2016,
a gyász éve megemlékezés

Amikor ezt a honlapot megnyitottam, úgy gondoltam, helyet adhat minden olyan témájú írásnak, amelyben valamilyen kapcsolat van a számítógépekkel, a játékok világával. Nem is akartam aktuális témákról és zenékről (vagy zenészekről, színészekről, bulvárhírekről) írni, dehát tény, hogy manapság is történnek események. És még ha ezek intenzitása talán nem is éri el a múltban történt, hosszú idők óta vibráló emlékek erejét, mégis itt a helyük.

1987-től valamilyen csodából kifolyólag nálunk volt a (meglévő 2 magyar és 3 német) tévécsatorna mellett MTV, azaz a "Music Television" is, így tulajdonképpen frissen láthattunk videóklippeket és interjúkat különböző külföldi (főleg angolszász) előadóktól, együttesektől. Nehéz lenne felsorolni mindegyiket, az viszont tény, hogy a 80'-as és 90'-es évek populáris zenéi nélkül a Commodore 16-os, vagy Commodore 64-es korszak(om) nem lenne olyan, mint amilyen volt. Miközben a nagyszoba halljában berendezett számítógép-sarokban játszottam, a pár méterrel arrébb lévő tévéből hallatszottak az aktuális slágerek.

Ha felsorolni képtelenség is, talán érdemes megvilágítani egyes elemeit annak, hogy a rendszerváltás közeledtével (gyerekszemmel) milyen jó világ jutott nekünk: már lehetett vásárolni nyugati játékokat, videót is nézhettünk, külföldről fordított képregényeket is olvashattunk és akár számítógépünk is lehetett - ezek mellé pedig nyugati előadók friss slágereit is hallhattuk - szinte egy megvalósult nyugati álomban élhettünk, amely akkor az ország átlagpolgárai által vágyott cél lehetett. Ilyen körülmények között már jóval nagyobb esély volt arra, hogy az ember ne az aktuálisan, állami szinten futtatott 5 db előadó valamelyike közül válasszon kedvencet, hanem esetlegesen a külföldi zenei kínálatból - főleg, hogy az itthoni zenei kínálat jórészt megkövült, évtizedekkel lemaradt zenei produkciókat tudott csak kizzadni (most képzeljük el a kőizzadást), amelyekből a fiatalabb generációk köszönték, inkább nem kértek (tisztelet a kivételnek mindkét oldalon, lásd a folytatást).

Amikor a 2016-os év elindult, még nem gondoltam volna, hogy ezt a cikket megírom, de sajnos szomorú aktualitása lett: ebben az évben igen sok híres művész eltávozott, akik több szempontból is jelentősek voltak a fennt említett korszakban, és mondhatom: nem csak számomra, hanem sokak számára is - hiszen akkoriban sokkal kevesebb szupersztár volt, mint ma. Ezt a cikket többször elkezdtem írni, - némi túlzással élve minden olyan alkalommal, amikor egyikük eltávozott - aztán abbahagytam, talán lelki erő hiányában - nem tudom, miért. Megírásához a végső lökést gyermekkorom bálványozott sztárjának, George Michael-nek halála adta.

Lemmy (70✝) Ian Fraser Kilmister (1945-2015)

Lemmy nem 2016-ban halt meg, hanem 2015 utolsó napjaiban, de lényegében vele kezdődött a 'sorozat' - ha lehet használni ilyen kifejezést a témával kapcsolatban.

Jómagam, bevallom, nem szerettem a Motörhead-et (na jó, az Orgasmatron egy igazi klasszikus, a Sepultura is feldolgozta), de az tény, hogy Lemmy zenekarával nagyon sok olyan zenészre volt hatással, akiket viszont én is hallgattam és szerettem. Nem értek egyet az önpusztítással, amit képviselt (bár volt idő, amikor egyetértettem és kicsit műveltem is), de a zenei hatása megkerülhetetlen, úgyhogy ezért külön köszönetet mondok neki. (Az animált kép a Motörhead című Amiga játékból van.)

