval találkoztam (Commodore 16-on), de azon is nagy élmény volt - ez a változat azért jóval látványosabb.

A remek játékötlet alapja egy konyha, amelyben készülnek a hamburgerek, legalábbis szakácsunkkal az lenne a feladatunk. A hamburgerek layer-ei (haha) külön emeleteken foglalnak helyet, melyeken végig kell gyalogolnunk (fittyet hányva az Ántsz előírásokra) és akkor lepottyannak egy szintet. Ez viszont nem olyan egyszerű, hiszen különböző élelmiszerek életre kelnek a konyhában, és megpróbálják ezt megakadályozni.

Segítségünkre lehet a bors, amelyet az ellenséges virslikre, tojásokra szórhatunk - ez megbénítja őket, de likvidálni csak a szendvicsek rétegeivel tudjuk őket: ha éppen a zuhanó fasirt / saláta / zsemle alatt császkálnak, végzetesen kilapulnak. Szerencsére virsli és tojás intelligenciájával is rendelkeznek, ezért a létrákon irányt változtatni nem tudnak - ezt pedig taktikusan kihasználhatjuk. Remek ötlet, viszonylag jó játszhatóság - még ma is jó szórakozás, és nem mellesleg korhatár nélküli.

1942

Aki képtelen átlátni és lereagálni a lövöldözős (régi magyarul: sotemup) műfaj hardcore változatát, a bullet hell-t, annak számára ideális választás az 1942 (és pár korabeli társa). A remek grafikájú '80-as években született játék kifejezetten jól játszható, nem villogja szét a retinánkat - a lövöldözés élményét pedig abszolút megadja.

Igen, inkább sétarepülőzés, mint akció

A játékban a második világháború csendes-óceáni hadszinterére huppanunk, és máris a japánok ellen kell harcba repülnünk. Nem, nem ismerem a repülőgéptípusokat (tehát nem tudom, milyen géppel megyünk, tehát harci repülő), és azt sem tudom, hogy a teljes fordulás-nak, amelyet a repülőgépünk a másik akciógomb lenyomására végez - mi a neve, de tény, hogy 3 van belőle, és a nagy kavalkádban sikerülhet kikerülni vele a sok ellenséges gépet.

Sziget Fesztivál madártávlat

Bár a power-upokból nem sokat kapunk, de igazság szerint annál nagyobb az élmény: ha sikerül összevadásznunk egyet (pl 3 lövedék egyszerre), tényleg érezhetően nagyobb előnybe kerülünk általa. Végig pörgős akció, nem teljesíthetetlen, ugyanakkor nehéz - nem mellesleg a C64 verzió is ugyanilyen jó, bátran ajánlom.

1944
The loop master

Pénzt a gépbe

Na, ha valamit el lehet mondani az 1944: The Loop Master-ről, akkor az az, hogy nagyon nem az, mint az előbbi 1942. Való igaz, hogy a grafikája szemet gyönyörködtető - ezt igyekeztem is több screenshottal alátámasztani - de azért ez már majdnem a bullet hell kategória, viszont valahol még veteránok számára is élvezhetően.

Na gyertek

A játék 2000-ben jelent meg, tehát az addigra már jól kiforralt stíluselemeket kapjuk: óriási boss-ok, megannyi powerup, rengeteg típusú földi, vizi, légi ellenfél. Külön jó ötlet (amely nem tudom, mennyire volt jellemző más játékokra), hogy a gépünk felrobbanása után - némi gyors érmebedobást követően - összeszedhetjük az ejtőernyővel menekülő előző pilótánkat, és vele begyűjthetjük az elvesztett extráinkat is, így nem kell a nulláról kezdeni.

Nagyobb ellenség nagyobbat robban

Ez a játék - ha úgy vesszük - könnyebb, mint mondjuk az 1942, hiszen a '80-as években még szívesen dobálták be az érméket a kihívás miatt, így nem volt gond a játék nehézsége - ez a játék viszont látványosra, kellőképpen addiktívra van hangolva - és ezzel együtt "érmeelszívósra".

Jó a buli

Otthoni környezetben sok-sok virtuális coinnal végigjátszható, bár ha nem "csalunk", akkor jó nehéz is tud lenni - talán teljesíthetetlen is, de azért jól lehet vele szórakozni.

