Amiga játékok

1.

Commodore 64 tulajdonosként nem éreztem ugyan boldogtalannak magam, de már nagyon korán megtudtam, hogy létezik egy Amiga fantázianevű számítógép, amely szintén a cég Commodore terméke, de technikailag sokkal jobb nála, és mivel képes a VGA(-szerű) grafikára, ezért csodaszép játékok futtatására alkalmas.

Köszönhetően az 576 KByte-nak, tulajdonképpen már 1990-ben 'csendes' rajongó lettem, aki ábrándozott arról, hogy esetleg ha - minden kötél szakad - legalább egy Amiga géppel rendelkezhessen valamilyen módon, hiszen arra vannak olyan cuccok, amelyek PC-re is, valamint még esélyes, hogy az évtized hátralevő részében ('90-es évek!) esetleg új és menő játékokkal versenyképes legyek. Ez az elképzelésem egyébként annyira nem is volt szélsőséges, hiszen akkor még bőven hátravolt a Commodore cég történetéből, valamint emlékeim szerint az Amiga még 1998-ban is hasított.

Elöljáróban...

Azokra való tekintettel, akik esetleg életükben soha sem tettek egy kirándulást sem az Amiga csillogó, csodákkal teli világába, néhány alapvető „amigás” dolgot érdemes tudniuk, mielőtt a cikksorozat folyamába belevetnék magukat. Durva egyszerűsítéssel azt lehetne mondani (és kérem a szakértőket, ne anyázzanak), hogy egy alap kiszerelésű Amiga 500-as 7 Mhz-es processzorával, 512 KByte memóriájával, körülbelül egy 286 XT géppel állt azonos tudásban, azzal a kezdeti különbséggel, hogy az Amiga a megfelelő kábel segítségével (amit ugye nem adtak a géphez alapból) tévére köthető, és többszínű (32, 64 színű) grafikát is képes megjeleníteni, míg ugye a PC-hez alapvetően a monitort is meg kellett venni (legalább annyiért, mint a gépet) és akkor az is még csak monokróm, CGA módokat tudott. Alapból egér járt a géphez, egy szög egyszerűségű, ám grafikus operációs rendszer is, és tudott használni joystickokat minden további átalakítás nélkül. Sajnos eléggé nagy hiány, hogy merevlemezt nem tartalmazott, így az Amiga tulajdonosok számára a lemezcserélgetés egy elkerülhetetlen kínszenvedés volt, ugyanakkor a játékokat megismerve kijelenthetjük, bőven megérte, hiszen még egy jó ideig jelentek meg vezető játékcímek is erre az alapkonfigurációra. Érdekességképpen még annyit, hogy a korszak interjúiból kiderül, annak idején, a PC térhódítása előtt az Amiga volt a sztár, a klubokba járó tulajdonosaik joggal „nézték le” a PC-seket 4 színű monitoraikkal, csipogó speakerükkel, silány, kezdeti játékkínálatukkal.

Egy ideig töprengtem rajta, hogy vajon mit is fogok beletenni ebbe a sorozatba, hiszen Amiga gépem azóta sincs, ellenben a klubban sikerült kipróbálnom pár klasszikus játékot - és egyúttal az Amiga létezéssel együtt járó elmaradhatatlan lemezcserélgetés élményét is. Úgy döntöttem hát, hogy - mivel számomra egy ilyen 'örök távolságot tartó' számítógép maradt - csak azokról a játékokról fogok itt mesélni, amelyekhez valamilyen módon közöm volt akár emulátor, akár igazi géppel történő, klubos találkozáskor, vagy csak egy újságcikk révén. Nézzük az 1-es lemezt részt!

Escape From The planet
of the robot monsters

Életem első 576 KByte-ja végre színes képet is tudott produkálni abból az álomvilágból, amit a fekete-fehér, képnélküli újságokban olvasott Amiga számítógép képes volt nyújtani. Az Escape From The Planet Of The Robot Monsters egy sima arcade átirat volt, de ez az egyetlen screenshot is óriási távlatban vetítette előre, hogy mit tud ez a számítógép!

B-filmes, telitalálat címkép

A játék egyébként egy izometrikus nézetű sci-fi lövöldözős stuff, amely azért elmarad ugyan az eredeti arcade gép grafikájától és gördülékenységétől (nem sokban!), de azért akkor gondolkodás nélkül elfogadtam volna (ráadásul az eredetit sem ismertem). A játékmenet semmi olyan elemet nem tartalmaz, amely ne lett volna már egy jópár játékban C64-en is, az ellenfelek nagy száma eléggé izgalmas henteléssel kecsegtetett, ebből azért sejthetőek voltak a technikai különbségek a C64-el szemben.

Itt még elbírunk velük

Célünk, hogy a vagány, napszemüveges főhőssel kiszabadítsuk a foglyokat a robotszörnyek bolygójáról. A B-filmeket idéző történetet képregényszerű grafikával és humorral tálalták a készítők, azt hiszem, a "videójáték" tipikus példája áll fenn a játék esetében. Az igazi, "amigás" címképernyő után kapunk egy képregénykockákkal bemutatott kerettörténetet, egy pontszámlistát, aztán pedig egy "térképet", amerre haladnunk kell a játék során.

