Aki rendszeres figyelemmel követi a honlapom, észrevehette már, hogy szándékosan nem látom el dátummal a cikkeket, ezzel pedig az a célom, hogy az amúgy is retro jellegű téma időtlenségét továbbra se kelljen időrendbe szorítanom. Némelyik gyűjtemény létrehozása olyan hosszú ideig tartó munka, hogy - mostmár mondhatom - évekig is eltarthat, ráadásul az újabb játékok meg csak gyűlnek, gyűlnek. De elhatározásomból nem engedek: az 1991-től egészen 1998-ig tartó Commodore 64 korszakomban birtokolt összes játékom ismertetése immár a 10. részhez érkezett, akárhogy is nézem, ez körülbelül eddig 50 játék - és még hol a vége? Nagyjából összeírtam már, mely játékokról szeretnék megemlékezni, de már nem merem kiszámolni, hány epizód várható még. A tizedik gyűjteményhez mindenesetre jó szórakozást kívánok!
A remek filmcím-fordítással (Dájhárd add az életed) rendelkező legjobb karácsonyi filmek egyike sem kerülhette el a megjátékosítást, és mielőtt páros lábbal beleszállok a brand-be, gyorsan hozzá is tenném, hogy szerintem a géptípus legjobb filmadaptációjához van szerencsénk a
Most jópáran biztos felszisszennek emiatt, hiszen azért születtek jó megoldások a kisgépre - de mégis, a filmes játékok műfaja elég bajos, hiszen a filmek cselekményének linearitása elvileg pont hogy a játék interaktivitásával kellene, hogy megtörhető legyen. Sok filmes játék éppen ezért nem is próbálkozik semmi interaktivitással, mindössze a film jeleneteit dobálja elénk linejárisba', amelyekben főhősként helytállva folytatódik a történet (azaz jön a következő pálya). A
Aki akkora vállalhatatlanul műveletlen suttyó, hogy nem ismeri a filmet, az sűrgősen tekintse meg, de annyit elárulok, hogy a játékban is egy szabadnapos rendőrrel kell kalandoznunk egy terroristákkal teli toronyban, és akkor most nem szpojlereztem. Életem első 576 KByte-jában találkoztam a játékkal (kábé a filmet előtte nem sokkal láttuk), akkor persze még nem tudtam, hogy a játék nem pusztán édesapám irányába történő floppy meghajtó vásárlás kikönyörgéshez felhasználható remek promóciós anyag, hanem lényegében az egyik legjobb filmes akciójáték is egyben Commodore 64-re.
Igaz, a játék alatt használnunk kell a billentyűzetet is, hiszen azzal válthatunk használati tárgyat, például kiválasztjuk a kaját, hogy nyomunk egy RETURN-t, elfogyasztva azt. A fegyverek használata is egyértelmű, sok esetben fordul elő, hogy magunknál kell tartanunk többet is, mert a töltényt nem lehet kivenni belőle - viszont az üres pisztolyokat, UZI-kat eldobhatjuk. A játékban felvehető még cigaretta is, öngyújtót is sikerül találni a terroristáknál - hiába, akkor még nem vonatkoztak ilyen szigorú szabályok a videójátékokra, mint manapság, de mindenki kitalálhatja, hogy ez a két használati tárgy együtt milyen funkciót tölt be - valójában a végigjátszáshoz nem szükségesek... A robbanóanyag, a rádió már sokkal hasznosabbak, nem beszélve az elsősegély-csomagokról.
A bunyó rész is izgalmas, a folyosókon néhol van térkép a falon, az események pörögnek, filmszerű endsequence-ben lehet részünk, ha végigjátsszuk - egyetlen probléma a nehézségi szint, de egy trainer verzióval akár még jót is mulathatunk.
Ha már Bruce Willis, ha már Commodore 64, ha már filmadaptációk, akkor semmiképpen se maradhat ki a listából a
Rögtön jegyezzük is meg, hogy ez a játék - azon kívűl, hogy egész hangulatosra sikerült - megmentette a mundér becsületét, ugyanis az alapjául szolgáló film megérdemelten szerepel a Világ Legnagyobb Filmes Bukásai toplista elitjében. De ha ettől eltekintünk, akkor egy nagyon pofás, működő akciójátékot kapunk belőle - úgyhogy megjegyezhetem: a művész úrnak óriási szerencséje volt a 8-bites gépekkel.