Asterix

Az Alfa magazinnak köszönhetően már nagyon kis gyermekként megismerhettem a gall harcos, Asterix, és jóbarátja, Obelix történetét, amely 1959(!)-ben indult, és annyira sikeres lett, hogy 60 év múlva élőszereplős filmeket is forgattak róluk. Nekem videón is voltak rajzfilmek már a '80-as években, hegyekben álltak képregényeik, és később volt egy C64-es játékom is az ő szereplésükkel.

A rajzfilm, akarom mondani a játék

Bár 1992 tájékán már más témák is érdekeltek, de egy ilyen (rajzfilmmel teljesen megegyező) grafikájú játéktermi játék valószínűleg elszedte volna az összes zsebpénzemet - még szerencse, hogy nem találkoztam egyel sem.

A játék műfaja - természetesen - beat 'em up, más néven brawler, azaz üsd-vágd–nem-apád típusú, szigorúan logikai verekedős játék, ami nagyon jól áll neki. Sőt, talán mondhatom, hogy szó szerint a legjobban ez áll neki, hiszen a két gall általában arról ismert, hogy kalandozásai alatt számtalanszor kerül olyan helyzetbe, ahol ököllel kell elintézni a problémákat - így ez a játékstílus kifejezetten adja magát.

Szerencsére a készítők is odatették magukat, ugyanis egy átlagos gyepatúrához képest igen sokféle pofont oszthatunk, ráadásul a játék 2 gombot használ csak, ebből az egyik az ugrás, tehát igen jól el van találva az irányítás. A bevezetőben ezeket a mozgásokat be is mutatja a játék (lévén hogy játéktermi gépről van szó), lényegében az összes rajzfilmekben látott kombót megkapjuk, a felemelős pofozáson át, az ellenfél elhajításán keresztül az ellenfelet fegyverként használó pörgetésig, padlóhoz csapkodásig.

A grafika elképesztően jó, mint már írtam, gyakorlatilag teljesen megfeleltethető a rajzfilmnek (lásd képek), a helyszínek változatosak, az ellenfelek is különböző értelmi szinvonallal rendelkeznek (például katonai rangjuk szerint), ráadásul még versenyzős, ügyességi bónuszpályákat is kapunk.

Obelixet éppen kiütik

A játék során feltűnik még számos elem, szereplő a történetből (a falu varázslója, varázsital, vaddisznók az erdőben), a hangulat teljesen rajzfilmes, ketten is lehet játszani - a készítők elérték a céljukat, mehetnek is a pénzérmék a gépbe! Az irányítás remek, látszik, hogy figyeltek a játszhatóságra is, pár perc alatt mindenki meg tudja tanulni a nem túl nehéz bunyózást. Tudom, nagyon sok jó, és emelett szép verekedős van játéktermi gépeken, így nehéz kiemelkedőnek lenni a műfajban (egyre inkább) - de ez a játék nagyon el lett találva, és még ma is remekül játszható.

Rodland

A Rodland az egyképernyős platformerek egyik királya. Jó időben született meg, jó alapötlettel. Mi C64-en találkoztunk vele, és meglehetősen sokat toltuk, hiszen két játékos, kooperatív módban is lehet játszani!

Persze a C64-es változat nem ilyen szép (viszont az Amiga verzió igen), a játékmenet azonban teljesen megegyezik, tehát ismét egy olyan játék, amit azért nem sikerült más platformokon nagyon elcsűrni.

A játék lényege, hogy a kedves kis tündértuggyafasz kicsodaünk irányításával ártatlan kis rajzfilm–szörnyeket mészároljunk le varázspálcánk segítségével, és megmentsük anyukánkat. Varázspálcánkkal aranyosan meg tudjuk bénítani a kicsi rémségek központi idegrendszerét, amíg esetleg elmenekülünk - de ha többször, jó ütemben nyomjuk a tűzgombot, kedves tündérkénk balra-jobbra püfölve veri péppé a kis szörnyetegeket, akik aztán valami brutális pusztítóeszközt hagynak maguk után. Ezeket pedig bevethetjük a még élő társaik ellen!

A játék pályáit kétféle­képpen is lehet teljesíteni: vagy összeszedjük az összes pályán elhelyezett objektumot (nevezzük őket virágnak), ami által a pályán lévő ellenfelek piros gumióvszernek látszó lénnyé változnak, vagy pedig eleve a szörnyeket csapkodjuk csak le, mert ha ők elfogytak, akkor így is teljesül a pálya.

Nem tudom, melyik taktika válik be hosszútávon, de nekem úgy tűnt, hogyha akció közben betojok a rámtörő dögök miatti rémülettől, kellemes, meditatív tevékenységnek tűnik az ártatlan virágszedés!