David Bowie (70✝) David Robert Jones (1947-2016)

Reggel értesültem a halálhírről és nem is tudtam a munkára koncentrálni. Szerencsére nem voltam egyedül ebben a gyászban, hasonló érdeklődésű kollégákkal tudtunk beszélgetni róla, valamint feleségem is résztvétnyilvánító sms-t is küldött, ami külön jó érzés volt. Nem akarok általánosságokat mondani, mindenki tudja, milyen jelentőségű volt ő a popkulturúban (is). Legkedvesebb emlékem egyike, hogy gyermekkorom kedvenc fantasy filmjében, a Labirintus címűben is eljátszotta a Manókirályt (és a film zenéjét is ő írta), videóklipjei pedig napjában többször is mentek az MTV-n, még szüleimnek is tetszett zenéje - érdekes, hogy nálunk őt csak későbbi generációk ismerték, hiszen karrierjének indulásakor még igencsak "be volt zárva" az ország.

Amikor huszonéves lettem, elkezdtem gondolkodni az életről, sűrűn előkerültek tőle dalok, olyan pillanatokban adott lelki erőt, amikor nagyon padlón voltam. Ilyen volt többek között a vigaszt nyújtó Absolute Beginners, vagy a Pat Metheny-vel készült This Is Not America a szenvedélyes China Girl, az elszállós Starman, vagy a mindig jókedvre derítős Let's Dance, amelyek egy szempillantás alatt visszahozták (hozzák) gyermekkorom idilljeit, és azt sugallják, hogy mindig lehet nyomni egy resetet - ezek a dalok szinte állandóan rajtavoltak az aktuális mp3 lejátszóeszközömön. A Queen együttessel közös Under Pressure című szám pedig az egyik nagysikerű rapsláger, az Ice Ice Baby alapját is szolgáltatta később Vanilla Ice lopásában feldolgozásában. Nem mellesleg akkori éveimben láttam a Krisztus Utolsó Megkísértése című filmet is, amelyben Pilátus szerepében tűnt fel, így végülis mondhatom, a filmjei meghatározóak voltak az életemben (bár elég sok filmjét viszont nem láttam) - és megállapíthatom, hogy a világ zenei és kulturális átalakulásáért is felelőssé tehetjük őt, jó, vagy rossz értelemben, mindenki döntse el maga, de én inkább a jóra szavazok. Szép, hosszú életet élt, és a XX. század művészei között jelentős helyet foglal el. Köszönöm neki.

Alan Rickman (70✝) Alan Sidney Patrick Rickman
(1946-2016)

A '80-as években egy híres (gonosz) főszerepe volt (Die Hard), és aztán a '90-es években még egy: a Robin Hood - Tolvajok fejedelme egyetlen hiteles, értékelhető karaktereként.

Aztán később ő játszotta Perselus Piton-t a nagysikerű Harry Potter filmáradatban (kvázi szimplán szemét, aztán gonosz, aztán végül jó mellékszereplőként), de az Igazából Szerelem című sztárparádéban is jó volt - számomra azonban a Hósüti című film volt az, ahol el tudtam választani a sztárolástól, mert abban a filmben csodálatos alakítást nyújtott, és megformálta az embert, akivel fura dolgok történnek az autizmussal való találkozása előtt / után / alatt. (Ráadásul Marvin hangja is volt a Galaktikus Utikalauzban, de ugye ezt mi a szinkron miatt nem élvezhettük.) De ha gyerekkor, képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy ő volt, akit a Drágán Add Az Életed (Die Hard) című film végén a Brúszvilisznek kellett kinyírnia, és hát persze a játék C64-es változatában is. A fenti képpel emlékezem meg róla, stílusosan.

Black (✝54) Colin Vearncombe (1962-2016)

Polgári néven kevesen ismerhetik, művészneve azonban egyet jelentett a világslágerrel, a Wonderful Life-al, ami a '80-as évek Top 10 sikerszerzeménye. Egy olyan dalt írt az életről, amely kifejez mindent, és ezt nagyon nehéz utánacsinálni (a videóklip is nagyon szép) - olyannyira, hogy egy barátomra, B.-re nagyon kevés dolog volt hatással életében, de erre a dalra még ő is felkapta a fejét, és ami az ő világába is képes betörni, az tényleg csak zseniálisan mindenkihez szóló lehet.

