A napokban májkrémes kenyeret ettem paprikával reggelire, teát ittam hozzá - mindeközben pedig gameplay videókat néztem a Wolfenstein 3D című játékról. Ez önmagában még nem jelent semmit, ugye, de mivel nosztalgikusan ünneplős céllal történt, ezekkel a beállításokkal sikerült egy olyan hangulatot reprodukálni, amelyet 1995 nyarán is átéltem párszor, szinte napra pontosan 25 éve.

Ennek hatására természetesen újabb emlékek törtek elő, éreztem, szükség lesz egy rebootra, amely talán részletgazdagabb, mint az előző "rész". Sem a vajas­májkrémes kenyér, vagy a paprika és a cukros tea íze, sem a Wolfenstein 3D nagy pixelei nem változtak a 25 év alatt, úgyhogy az újabb gyártású embereknek kellemes meglepődéseket kívánok, a régieknek meg irány a kellemes nosztalgia­tévénézés elé való ülés!

Kezdjük (majdnem) az elejéről

Tehát visszaugrunk az események (majdnem) elejére: unokatesóm, Z. tervezte, hogy felmegy a fővárosba, megnézni a tüzijátékot augusztus 20-án, engem ez annyiban érintett, hogy az általam nagyon várt számítógépezéses időszak kezdete eltolódik egy nappal. Mint az az első részből is kiderül, már volt részem ezen a nyáron egy-két szemkifolyatós játékmaratonban, itt viszont már egy egész hétről volt szó! Érthető, hogy nagyon vártam.

A lánytesók a Nagyfaterékhez tervezték a nyárvégi menekülési túrát, ők is kötetlenebb életre vágytak az otthoninál, közben pedig együtt akartak lógni unokahugunkkal, hogy megvitassák az életkorszakuk hatalmas problémáit (pl. nem lehet többé Impulse spréjt kapni). Úgy döntöttem, erre az egy napra velük tartok, csatlakoztam a fiatal kancákból álló karavánhoz, fogtam a hátizsákomat, és elindultunk az öregékhez. Nos, ez gyalog történt meg, noha létezett már busz, de mi azért is gyalogoltunk, valahogy mindig érdekes esemény volt végigsétálni a változatos városon (beton - beton - zöld rét - vegyesbolt). Érdekes belegondolni, hogy akkor az autós forgalom körülbelül az 1/20-ad része volt a mainak (de lehet hogy alulbecsülöm), hátizsákkal hátunkon akár keresztbe-­kasul is átvághattunk az autóúton, mert az esély, hogy egy autó jön, viszonylag kicsi volt, a hangból meg amúgy is hallani lehetett, ha a csöndes utcákon közelít felénk egy példány. Ráadásul zömében a szocialista piac modelljeit láthattuk elgurulni, nem voltak ritkák a trabantok, ladák, skodák, mintha még bőven a '70-es, '80-as években élnénk.

Útban a Nagyfaterékhez

A körülbelül 2,5 km-es úton a lányok mi másról, mint a sztárokról csacsogtak beszélgettek - engem ez nem különösebben érdekelt, de ők a legfőbb problémájuknak tekintették, hogy a Nagyfateréknél lemaradnak a Jóbarátok című sorozat bármelyik részéről, hiszen ott nincsen hécsbijó, ami akkor az egyetlen korszerűnek (és naprakésznek) mondható csatorna volt, persze csak előfizetőknek (meg akik kábelesen meghekkelték a szisztematikát). Valószínűnek tartom (az internetes kutatás segítségével), hogy én reggel még megnéztem otthon a PC ABC című műsort, ami 7.55-kor kezdődött, és bár a műsor a szakmai újdonságokat mutatta be a modern számítástechnikában, engem az érdekelt, hogy működő PC-ket látok! Pontosan ugyan nem emlékszem erre, de mivel akkor minden ilyen műsorra mohón tapadt a szemem, nem sok esélyt látok arra, hogy kihagytam volna a reggeli szalonnázás közben. Visszatérve az eredeti történethez: ezen a vasárnapi napon tehát átsétáltunk Nagyfaterékhoz, és ott ugye végre egyesültünk azzal a puritán környezettel, ami valahol megrekedt a '70-es években, és amiért pont nagyon szerettük.

