Commodore 64 Játékok9.rész
Egymás gyepálása felettébb nagy móka tud lenni, ha utána nem kell törölgetni a véres orrokat - erre találták ki a verekedős játékok műfaját. Ehhez még hozzájárul a tény, hogy többségünk technikailag képzetlen ennek a cselekménynek művészi kivitelezésére, ezért a virtuális alteregók tudása még inkább képes megemelni ezen magasztos élmény élvezeti fokát.
Na jó, félretéve az iróniát, elég beismernünk, bizony ezek a játékok / filmek mindannyiunkat vonzottak valamiért (sosem értettem egyet azzal, hogy a játéktól erőszakosabb lesz bárki is, ismertem én játékkal nem játszó, simán erőszakos embereket is) - és magunkat csapnánk be, ha azt mondanánk, bizonyos lelkiállapotokban ezek a szórakozásnak mondott indulatlevezetések nem nyújtottak egyben egy remek játékélményt is. A Commodore 64 ezt az igényt is kiválóan kiszolgálta, mint megannyi mást - mindenféle és fajta gyepatúra megtalálható a kínálatban, sőt, megkockáztatom, hogy talán ezen a géptípuson van a legtöbb és legváltozatosabb ilyen típusú játék (meg a legtöbb játék is, amúgy). A következő válogatás (első részében) egy boxzsáknyit gyűjtöttem, de jelzem, csak azokról lesz szó, amelyekkel én is találkoztam a hőskorban - ennél azért valószínűleg jóval több létezik. Akkor:
Barbarianilletve: "Death Sword"
A
A játék céljának ismertetése a válogatás témájából kifolyólag eléggé értemetlen lenne, inkább arra térnék ki, hogy ezt milyen módon tudjuk véghezvinni. A joystick összes irányára mozgási reakció: lehet például gurulva gáncsolni is, tűzgombbal együtt pedig a karddal történő támadás valamelyik iránya nyilvánul meg. Ebből a legdurvább mozgás az ellenfél fejének levágása és egyszersmind a menet lezárása - ílymódon egy igen nagy hátrányból hatalmas előny kovácsolható, lévén, hogy az eddig ügyesen harcoló ellenfélnek nem marad feje. Természetesen lehet hosszasan vívni, vannak védőmozdulatok is - ilyenkor sírnak az acélok egymás érintésétől, vagy akár barbárosan bele is rúghatunk a másikba, földre víve őt.
A mérkőzés utáni holttest elszállítás legjobb C64-es animációja az övé: egy alacsony, visszataszító manó recsegősen röhögve húzza ki a halott harcos testét, ha történt fejlevágás, akkor abba labdaként belerúg...
Egyjátékos módban más színű felsővel rendelkező, egyre keményebb ellenfelek vágynak legyőzésünkre (bár a fejük ugyanúgy lerepül), a végső harc pedig nem más, mint a csinos rabszolganőket tartó csúnya varázslóval történő összecsapás, aki a fair play szabályait betartva halálos varázslatokat lő ki felénk, amik AZONNALI halált okoznak. Mentségére legyen mondva, hamar jobblétre szenderül a kardtól, már ha sikerül kardtávolságba kerülnünk vele.
Egymás elleni játékok között - ha nem is a legjobbnak - de az egyik legjobbnak nevezném, és az előbb említett módszerrel a fölényesen vezető, amúgy egy pillanatra óvatlan haver is hamar padlóra a küldhető. Sokat játszottuk, amikor
megfázó' te jány
Barry McGuiganWorld Championship Boxing
Az ökölvívás jellemzően a legszegényebb rétegek sportja (volt), hiszen nem kellenek hozzá drága felszerelések - legalábbis a múlt század elején még így nőttek ki legendák a gettókban élő harcosok közül. Aztán persze később profi lett a sportág, és edzőtermek várták a tehetséges bunyósokat - és máris ott tartunk, hogy ennek népszerűségét kihasználva C64-re is megjelentek játékok a témában.
Az ok, amiért miért nem a sportjátékok között szerepel válogatásomban a rövid című
A versenyek pénz jutalmazásúak, a végén már ultra milliomosok is lehetünk, bár az összeget elkölteni sem tudjuk, és egy idő után egyhangúvá válhat, hogy mi vagyunk a legerősebbek... Jókat harcoltunk vele, amikor volt türelmünk a hosszú csatákhoz - azért az ökölvívás egészen más, taktikus küzdelemről szól, nem pedig gyors egymás leveréséről. A játék zenéje valamiért már akkor is tetszett.
Bop 'N' Rumble
A kazettás időszakban egyik visszatérő kedvencem volt a
A rajzfilmszerű, elnagyolt grafika egyébként jól el van találva, nekem nagyon tetszett, talán azért, mert a nagy figurák játéktermi hatást keltettek (talán konzolosat is). Az animációk szépek, az ellenfelek jól néznek ki, és ráadásul minden pályán új verekedési mozdulat szerepel a repertoárban - persze csak az, tehát az előző pályáké nem.
