A Cacorm viszont ilyen. A játék lényege, hogy robotunk­kal egy zsinórt kell magunk után húznunk, lehetőleg bekerítve a pályán el­helyez­kedő csillag­okat, ugyan­akkor elkerülve az ellenséges szellem­ekkel történő talál­kozást (mert köztudott, hogy a szellemek a robotokkal össze tudnak ütközni.) A szellemek mellett még van egy ellen­felünk: az idő, amely nem hagy minket a véglelen­ségig bújkálva tak­ti­káz­gatni. A szellem­ek nem tudnak a zsinóron átmenni, így őket is fogságba ejthetjük, elzár­hatjuk útjukat - és nem kötelező a zsinór végéhez csatla­koznunk, a húzott vonalra akárhol ráköthetünk, így értelem­szerűen akkora lesz a hurok, amekkora. Vigyázzunk, ugyanis a szellemek a zsinór végén képesek utánunk jönni a zsinóron keresztül is, de csak addig, amíg egy kanyar be nem következik - ott kénytelen vissza­fordulni, azaz lerázhatóak.

A játék grafikailag a 80-as éveket idézi, minden sprite monokróm, de ez remekül kiszolgálja a játékélményt, és mivel a színek sem domináns tényezők, így fekete-fehér tévén is játszható (lett volna, ma már ez inkább csak poén). A zene tökéletes, a játék alatti dallam és a pályakezdés, meghalás dallama is abszolút minimalista, videó­játékos hangu­latot kelt, mindenféle digi­tális brillír­ozás nélkül. A játsz­ható­ság pedig teljesen rendben van, annyira, hogy nem csak C64 verzió létezik, hanem a programozó (a japán Inofuto) nekifutásból elkészítette gyakorlatilag a vilá­gon fellel­hető összes 8-bites mikro­számítógépre, de még számoló­gépen futtatható teljesen monokróm verzióval is talál­koztam. Mindezek közül a Plus 4 verziót próbáltam még ki, amely egyáltalán semmiben nem különbözött a C64 verziótól.