A dal végigkísért (és fog) egész életemben, kisiskolás éveim képei elevenednek meg, ha meghallom, de még középiskolás éveim alatt is tekeredett egy kazettámon (akkor bizony még spórolni kellett a hellyel!), a gitártab pedig nyomtatva foglal helyet a többi között, amelyeket eljátszásra érdemesnek tartok.

Zeneguberálós időszakomban végighallgattam egy albumát, de valamiért nem lettem rajongója, viszont azt hiszem, egy alkotás is elég a halhatatlansághoz, ha az annyira jól sikerült. A végére még annyit, hogy az általam fanatikusan tisztelt Voga-Turnovszky paródia-duó ennek a dalnak cseh/szlovák (brilliáns) kamuverzióját is megcsinálta. Ezt vajon Colin úr tudta?

Keith Emerson (✝72) (1944-2016)

Amikor tizenhúsz éves lettem és nyakig elmerültem a metalzene és rokonai tengerében, egy bevásárlás alkalmával apám vett egy kazettát a nem túl beszédes Emerson, Lake 'n' Palmer nevű triótól, ami ráadásul egy élő felvétel volt, és a Pictures An At Exhibition címet viselte.

Mint később megtudtam, ez egy komolyzenei feldolgozás (Mussorgsky, azóta is kedvenc), és nagyjából akkoriban alakult ki komolyzenei izlésem is - nem csoda hát, hogy a peer2peer letöltéseken keresztül E.L.P. albumokat is szorgalmasan kezdtem vadászni (nagy örömömre sokan szerették). Innentől kezdve (és immár 16 éve) nagy kedvencem a zenekar, nagyon örültem, amikor később a youtube-on is megnézhettem pár koncertfelvételt. Emerson halálhíre nagyon meglepett, de nem az életkora miatt, hanem amiatt, mert öngyilkos lett. Persze mondhatnánk, hogy a rockandrollt így kell csinálni, de nem mondjuk, és okokat sem keresek. Ő is olyan művész, aki nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lett volna a zenei világ, és én is, ezúttal fejezem ki hálámat azért, hogy a progresszív zenei műfajjal megajándékozta az életemet.

Rajhona Ádám (✝72) (1943-2016)

Az én generációm leginkább a Vissza a Jövőbe című '80-as évekbeli kultikus filmtrilógia szinkronhangjaként ismerheti, ahol a Dokit, azaz Dr. Emett Brown magyar hangja volt.

Már ez elég lett volna ahhoz, hogy bevonuljon a halhatatlanok közé, hiszen hangját hallva azonnal a '80-as évekbe lehet időutazni, és ez egy időutazós filmtrilógia - szinkronhangtól óriási teljesítmény. (Ismertebb szinkronszerepeit gyorsan felsorolva az újszülötteknek: Barbarossa kapitány (Karib tenger sorozat), Gimli (Gyűrűk Ura sorozat), K ügynök (Men In Black sorozat).) Játszott viszont nagyot az Egészséges Erotika című kihagyhatatlan alapműben, valamint személyes kedvencemben, a Rejtő Jenő életrajzból készült Pesti Légionárius című kabarékban (lásd a fenti képet) - generációk számára meghatározó színész volt.

Somló Tamás (✝69) (1947-2016)

Itt most hosszú ideig sorolhatnám, hogy az én generációm már ez, meg az, meg így meg úgy de mégis, Somló Tamás szintén elkerülhetetlen volt a 90-es években is, amikor szólókarrierbe kezdett.