Lefejelés, tüdőnrúgás, fojtogatás, elhajítás - minden, ami az ilyen logikai játékokhoz elengedhetetlen. Az ellenfelek között szerepel gorilla, kutya, vak ember - ez utóbbi nem értem, hogy kerülhetett bele, de így viszont ez az egyetlen játék a géptípusra (meg úgy szerintem széles e gémer világon), amiben vakot lehet verni - igaz, ők sem túl békések velünk.
Az ronda, alacsony, takarítónőszerű vécépumpát dobáló néni is meglehetősen visszataszító, de szerencsére őt is ki lehet iktatni - szintén kuriózumként kiemelve a "takarítónő verést" a videójátékok történetében, ugye. Főellenségek is vannak, képi poénok, jól megrajzolt pályák - más nem is kellett a bunyóhoz, jól elvoltunk vele, még többen is: végigjátszani persze nem sikerült, de a célját elérte - legalább kiadtuk a felesleges energiákat. Ezután egészen más élmény volt játszani a
Golden Axe
A
a C64 történetében
Már írtam a játékról, de azért itt említés szintjén: három választható karakterünk van, törpe, amazon, barbár - ezek mind más stílusúak (ja..), és varázslási képességekkel vannak RPG-sen megsózva. Ezután már mehetünk is, és csapkodhatjuk a sok gonosz teremtményt, haladva a történetben és a pályán, előre. Útközben össze kell rúgdalnunk pár manót is, akik különféle useful itemseket dropnak, hogy a magic-ünket fel tudjuk tápolni, ezáltal még pusztítóbb harcosokká válni. Az első lényeges különbség az irányításban, hogy az ugrás mozgása itt értelemszerűen nem külön gombbal, hanem tűzgomb + keresztirány együttes bevitelénél történik meg (te jó ég).
A játék Gameboy Advance változatával a mai napig játszom, viszont az egy teljes konverzió, ez, a C64-es csak egy iparos munka, de még véletlenül sem nevezném konverziónak. Ha ezt így, ebben a formában valaki ma adná ki, azt mondaná rá a C64 közösség, hogy preview verzió, és kénytelen lennék velük bólogatni: a játék grafikailag és engine-ben még elfogadható, kicsit érthetetlenül kevés a szín, az animáció viszont egészen hű az eredetihez, és a gonosz ellenek rajzolata is néhol igen gusztusos.
Ugyanakkor a játék során egyszerre csak 1 ellenfél tör életünkre, ami azért az enyhén szólva HAHA kategória, így hamar unalmassá válik a buli és alulfoglalkoztattá a játékos: az eredetiben (és más konverzióknál) azért ketten - hárman is ránktörnek, ahogy azt kell, nem beszélve az aktuális jármű (sárkány, gyík, sárkánygyík stb.) ellopásának izgalmáról, és ezzel nagy előny szerzéséről. Szóval tényleg egy remek preview verziót láthatunk - de hogy ezt akkor komolyan gondolta a SEGA, azt nehezen tudom megérteni (szerintem más játékot nem is nagyon adtak ki C64-re).
Az eredetihez képest csak nyomokban tartalmazza a játékélményt, ráadásul CSAK a Story mód van a játékban, azaz a címképernyő után se Duel, se Versus se semmilyen más játékmódra nincs lehetőség (szintén HAHA), úgyhogy nem lehet mondani, hogy akik annak idején megvették, nagyon át lettek verve, de azért messze nem ugyanaz, amit mondjuk egy Master System verzió tud (pedig legalább a Versus mód elfért volna a gépben valahogy). Egy jó példa arra, amikor egy cég nem fektet plusz energiát egy projektbe, csak a kötelezőt - hát ilyen is van C64-re, szóval kár érte.
International Karate
Az Internacionál Karate (így) egy annyira kultikus játék C64-re (is), hogyha mondjuk 20 éves vagy és most hallottál először életedben arról, hogy voltak valaha 8-bites számítógépek, akkor ezzel a címmel valószínűsíthetően napokon belül találkozol. A verekedős játékok alfáját tisztelném benne, bár sokak szerint az az
Talán az első kazettámon volt rajta, amíg élek, nem felejtem el az esti sötétbe hajló maratonokat, ahol a család minimum 3 tagja részt vett, és egymás, vagy a gép ellen keménykedve mutatta meg karatetudását - közben persze szétgyilkolva a drága joystickot. A remek hátterek fantasztikus hangulatot keltettek, mi, egykori C16 tulajdonosok, számítógépek fejlődését figyelők ámulva bámultunk ezekre a hátterekre, és nagyon tudtuk értékelni a beléjük fektetett munkát. A karakterek animációja tökéletes, a digitalizált hangok és az aláfestő zene mind verhetetlenek így együtt, és akkor nem beszéltem a bónuszjátékokról, a téglák szétfejeléséről, a dárdás próbatételekről, vagy extraként a tradicionálisan színezett övek fokozatainak megszerzése - egyszóval minden jó jelzőt, amit el lehet mondani, megérdemel. (És persze több változata is van, háromjátékos is, de azt mi elég későn szereztük meg.)