Közeledünk

Más kérdés, hogy úgy éreztük, elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy cikinek érezzük a mászókázást és garázsok tetején rohangászást, úgyhogy maradt a tévénézés, újságok olvasása, vagy pedig az egyetlen videójáték technológiára emlékeztető berendezés, a piacos Tetris nyomkodása, legalábbis részemről, mert bár volt belőle több is, (már) senkit se érdekelt annyira rajtam kívül.

Ehhez hasonló volt

A nagyszülőknél történő létezés egyetlen előnyt hordozott csak az otthoni kényelmes hi-tech szolgáltatásokkal szemben, de azzal viszont úgy néz ki, nyerő pozicióban volt: a szülők távolsága. Ne felejtsük, mobiltelefon ekkor még hírből sem létezett (legalábbis lakossági fogyasztásra), vezetékes telefonnal pedig nem rendelkeztek a kedves mamáék, nekik nem kellett, életük élését viszonylag kis lakótelepi közösségen belül zajlasztották le (vagy zajoltatták le stb. mindkét most gyártott, új kifejezés helyes) - egymás hogyléte felől általában szóbeszéd alapján értesültek. Ez a hírszerzési folyamat persze magában hordozta a veszélyt, hogy minket, mint unokákat is elkap majd valamelyik szomszéd, és felteszi az ilyenkor szokásos kérdéseket:
- hogy megy a suli (1),
- udvarósz'-e má valami jánynak (2) (nőnemű unoka esetén a kérdés inverze volt az általános),
- hogy vannak anyuék (3)
de ez a pár perces kellemetlenség sem tudta az otthoni, már említett hi-tech kényelem oldalára billenteni ezt a vad szabadsággal (vagy legalábbis annak illúziójával) kecsegtető, idősebb felmenőknél történő nyári csövezést.

Kikövetkeztethetőnek tűnik szerintem, hogy a korábbi években viszont egészen másról szólt a Nyaralás Nagyszülőknél című program (fogócska, mászóka, garázsról csalánba, nindzsák a hegyoldalról jönnek stb.), ezzel el is ment egy nap régen, 1995-re már azonban számomra csak egy várakozással vánszorgó 24 órányi időt jelentett. Mivel a tájékoztatás sehol nem járt, ezért például csak tippeltünk, hogy lesz-e városunkban tüzijáték, mert néha szokott, és ezért sötétedés után lementünk a közeli játszótérre, várakozni. Persze nem volt semmi, de egy érdekes, lakótelepi, közösségi programot azért sikerült lebonyolítani, a vitát ("Mondták, hogy lesz!", "Szerintem majd csak 10-kor", "Én éjfélig nem maradok", "Tavaly volt...", "Tavaly se volt...", "Most állítólag lesz görögtűz.."), de mivel nem volt este 10-ig semmi, a 20-30 emberből álló sokaság hazament, és álomra hajtotta a fejét.

Menjünk inkább haza

Amit mindig nagyon szerettem a Nagyszülőknél, az a háztömbbel szemben elhelyezkedő buszmegállóba beparkoló reggeli busz hangeffekt-­sorozata. Ez a kora reggeli, nyári szellővel érkező jellegzetes zúgás remek napindítónak bizonyult. Persze ezesetben külön öröm volt, mert a forgatókönyv szerinti 20.-i tüzijáték lezajlott a fővárosban, és Z. körülbelül ebéd környékére érkezik meg ide, a nagyszülőkhöz. A délelőtt egy ólmozott csiga közlekedési sebességével telt, a tévéműsorok szegényesek voltak és a piacos Tetris is kezdett kicsit unalmassá válni - de mindez csak a várakozás miatt, persze, mert amúgy a világ egyik legjobb játéka.