Amikor én még kissrác voltam, apám feltette a Locomotive GT lemezeket, és ott ami először feltűnt, hogy a zenekar mind a 4 tagja tud énekelni, de nem is akárhogy - Somló Tamásnak például igazi feka hangja volt (később találtam ki azt, hogy az LGT az az együttes, amelyikben az ország legjobb énekhangú énekese a basszeros). Erre az egészre egyébként körülbelül akkortájt került sor, amikor Rapülők lázban égett az ország, a Nem adom fel című feldolgozásban természetesen vendégszerepelt is. Szólóban igen sok dalát játszotta a rádió, egyike volt azoknak, akik a 90-es évek elején nem tűntek röhejesnek, mint a rendszerváltás előttről visszamaradt paprikajancsik, és a fiatalok is szerették őt, pedig aztán volt kit (külföldi) szeretni akkoriban - de én meg 'annyi mindent nem szerettem még'! Ki tudja miért, a kedvenc dalaimat az LGT -től éppen ő énekli.

Pethô Zsolt (✝79) (1937-2016)

Nevét (és arcát) kevesen ismerik, pedig gyerekkorunkban, ('70-es, '80-as években) az ő zenéit hallgattuk minden este, reggel és hétvégén egész nap, akár: ő volt a mi saját Danny Elfman-ünk.

Gusztáv, Mirr-Murr, Frakk, Vizipók, Legkisebb Ugrifüles, Ludas Matyi, Varjúdombi Mesék, Pom-pom Meséi, Hohohó Horgász, Misi Mókus, Szaffi, Kiváncsi Fáncsi, Erdő Kapitánya, Vili a Veréb, és akkor ezzel el is mondtam mindent, örök hála a XX. század egyik legnagyszerűbb magyar zeneköltőjének.

Lehr Ferenc (✝66) (1950-2016)

Szintén kevésbé ismert, de egy időben felkapott humorista volt. Személy szerint évekig vadásztam a "Felnyergeltem Mariskát..." kezdetű slágert, amit (a szintén már elhunyt) Boncz Gézával írt a 80-as évek vége felé (évtizednyi keresés után, 2003 körül találtam meg a felvételt).

Egy ideig a Maksa híradó-ban is szerepelt, és saját műsora is volt, de a legfontosabb, hogy az első magyar zenei paródia is a nevéhez köthető, ugyanis az ötletes nevű Gúnya együttes alapítótagjaként (a későbbi Defekt Duó tag Rácz Mihállyal) gúnyolták ki a korabeli rockegyütteseket - azelőtt senki sem próbálkozott a műfajjal (Szikora Róbert és a Voga-Turnovszky utánuk jöttek). Aki beleássa magát a 80-as, 90-es évek humorvilágába, biztosan találkozni fog vele.

Gene Wilder (✝83) Jerome Silberman (1933-2016)

Ő az, aki nem zenész, viszont színész, és ő is olyan művész, akivel szegényebb lett volna az életünk, a gyermekkorunk.

Sokan a Dutyi-Dili című baromságot tartják a number one-nak (én nem), vagy az egyébként zseniálisan ötletes Vaklármát, szerintem pedig művészileg a legnagyobb teljesítményt a három kedvencemben nyújtotta: a Producerek idegbeteg könyvelőjeként, Harrison Ford partnereként a Rabbi a Vadnyugaton című westernfilmben (Frisco kölyök néven is futott), amelyet százszor remake-ltük a délutáni katonázós-legózós játékmaratonok során, vagy pedig a Fényes Nyergek című örök klasszikus western paródia Waco-kid-jeként. Nyilván nem ezek a leghíresebb szerepei, de majd egy esős délutánon megnézem azokat is, amelyeket nem láttam, és biztos nem fogok csalódni. Hálával adózom előtte ezzel a fenyegető képpel, ne bosszantsd fel a Waco-Kid-et, mert neki van a leggyorsabb keze az egész vadnyugaton...

Bud Spencer (✝87) Carlo Pedersoli (1929-2016)

Az én generációmban nincs olyan ember, aki ne hallott volna róla. Élete és életműve két részből áll, először úszóként, vizilabdázóként, utána színészként is nagy sikereket ért el. Nélküle nem voltak nyári szünetek, nyári táborok, hétvégék, iskolai beszélgetések, ünnepek, és persze olyanok sem voltak, akiknek ne lett volna meg legalább egy filmjük tőle, ha volt videója a családnak, és tényleg, de tényleg nem telt el úgy általános iskolai nap, hogy Bud Spencer-ről említést ne tettünk volna: ő volt a fizikai erő és a jóság megformálója egyben. (Még munkahelyi beszélgetések alkalmával is sűrűn előfordul témaként.)