A játékmenet körülbelül egy NES szintű platformerét hozza: tologatható ládák, kábeleken mászás, ablakpárkányon ugrálás, különböző ellenfelek kicselezése - szóval nem fogunk unatkozni, ha úgy döntünk, nekiugrunk ennek a kalandnak (akciónak). Tényleg fura érzésem van vele kapcsolatban, hiszen rengeteg jó filmből készült már pocsék játék (fordítva is bőven igaz), de itt rossz alapanyagból sikerült egy átlagosnál bőven jobb, szórakoztatóbb játékot kihozni, ami - ellentétben a filmmel - még vicces is.
A
Még az sem menti meg, hogy ebben a korabeli hollywood-i szuperprodukcióban még magyar színészek is megjelentek - a játék pedig a hozott anyagból, és a már akkor is unásig hájpolt Arnold Schwcharcrzenegger liszenszeléséből dolgozott, mint ahogy a mellékelt képeken látjuk.
Az élelmes grafikusnak a "filmtekercs" trükkel sikerült elérnie, hogy csak félig kelljen megrajzolnia a pályát és a karaktereket - ugyanakkor a grafikára nem lehet panaszunk, sőt talán szinte csak arra nem. Oké, a hangeffektekre sem, hiszen teljesen hiányoznak, helyette azonban folyamatosan szól egy olyan dallam, amit én nem ismertem fel (lehet hogy a film zenéjét már nem sikerült liszenszelni) - a képernyő alját betöltő, filmből ismert otromba logó virítása azonban kétséget sem hagy affelől, mi is szolgált a játék alapjául.
Műfaját nem tudom meghatározni, mert beat 'em up-nak a legbevodkázott jóindulattal sem nevezhető, noha ütni kell benne mindenkit, aki szembejön - de sajnos az egyre jobban támadó unalommal szemben - hiába svarci ereje - tehetetlenek vagyunk. Nehézsége mellett egyben komolytalansága is emlékezetes maradt számomra, a legguggolás félreérthető műveletén akkor is, ma is fogom a fejem: ez egy igazi, klasszikusan szar játék, úgy ahogy van.
Korai C64 élményeink egyike a
Ahogy azt a sima karakteres bejelentkező képernyő is jelzi, hivatalos TAITO és ATARI játéktermi játék konverziója ez, amelyben, ha más nem, figyelemre méltó volt az inda himbálózása - belőlünk ez akkoriban óriási csodálatot váltott ki, micsoda animáció! A játszhatóság más kérdés, sajnos a korai játékfejlesztési gyermekbetegségek, sutaságok itt is villogóan feltűnnek, de ne várjunk sokat: ez egy korai játék, korai igényekhez.
A
És még azt is megkockáztatom, hogy a műfaj egyik legigényesebb képviselőjével van dolgunk, ráadásul a tény, hogy ketten is játszhatjuk, tovább nyomja a mérleg serpenyőjét a többi versenyzővel szemben. Minden kötelező kritériumot tartalmaz, amit egy falbontósnak kell - személyes kedvencem az extrák között a pisztoly volt, amely nagyon jól volt animálva, és egyébként egyértelműen jelentette a tüzelési lehetőséget.
Igaz, az irányítás ma már hagy némi kívánnivalót maga után (kicsit talán gyorsan mozog az ütő?), akkoriban viszont remekül elhülyültünk vele, és szídtuk a változatos és aranyosan gonosz lényeket, akik a pofánkba f*stak valami bombát, amitől labdát vesztve megbénultunk. Nem tudom pontosan, de körülbelül 100 képernyője is lehet, mi nem sokáig jutottunk, a már említett kétjátékos mód viszont külön élményfaktort adott neki - ezért fordulhatott elő többször is gépünk memóriájában - ma már azért nem volt annyira kellemes játszani vele.
Az
Valószínűnek tartom, hogy igen, hiszen az ilyen nézetben játszódó verseny-játékokból bőven akad jobb is Commodore 64-re, és hát ugye motoros játékokkal is lehetne Szajnát duzzasztani. Ne tévesszen meg senkit az átlagos grafika, a játék karakteresen, darabosan mozog, ami még C16-on elment volna, így viszont szégyen és gyalázat, sőt, már akkor is annak volt tekinthető.
Egyedül talán a hullámzó út szimulálása lehetne feltűnően jó ötlet, a pálya két oldalát jelölő csíkkal viszont nagyon nincs összehangban sebességügyileg. Nem akarom nagyon bántani, talán csak ma tűnik ilyen silánynak, akkoriban lehet, hogy minden motorrajongó fiatal azonnal rákattant - úgyhogy inkább be is fejezem a savazást, hátha valakinek a legkedvesebb emlékeibe endurálok bele.