Igyekeztem valami célt találni, a játék magas pontszáma volt az egyetlen, amit elfogadhatónak tartottam. A fotel, amelyben ültem, a nagyszobában helyezkedett, ha valaki a bejárati ajtón bejött, egyből láthatóvá vált innen - és egyszercsak unokatesóm, Z. vágódott be ezen az ajtón (amiket csak estére volt szokás bezárni arrafelé...). Én meglepetésemben el is rontottam a játékmenetet, arra sem emlékszem, hogy beírtam-e valamiféle nevet a pontokhoz - letettem a kütyüt, és egyből faggatni kezdtük Z.-t, hogy milyen volt a tüzijáték. Akkoriban a tévé talán a Hiradóban említette csak, közvetítés nem volt, és nem volt youtube, hogy megnézzük felvételről az eseményt.

...de Z. elmesélte nekünk high qualityben, közben ebédeltünk, és már akár mehettünk volna, mire a lányok megkérdezték, hogy megvárjuk-e, hogy megsütik a sütit? Most erre mit lehet mondani? Z. döntött, maradunk, ne siessünk annyira - de számomra is könnyebb volt már így, hiszen tudtam, megesszük a sütit, és már tényleg csak a 386SX25-ös gép vár rám!

A süteményre várakozás közben Z.-vel keresztrejtvényt kezdtünk megfejteni, mégpedig egy színes tévéújság hátulján lévő, Bruce Willis képet tartalmazót. Mivel a hülyülés iránti igényünk nagyobb volt, mint a feladat teljesítésének vágya, ezért teljesen más dolgokat írtunk be a négyzetekbe, és ezeken persze jót mulattunk - közben a sütemény is elkészült végre.

Az emlék kedvéért repró kép...

Fura, de én úgy voltam vele, hogy annyira szeretnék már játszani a számítógéppel, hogy az édesség evése nem érdekel - pedig azért ritka az ilyesmi, főleg ha jófajta a termék. Szerencsére Z. is így volt vele, nem kellett sokat várni, pár példány betömése után kimondta a varázsszót ("Tünjünk!"), és a táskám felmarkolása után sietve kapkodtuk a lábunkat a hűvös, köves lépcsőházban, lefelé irányban. A szabadba kiérve a napsütés még erős volt, de elviselhető, talán délután 1-2 óra lehetett, mi pedig vidáman indultunk neki a kábé 700 méteres útnak. Útközben mindenképpen az általam nagyon érdekelt Turbo Pascal volt az egyik téma, azzal nyaggattam az akkor már komolyan programozgató Z.-t, hogy mutasson meg pár dolgot, amivel el lehet indulni a programozás komolyabb fokán. Persze nyilvánvaló volt, hogy másfél hétbe nem fér bele a terv megvalósítása (főleg, ha játék is van), akkor azonban mindent szerettem volna egyszerre, amire évek óta vártam. A másik téma pedig nem más, mint a táskám zsebében heverő cetli volt, amely egy 576 KByte-ból kimásolt csalást tartalmazott, ezt a rend kedvéért ide is teszem:

A nyár első harmadában sikerült először játszanom Z.-nél a Wolfenstein 3D című klasszikussal, de akkor csak az I+L+M billentyűk egyszerre történő lenyomása által előhozható csalást ismertük hozzá - aki nem tudná: ez a kombó megadott minden fegyvert, maximum lőszert és életenergiát, a pontszámot viszont lenullázta. Az első alkalommal Z. csak az első epizódos shareware verzióval rendelkezett, de nyár végére már beszerezte valahogy a feltört teljes változatot.