A kicsit keményebb, krimiszerű Piedone-filmek mellett vígjátékokban Terence Hill-el alkották a filmtörténet talán leghíresebb párosát, népszerűségük óriási volt nagyon sok országban (néhány országban nem is ismerik őket, ezt később tudtam meg). Amikor 2000-ben olaszul kezdtem tanulni, az olasztanáromnak elmondtam, hogy szeretném megnézni a Piedone filmeket, ő pedig figyelmeztetett, hogy az nápolyiul van, úgyhogy ne tanulási célzattal nézzem...! Persze azért sikerült megtennie ezt eredetiben, az élmény pedig tovább növelte ámulatomat az olasz nyelvvel szemben - később azt is megtudtam, a művész úr alkotott is napolitanu nyelven, melyet anyanyelvének tekintett. Engem sosem hozott lázba John Wayne, és életemben senkivel nem találkoztam, aki más revolverhősért jobban rajongott volna Bud Spencer-en (és Terence Hill-en) kívül, de egyébként rendőrös komédiákban is, vagy egyszerű családapaként (például a Fél lábbal a paradicsomban) is szerethető volt. Mint kiderült, több filmjét nem is láttam, de majd a sokat emlegetett esős délutánokon ezek is műsorra kerülnek. Mille Grazie, Carlo!

Prince (✝58) Prince Rogers Nelson (1958-2016)

A rockandroll az nem egy tánc, és sokan bele is halnak. Azok élete, akik csináltak is valamit, nem csak piáltak, drogoztak és basztak, azok méltán léphetnek be az örökkévalóságba. Ilyen volt Prince is. Sokan utálták, buzizták, de David Bowie-hoz hasonlóan megkerülni őt sem lehetett és egyébként ma sem lehet.

A sok mocskolódó véleményt fröcsögőknek mindig is szerettem volna valamiféle fiktív szuper-agymahinálóval alap zenei képzettséget és izlést tölteni a fejébe, és aztán az orra (füle) alá nyomni az olyan dalokat, mint a Purple Rain, Time, When Doves Cry, Kiss és a Paisley Park - Raspberry Beret kettősét - hadd gazdagodjon az életük! Az utóbbi dalok gyerekkorom imádott zenéi voltak, és Commodore 16-os játékélményeimet villanásszerűen idézik fel. A kezdeti C64-es korszakomban is jelen volt, a Batdance, vagy a Cream, és a Get Up című dalokkal örökre elhelyezett egy bármikor aktiválható időutazás gombot bennem, ha ezeket meghallom, még mindig magnós C64-em van, és hozzá két kazettám... Szerzőként a Nothing Compares To You című dallal mélyen bevéste magát az őszinte, szerelmes dalok szerzőinek kőtáblájába is. Halála váratlanul ért, és mint David Bowie-nál, kollégáimmal megemlékeztünk róla, és rájöttünk, hogy a körülöttünk lévők nem szeretik a zenét... Péntek volt, munka után hazamentem, és bekapcsoltam a tévét, egy rögtönzött amerikai esti hírműsort néztem és ott tudtam meg, hogy a 80-as évek ikonikus dalát, a Manic Monday-t ő írta a Bangles együttesnek, csak álnéven. Hát, így is lehet, hogy az ember szólóban sikert sikerre halmoz, közben másoknak is világslágereket dobál, titokban. És nem csak lehet, hanem így is kell ezt csinálni, örök hála!

Greg Lake (✝69) Gregory Stuart Lake (1947-2016)

Keith Emerson halála önmagában is nagy veszteség volt, de 2016-ban gyakorlatilag 20 éves korom kedvenc zenekarának 2/3-a meghalt. Az utolsó együttesek egyike, akiket kazettáról hallgattam a hifitorony előtt törökülésben, a kanapénak dőlve, mert rá egy évre az mp3 korszak jött, és csak számítógépen hallgattam zenét (mint írtam, többek között az E.L.P.-t is vadul töltöttem le a netről).