A
A géptípuson tonnaszámra léteznek olyan játékok, melyekben egy állat bőrébe bújva kalandozhatunk (megszemélyesülést értek ez alatt, nem konkrétan az állatbőrbe-bújást), így ebben egyáltalán nem okoz meglepetést. Jelen esetben főhősünk egy róka, akivel egy réten ugrálgatunk békésen, és akit különféle kellemetlen állatok próbálnak kiiktatni - legnagyobb meglepetésre (és tűzgombnyomásra) azonban a róka ELŐVESZI A PISZTOLYÁT, és kegyetlenül tüzet nyit! Ahogy azt már gyermekkorunkban megtudhattuk a pandás lutra albumból.
A remekül eltalált grafikájú, hangulatos, vidéki tájakon szaladgálás (szépen animált rókával), kellemes (klasszikus) zenével és ezzel a pisztolyos lövöldözéssel egészen szürreális, rajzfilmes élményt okoz. Feladatunk mi más lenne, mint hogy minnél több madárfiókát kapjunk el, illetve minnél több nyulat fogjunk - igen, még nyúlüregekbe is lemehetünk portyázni. Nem elég, hogy gondoskodó családfőként menekülünk motoron ülő(!) kutyák elől, még haza kell vinnünk a zsákmányt is, ahol feleségünk vár minket sodrófával... Egy nem túl bonyolult, de szórakoztató játék, amely méltó a C64-eshez!
A
Ráadásul magyar játékról van szó, amely a
Annak ellenére, hogy egyképernyős játékról van szó, változatos játékmenetben lehet részünk: először fészeképítésben, aztán fiókák felnevelésében, etetésében, végül azok kirepülése utáni védelmezésében tehetjük próbára ügyességünket. Ez a játék egy jól látható bizonyítéka annak, hogy annak idején hazánk eredeti ötleteket szállított minőségi megvalósításban a nemzetközi játékpiacra: egy külföldi, korabeli játékmagazin átlapozása közben találkoztam egész oldalas(!) screenshottal is a játékból.
Ha valaki érdekes, izgalmas és erőszakmentes játékot keres, az tegyen egy próbát vele: még ma is ugyanolyan szórakoztató, mint annak idején, amikor a "mivel-is-játsszunk?" című vasárnap délutáni programválasztó program közben eszünkbe jutott, és aztán versenyszerű anyázásba anyáskodásba kezdtünk - ha ez nem képzavar. A játék viszont abszolút nem az, érdemes kipróbálni!
A
Be is vallom gyorsan, hogy a zenéje miatt töltöttem be leginkább. Az intróban kellemes dallamú, kedves dalocska szól, olyasmi, mint a '90-es évek elejére jellemző rajzfilmzenék - és meg is alapozta ezt hangulatot a kalandozáshoz. Csak sajnos sok mindent nem tudtam kezdeni vele, az elengedést pedig csak bonyolította, hogy a főhőst nagyon szépen animálták, illetve a játék többi része is szépen mutat a fekete háttéren - plusz a már említett főcímzene is tetszett.
Az sem segített, hogy az egyik
A rövid,
Azt nem mondhatom, hogy szabályos edzéseket tartottunk, inkább csak virtuálisan dobáltuk a bogyót a kosárra, de az biztos, hogy ez a játék akkor egyeduralkodónak számított a műfajban. Nemigen emlékszem másik kosárlabda játékra (legalábbis nekünk nem volt másik), de ezt sikerült annyira eltalálni, hogy nem is igényeltünk másikat.
A kosárlabda szabályai amúgy is bonyolultabbak a fociénál, így a gyors játékélmény iránti igény (és persze a C64 képességei) arra ösztönözhették a fejlesztőket, hogy csak a kosárra dobálás élményét, a zsákolást, az egy-egy elleni küzdelmet szerkesszék meg, ez pedig kiválóan sikerült. A főmenüben mindenféle paraméter állítható, az irányítás ma is teljesen klappol, a játék egyetlen képi poénja pedig általában jókor érkezik: egy hevesebb támadásnál a kosárpalánk plexi-lapja kitörik, munkát adva ezzel a takarítónéninek, aki becsoszog és össze sprite-söprögeti a szilánkokat.
Pár éve láttam egy remake-et is belőle, grafikai javításon kívűl máshoz nem is kellett hozzányúlni - ez úgy jó, ahogy van.