Aki esetleg tényleg a fiatalabb korosztályba tartozik és a szemöldökét húzgálná e sorok láttán, annak két dolgot is elmondanék: az egyik, hogy a játék a későbbi '90-es évek nagy, és ma is nagy sikerrel futó verekedős játékainak az alapjául szolgált - a
Karateka
Hát, ezt a játékot már jól elintéztem a Super Mario cikkben, de mentségemre legyen mondva, hogy abban az extatikus mámorban minden múltbeli sérelmem előtört, és többek között ez a játék is előkerült a kuka mögül, ahova sunnyogva elbújt floppys korszakom kezdetén.
Aki nem olvasta a cikket, annak idézem az idevágó részt: "...az eredeti gyártó a "Karateka" című játékával mutatta meg, hogy nem képes megcsinálni a saját játékát a gépre (és talán nem is akarta már), valamint az Amiga verzió se volt hajlandó megnyikkanni 1MB RAM alatt, azaz a sima Amiga 500-as alapgép csak a vállát vonogatja a lemez betolása után." Itt a
Nem mondom, hogy a játék nem szép, története kábé ugyanaz, mint a már említett klasszikusnak - ugyanakkor nem éri meg a fél lemezoldalt, és ez már akkor világos volt számomra - nem minden arany, ami fénylik, főleg ha lassú is. Ezzel a kellemesen kitekert képzavarral át is ugorhatnánk a következő játékra.
Knight Games
A magyar játékgyártás eme,
A dolog szépséghibája, hogy nekünk egy kimiskárolt verzió jutott, azaz a lovagok kardozós összecsapása volt csak játszható, hiszen kazettán csak az fért fel (szóval hasonló a helyzet, mint a
Street Fighter
Már egy párszor leírtam, melyek azok az ikonikus játékok, amikkel az egyszerű halandó (értsd: a nem gamer) azonosítja a videójáték fogalmát. A
A játék első része azonban nem annyira ismert, inkább csak játéktermi körökben idejüket b@szók számára volt az, mint az otthon 8-bitezőknél. Nekem még nem volt floppy meghajtóm, de hallva a játék sikerét, szerettem volna egy
Ennek nem volt akadálya, sőt, mivel éppen dolog akadt a fővárosban, ezért apám úgy gondolta, vele mehetnék én is, és a hivatalos teendők elintézése közben útba ejthetnénk az ország egyetlen, sokat reklámozott
Otthon betöltöttem, és a tetszetős címképernyő után kezdődött is a buli. A játék viszont nem volt jobb a már itt is említett
Persze játszottam vele így is, de nem sokáig jutottam, eléggé furán érzékelte a szereplők közötti távolságokat. Az érdekesség az, hogy ez a játék is utántöltős volt, azaz simán töltött tovább kazettán, ha sikerült lecsapni az ellenfelet. Meglepetésemre aztán a kazetta másik oldalát is betöltöttem, de egy teljesen más grafikával futó változat helyezkedett el ott, és ez jobban is tetszett.
Mindent összevetve a
Street Fighter 2
..és a második rész sem az. Az viszont biztos, hogy gyakorlatilag a nagy játékcímek közül, amelyek a '90-es évek nagy sikereit jelentették, ez az egy jelent meg hivatalosan C64-re. Hát nem vígasztal...
A
Egy jó játéknál nem minden a grafika, de egy verekedős játéknál elég sok, és a játék készítői annak idején nem feleltek meg ennek a kötelezőségnek: hozták a minimumot, úgy gondolták, megtehetik, mert a név majd eladja a játékot. Mi pedig talán egyszer játszottunk vele egymás ellen a haverokkal, de csak ocsmányságáról maradt emlékezetes, sajnos a sztrítfájterezés élménye nem volt 100%-os. (Inkább olyan 25.)
És tiszta szégyen, hogy a kalóz NES verziók még jól is néznek ki, pedig hivatalosan nem jelent meg egyetlen verzió sem arra a gépre (ami szintén 8-bites). Na mindegy, remélem egyszer a vállakozó kedvű C64-es tábor összefog és összerak egy normális konverziót, de ha mégse, akkor a végére vígaszként bedobnék egy jó képet, hogy szép emlékünk legyen erről a játékról C64-en is (a képet köszönjük Orosz Olivér-nek, a többek között C64-re is alkotó kortárs festőművésznek!)