Greg Lake gitárjátéka annyira hatással volt rám, hogy a The Sage című dalt már akkor meg akartam tanulni gitáron, amikor hallottam. Éppen ezért hatalmas élmény ma is nekem, amikor félig eljátszom a dalt (addig tudom csak), de életem végéig biztos meg fogom tanulni az egyébként rohadt nehéz szerzeményt. Hála és tisztelet neki is, egyike volt a bátor zenészeknek, akik mertek mást csinálni, annak ellenére, hogy lekonzervatóriumirokkerezik őt, szerintem a rockandroll ez, és nem (csak) a piálás.

George Michael (✝53) Georgios Kyriacos Panayiotou (1963-2016)

Nincs értelme mentegetőzni, egy 7-8 éves gyermek teljesen máshogy látja a világot, mint amilyen valójában, és nem látja olyan teljességében, hogy az esetleg visszataszítónak tűnjön. Általában egy kisgyerek számára a világ (általában) jó hely, ahol sok jó dolog történik (általában), és a legjobb, amikor véget ér az iskolai tanítás, lehet hazamenni játszani és tévét nézni. A sztár, akit a tévében lát, teljesen mindegy, milyen ember, mert egy gyerek úgy gondolja, hogy ami híres, az jó, mert biztos azért ismeri mindenki, mert nagyon jó.

Az én első kedvenc együttesem is híres (és jó) volt: a Wham! Életem első albuma (másolt kazettán), amit kvarcjátékozás közben hallgattam, George Michael Faith című szólóalbuma volt, ami abban az évben jelent meg. Akkor oszlott fel a Wham!, tehát én nem lehettem teljesen részese az együttes sikeres éveinek, de a dalaik olyan híresek voltak, hogy évekkel később is naponta kétszer műsorra tűzte az MTV (nem a magyar, ugye). A Faith című számot imádtam, akkor nekem az életvidám szabadság kifejezője volt és minden alkalommal, amikor meghallom, ismét 8 éves vagyok, általános iskolás, reményekkel teli (és a világ általában jó helynek tűnik). A '90-es években engem is más tájakra sodort a zenei izlés, '95-ös visszatérése már nem érdekelt annyira, és a későbbiekben sem foglalkoztam vele, bár hallottam az új dalait, de karrierjét már nem követtem figyelemmel.

Botrányairól (besározásáról) sajnos lépten-nyomon lehetett hallani. A '90-es évek második felében is szanaszét játszották a rádiók egynéhány slágerét, és ugye senkit nem lep meg a mondat, hogy a leghíresebb karácsonyi popdal is az ő munkásságához fűződik: én is azok közé tartozom, akik nem tudják elképzelni a karácsonyi hangulatot a Last Christmas című dal nélkül: szerintem nem elcsépelt, hanem inkább idilli, akik szerint meg akadályozza az ünnepi hangulat kialakulását, azok ne hallgassák. Amikor a 2000-es években kutatni kezdtem, válaszokat keresni az élettel kapcsolatos kérdéseimre, ismét találkoztam vele, (mellesleg egy lemezboltban sikerült megvennem bakeliten is a Faith albumot) elővettem régebbi dalait, és amikor gitározni kezdtem tanulni, eszembe jutott, hogy én is úgy akartam játszani annak idején, mint George Michael a Faith videóklippjében. Általában a legérdekesebb időpontokban bukkant fel újra és újra életemben, mikor gyermekkorom lakótelepére költöztünk vissza, akkor is őt hallgattam, vagy amikor a fővárosba költöztünk, visszatértem a kezdetekhez, a Wham!-hez, valamint a Faith albumhoz, ez segített az újrakezdésben. Két hónappal ezelőtt az írás előtt is, a villamoson hallgatva azon gondolkodtam, hogy lehetett világslágereket írni olyan szövegekkel, amiknek van értelmük, ráadásul dúdolható részeik is vannak? A halálhírről a VH1-en értesültem, RIP felirattal ment az Edge Of Heaven klipje. Sajnos hónapokkal ezelőtt olvastam, mennyire önpusztító életet él, de nem számítottam halálára, őszintén és önzőn arra gondoltam, hogy amikor majd 60 leszek, ő 78, és akkor már nem tűnik tragikusnak. El sem tudom hinni, ráadásul egy hónappal előtte csináltam egy hatalmas pontszámot egy kvarcjátékban, mikor a Faith albumot hallgattam - akárcsak gyermekkoromban. Nem tudok mást mondani, napok óta nem hallgattam zenét, és az ő dalait hallom visszhangozni a fejemben, pedig azóta sétáltam már üres utcákon. Karácsonykor meghalni nagyon költői egy örök-karácsonyi dal szerzőjétől, és azt hiszem, hogy ennél költőibb már nem is lehetett volna egy korabeli ikontól. Az fenti kép annak idején poszterként lógott szobánk falán, így emlékezem rád, és egész életemben hálás leszek neked, akármiket is mondjanak rólad!