A gyors és jól irányítható játék, átlátható képernyők, kedves rajzfilmes robbanások, kivégzések, cuki agresszió - egyszóval az eredeti, arcade változat is nagyon üt, ráadásul egy speciális kóddal előhívható egy második sztori is, amelyben új pályák is vannak, új ellenfelekkel - egy igazán jó videójáték a '90-es évek elejéről.

Q*bert

A Q*bert ma már kultikus játéknak számít, a '80-as évek elején jelent meg a játéktermekben, így aztán később szinte minden számítógépre átírták - így találkozhattam vele én is (mármint a játékstílussal), először Commodore 16-on.

A játék lényege, hogy ugrálva beszínezzük az összes négyzetet, miközben különböző entitások akarnak minket ezért bántani. Ez persze a későbbi pályákon tovább bonyolódik: már nem csak 1 színnel, hanem ezt követően egy másikkal is be kell járnunk a pályát, meghosszabbítva a fura csőorrú kis ugráló lény, Q*bert szenvedését. A pályákon némi könnyítést adnak a pálya szélén lebegő korongok, amelyek visszaszállítanak minket a piramis tetejére.

A játék irányítása az axonometrikus nézet miatt kissé szokatlan, hiszen figuránk iránya és joystickunk mozgása egyezik csak meg, miközben átlósan kell mozognunk (ez az eredeti masinán fel is volt tüntetve az irányítópulton). Bár az irányítás megszokható, a játékmenet mégis elég nehéz - minden tekintetben szokatlan ötlet volt ez 1982-ben, és nagy sikert is aratott. Ahogy elnéztem, a C64 verzió 100%-osra sikerült!

Street Fighter 2

A válogatás első részének végére hagytam azt a játékot, amelyet sajnos annak idején nem láthattam játéktermi változatban működni, de a magazinolvasás áldásos hatása révén sikerült értesülnöm arról, hogy a legjobb verekedős játék, ami addig valaha létezett - és ezt nem csak egy forrás állította, hanem mindenki.

A Street Fighter 2 megjelenésekor valóban óriási siker volt, és nem alaptalanul. Egy könnyen irányítható, csodálatos grafikájú, ketten is játszható verekedős játék - tulajdonképpen kijelenthetem mindenféle túlzás nélkül, hogy a valaha készült legtökéletesebb videójátékok egyike. Mire én találkoztam vele, már volt összehasonlítási alapom - jóval előtte láttam például az egyik elődjének számító Exploding Fist című remekművet C64-re, de 1991 tájékán már azért ismertük és játszottuk is az International Karate című másik kiváló játékot, és legalább akkora csalódás volt évekkel később a Street Fighter 2 C64-es konverziója (lásd ott) - bár az arcade verzióhoz képest minden csalódás lett volna.

Amikor viszont lehetőség nyílt az eredeti változat kipróbálására (bár csak emulátorban), tudatosult bennem, hogy akik nagyságát hangoztatták, mind igazat szóltak: ez az 1991-es eredeti változat (World Warrior alcímű) tényleg tökéletes, amely megérdemelte a verekedős játékok királyi címét. Ezt igazából még a Mortal Kombat sorozat sem tudta elvenni tőle, hiszen az teljesen más stílusban készült - és a többi "utánzat" sem, amelyek néha meglepően szintén nagyon jók voltak, de ordított róluk, hogy ez volt az utánzási alapjuk.

Tudom, unalmas feltételezés, de biztos vagyok benne, ha annak idején ráakadunk egy ilyen gépre, simán elszedte volna a zsebpénzünket... A Street Fighter 2 szó szerint az időtálló, hallhatatlan klasszikus, mint írtam, a valaha létezett, tökéletesen megalkotott videójátékok egyike, verekedős játékok királya - és ennél többet nem lehet és nem is kell mondani róla.

Remélem, sikerült egy tömény szirupos válogatást összekutyulnom az arcade műfajból: és nyilván nem okoz senkinek majd meglepetést, hogy a következő válogatások során gyakorlatilag ezen játékműfajok fognak ismétlődni... De mivel az arcade műfaj nem az elmélyűlt stratégiai taktikázásokról, vagy a komoly logikai feladványokról szól, hanem a szép grafikával megpakolt gyors akcióról, úgy érzem, senki nem panaszkodhat az egysíkúságról - én előre szóltam.