És aztán már lőhetünk is - bár az isometrikus nézet miatt meg kell szoknunk az irányítást - de ha ez sikerül, jó kis mókában lehet részünk. A ránk támadó robotok elég hülye szögben is képesek megközelíteni minket, de szerencsére féltérdre ereszkedve és forogva is tudjuk osztani a halált irányukban (sőt, kell is, mert valami csak így lőhető ki). Az akció során használnunk kell az ALT gombot is, ha bombát óhajtunk dobni a ránktörő robothadra, ez pedig a klasszikus minket nem sebez, de mindenki mást igen jellegű fegyver, ahogy az lenni szokott. Eleinte elegendő lehet azonban a jól bevált menekülés is, mivel gyorsabbak vagyunk a robotoknál, bár később jönnek már velünk azonos sebességű droidkatonák is (vannak köztük, akik alig mozognak, inkább lőnek, szerencsére nem túl pontosan). A lelőtt robotok zöld energiabankokkal ajándékoznak meg minket, bombákat, extra életeket pedig szekrényekből, ládákból szerezhetünk, miután szétlőttük őket.

Na itt egy kicsit sokan vagyunk már

De persze nem csak a lövöldözés a cél, hiszen a gonosz droidhadsereg által foglyul ejtett embereket is meg kell mentenünk, mind a tagbaszakadt, szakállas férfiakat, mind a - ki tudja miért bikiniben dolgoztatott - hölgyeket. A számítógépeik zétlövéséért külön pontokat kapunk, ugyanígy mindenféle terminál, elektronika berendezés megrongálásáért is - tehát ha eddig nem tűnt volna fel, nem egy logikai játékkal van dolgunk. Ugyan kapunk labirintusos bónuszpályákat is, amelyben az űrhajónkkal kell megtalálni a helyes utat (a háromból), de az is inkább a szerencséről szól, mint a gondolkodásról (és mindezek mellé eléggé irányíthatatlan is, úgyhogy kihagyhatták volna).

Na ez kimaradhatott volna...

A játék 30 év utáni megtekintése nem okozott csalódást, az akció pörgős és izgalmas, a rajzfilmes grafika és a hangulathoz illő zene engem teljesen berántott: rövid kipróbálásra készültem és kedvem támadt végigjátszani is, a kezdeti lendületet ráadásul még inkább felcsigázta az, hogy az első főellenfél hamar elintézett... A játékot ketten is lehet játszani, kooperatív módban - azt hiszem, ennél több nem kellett volna a remek játékélményhez úgy 1990-ben sem (és most sem), az hab a tortán, hogy mindössze egy lemeznyi helyet foglal el, nem is töltöget sokat, úgyhogy én feltenném a Best Of Amiga listára (illetve fel is teszem, ha lesz olyan).

Battle Squadron

Azt sem állíthatnám, hogy C64-en nem láttam lövöldözős játékot, de azért olyan szép grafikájút, mint a fémesen csillogós Battle Squadron, biztosan nem - legalábbis akkoriban.

Sci-fi a köbön

Nagy hála, hogy az újságban színes oldalak is voltak, azt az egyetlen screenshotot is meg lehetett csodálni, bár igaz, hogy az első pályáról készült - a későbbi szinteken nagyobb színkavalkád is van, mint azt utóbb megtudtam. Kiváncsian ültem neki ennek az 1 lemezes játéknak, azért mégicsak eltelt úgy 30 év, hogy nem néztem utána...

Fémes rémek

A tetszetős címképernyő után beállíthatjuk, hogy melyik játékos mivel szeretné irányítani az űrhajóját - egérrel, avagy joystickkal, esetleg billentyűzetről - igen, ezt is játszhatjuk ketten! Persze nem is árt, mivel a játék amúgy rohadt nehéz, kevés a power-up, a pályák végén pedig figyelni kell a kijáratokra - ha elvétjük a kaput, akkor mehetünk újra végig a pályán... Bevallom, én már az első pályán elvéreztem, a láthatatlan ellenfelek annyira alattomosan támadnak, hogy nem sok esélyem volt (pedig a mozgásukat azért lehet látni). Ha csak egy mondatot kell mondanom, érdemes volt kipróbálni, ha már általános iskolai negyedik osztályosként annyit nézegettem azt az egy képernyőt!

P-47

A P-47 egy szemet gyönyörködtető címképernyővel rántja be a gyanútlan játékost, és bár az 576-ban volt róla kép (igaz, fekete-fehér), erre sem áldoztam volna fel egy lemezt.

A címkép kifogástalan

Az nem gond, hogy egyébként egy balról jobbra scrollozó shoot em upról van szó, hiszen minden gép/konzoltípuson találkozhatunk a műfaj jeles képviselőjével, de ez a játék nem tartozik az amigás elitbe.

Végre színesben...