Carrie Fisher (✝60) Carrie Frances Fisher (1956-2016)

Én már befejeztem volna akár Karácsonykor is az évet, de az élet ment tovább, hogy aztán megint megálljon. Kivert a víz, mikor megtudtam, hogy ki távozott el: tudtam, hogy rosszul lett napokkal azelőtt, de arra nem gondoltam, hogy ő is itthagy minket.

Persze mondhatnám, a 2016-os évben elhunyt művészek után nem lepődöm meg semmin, csak azon talán: már idő sincs a gyászra... Megint csak ismételni tudnám magam, mert az én generációmban valószínűsíthetően nincs olyan emberi egyed, aki ne tudta volna, hogy ő kicsoda. El is gondolkodtam ezen, hogy vajon talán Carrie Fisher tudta azt, hogy mondjuk Magyarországon, a 80-as években egy vidéki általános iskolában nem Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika volt az előszámú Hercegnő, hanem Ő, aki a képes egy rohamosztagostól szerzett puskával nekimenni a Legfőbb Gonosz Birodalomnak? (Nyilván sejthette.) Egybeégett a maszk és a színész, ezt sose tudta levenni magáról, de talán nem is akarta. Biztos vagyok benne, hogy sokan irigyelték, például színészek, hiszen igazán csak egyetlen (illetve 3) filmmel volt meghatározó, de azzal nagyon, és nők is irigyelhették, hiszen szex-szimbólum is volt a 80-as években, és Harrison Ford-dal is hát ugye élt a "lehetőséggel", mit kell még elérni? Hálásak vagyunk neki, hogy egy mesebeli alakítással szebbé tette gyermekkorunkat - és tudjuk, hogy ha ő hívna, gondolkodás nélkül beállnánk a lázadók közé.

Debbie Reynolds (✝84) Marie Francis Reynolds (1932-2016)

Amikor videót vettek szüleim, nagyon örültek (mi is, bár jelentőségét még akkor nem nagyon láttuk), apám pedig folyton emlegetett egy filmet, amely az Ének az Esőben címet viselte. Nem kellett sok idő, sikerült is megszerezni - hála az égnek feliratosan - ezt a csodálatos alkotást, amikor még Holywoodnak volt humorérzéke és önkritikája, és a film egy művészeti ág volt, nem iparág, és a színészek tudnak énekelni és táncolni, és színészkedni, nem pedig arctalan ripacsok voltak géppuskával és kézigránáttal.

Nem nagyon ismertem más filmjét a művésznőnek, de ezt az egyet nagyon szerettem, ráadásul azt már az internet-korszakban tudtam meg, hogy Carrie Fisher édesanyja - korábban kevés infóval rendelkeztünk a sztárokkal kapcsolatban. Két nappal élet túl lányát, a sokk vitte el, amit szülőként teljesen természetesnek vagyok kénytelen elkönyvelni.

Nagyon remélem, hogy mindazok, akikről írtam, haláluk után megtalálták azt, amiben hittek, amit kerestek, - az azonban biztos, hogy már életükben örökéletűvé váltak munkásságuk által és remélem, ezzel a megemlékezéssel méltó módon állítottam nekik emléket.