Maga a játék grafikai és animáció tekintetben a C16-ost juttatta eszembe inkább, mint a C64-et. Az akció sebessége inkább a darabos mozgásnak köszönhető, ami azért Amigán elég csúnyán néz ki, a repülőgépünk fordulása is 1-1 fázisban jelenik meg. Nem mondom, hogy nagyon pocsék (azért el lehet vele játszani, ha más nincs), de sokat elárul, hogy a túlexponált fekete-fehér újságfotón jobban nézett ki, és persze a gépből fakadó elvárások miatt sejtettem úgy, hogy biztosan csakis jó játék lehet - hát nem az, menjünk is tovább.

jumping jackson

Az újságban (576 KByte) szereplő ismertetőből kiderül, ez a logikai, ügyességi játék egy eredeti ötleten alapszik, de nem vagyok biztos benne, hogyha a Jumping Jackson létezett volna C64-re, akkor gigantikus vehemenciával ugrottunk volna neki egy csapatos joystick körbeadogatásra.

A címképernyő vagány, az biztos

Ha pedig lett volna Amigám (továbbiakban LVA), akkor sem vagyok biztos benne, hogy a sok szuper grafikájú akciójáték mellett labdába tudott volna rúgni. Annak ellenére, hogy a játékról egy elég részletes leírást közölt az 576 KByte, nekem mégsem sikerült nagyon rájönnöm, mi a kedves bánatot kell benne csinálni. Valami olyasmit sikerült kihámozni, hogy bizonyos színekre ráugorva beszíneződik a hajunk, és a többi színes mezőt kell íly módon átszíneznünk (vagy mit), aztán bekapcsolni az azzal megegyező színű lemezjátszót - szóval jó szórakozást.

Ezúttal sárga hajjal

Azt meg kell jegyezni, a digitalizált zenék jók, a grafika is, és természetesen nagy élmény volt mozgásban látni azt az állóképet, amit kisiskolás koromban nagyon sokszor bámultam a sok szép színe miatt. Ha LVA, és ezt a játékot kölcsönbe kapom, nem biztos hogy egy lemezt rááldozok (hiába, drága volt a lemez), de attól még ötletes logikai/ügyességi játéknak tűnik.

Budokan

Na jó, bevallom, a Budokan egy nagyon szép játék, és akkortájt ezzel teljesen elrabolta a figyelmemet. Megláttam a már említett újságban (a borítón is ennek a játéknak az artworkje szerepelt), akkor még nem ért véget a '80-as évek nindzsa / szamuráj / karate mániája, és egy ilyen játék, mint a Budokan minden tekintetben ki tudta volna elégíteni ezt az igényt - nyilván az újságot is jól el tudták adni karatés borítóval.

A legigényesebb játékmód választó menük egyike, a hangulat 100%

Azt is be kell vallanom, hogy ezt a játékot nem most, hanem már jóval korábban kipróbáltam kiváncsiságból, és sajnos akkor sem győzött meg. Másodszor is elmondom, hogy a játék nagyon szép, de azért animációs fázisokban egyáltalán nem bővelkedik, még egy C64-es International Karate is szebben mozog nála. A játszhatóságot is meghatározza ez a darabos totyogás, de még az a szerencse, hogy van lehetőség gyakorolni, így talán játszhatóbb.

Dodzsó

Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy annak idején ezt kézségesen megtanultuk / megszoktuk volna, hogy aztán egymást jól elverjük, utána pedig a gép elleni menőzéssel legyünk az aktuális hétvége királyai. A játékmódok ehhez egyébként bőséges lehetőségeket kínálnak, akár egyedül is begyakorolhatjuk a mozgásokat, és hogy a hangulat is fokozódjon, egy idős mester ellen is!

Dodzsó vendéggel

Harcolhatunk hagyományos karate módban, de fegyverrel is, bottal, nunchakuval, és választható a kendo is, ahol beöltözve, bambuszrudakkal vívhatunk - a versenyen pedig minden kategóriában indulhatunk a gépi ellenfelekkel szemben.

Fair play, nunchakuval

Talán az utóbbi 30 év alatt én is egy kicsit kritikusabb lettem, de nincs már türelmem megtanulni ennek a játéknak az irányítását - sajnos meg kell állapítanom, vannak nála már sokkal jobb verekedős játékok is. Ha azonban igazságos akarok lenni vele, akkor megjegyzem, abban az időben még valóban "sötétben tapogatózás" volt a műfajban alkotás, hiszen az alapkőnek és igazodási pontnak számító Street Fighter 2 is csak 3 év múlva érkezett meg.

Nyári tábor

Ami pedig bizonyítja, hogy jó próbálkozás volt: még egy 1990-es újságban is írtak róla (a játék 1989-es) - bár ekkor a piac lassabb ritmusa miatt bőven előfordult, hogy nálunk visszanyúltak korábbi játékokért - de való igaz, hogy a Budokan: The Martial Spirit-nél szebbet nemigen találtak volna: remélem ez a sok screenshot is megmutatja ezt, és én pedig úgy érzem, sikerült méltón megemlékeznem erről a játékról, melynek egyetlen screenshotját képes voltam hosszú percekig bámulva böngészni (matektanulás helyett).