Itt is volnánk

Alap, hogy a paneltömbök lépcsőháza hűvös, hiszen a múlt fagyos levegője járja át őket, de egyidejűleg áthatja őket a szemétledobó jelenének savanykás szaga is. A hangos és elhanyagolt lift a sötét lépcsőház alsó szintjéből a napfényes (ha jól emlékszem) ötödik emeletre vitt fel minket. A lakásban fura, érintetlen rend fogadott engem és meglepően friss levegő, kiderült, hogy Z. mindig kitárva hagyta az ablakot, mert ugye ki mászna be az ötödikre? (meglepően logikus, ugye). Nem írtam az első visszaemlékezésben, hogy az előszobafal egy fenyőszínű lambériával volt beburkolva, amelynek peremén pont elfért a tévé távirányítója. Azt nem tudom, hogy már az első alkalomnál is ott volt-e elhelyezve (erre nem emlékszem), de az biztos, hogy onnantól kezdve viszont állandó helye volt - ahogy beléptünk a lakásba, felkaptuk onnan, bekapcsoltuk a tévét - mintha anélkül nem is lehetne létezni.

Igen, épphogy elfért rajta A tévé és a műsorok

És ha már itt tartunk, nagy lecsóba csapom a fejszémet, most arról írok, hogy a TV milyen szerepet töltött be akkor nyáron, 1995-ben a mi életünkben. Nem is célom egy ilyen szerteágazó témát nagy részletességgel tárgyalni, de mindenképpen érdekes, hogy az alapvetően aktív (és kreatív) időtöltést igénylő fiatalok mégis mit keresnek a világ legjobban passzív időrabló készülékének közelében?

Az első legfontosabb mentségem az, hogy a számítógép azzal működött, legalábbis a Commodore 64-es, és nekem még innentől számolva 3 hosszú éven át ez volt "a" számítógépem otthon. Amíg nem volt monitorom a géphez, addig biza tévét kellett használni! A kitérő válasz után (haha) bevallom, akadtak azért műsorok, amelyek érdekeltek engem is - annak ellenére, hogy szinte csak akkor néztem tévét, ha számítógépezni valamilyen okból nem tudtam, vagy nem lehetett.

Az is jogos kérdés, vajon egy olyan esetben, amikor ott van egy 386-os gép, egy igazi PC, amelynek közelébe kerülhettem végre több éves várakozás után, miért is van szükség egy működő TV-re a szobában? Erre pedig a legjobb válasz: a zene. Ugyanakkor fontos megemlítenem, hogy egy jó fej unokatesó társaságában az egyszerű, unalmas tévéműsorból is roppant vicces adás kerekedhet, mihelyt az ihlet megérkezik: így az általában a soha nem nézett, vagy utált tévéműsorok külön poénforrásként működnek játék közben. A tévé a szoba sarkában helyezkedett el, mi pedig a sarokgarnitúrán ültünk (ez eléggé kényelmetlen volt, de kit érdekelt) a tévétől legalább három méterre. Ha a monitorból felnéztem egy fél fokot, a tévé képernyőjét láttam. A remek beállítást egyébként Z. hozta össze, az ő számítógépe egyébként évközben az oldalsó kisszobában kapott helyet az íróasztalon, de ez a szoba most használaton kívül maradt, a szülők távollétében pedig jó ötletnek tűnt a lakás efféle multimédializálása.

Az általunk favorizált tévéműsorok száma azonban kevés volt, mint boulderdashban a szivárvány, de azért a billentyűzet gyepálása közben a Mindent, vagy Semmit című (szerintem intellektualitása miatt leállított) vetélkedőn át a Játék határok nélkül című közszolgálati önbüntetőpornón keresztül az MTV (nem a közszolgálati, hanem a zenecsatorna) által sugárzott Beavis And Butt-head című bájos primitívségig sok minden megfordult a képcsőben (ez utóbbi már késő éjszaka ment, éppen egy halott patkányt tömtek meg pattogatott kukoricával, és dobálták).

De persze nem lenne teljes a kép, és őszinte, ha nem térnék rá a tévénézés egyik legfőbb lényegére: mi más, mint a nők nézegetése. Már említettem, hogy a Jóbarátok című sorozat lelkes nézői a lánytestvérek voltak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néztük mi is, hiszen a főszereplő nők mellett egyéb jó hölgyemények is előfordultak egy-egy epizódban. Mint általában mindenről, a Jóbarátok-ról is ugyanaz a véleményem: legalább annyira jó volt, mint amennyire rossz. Jó volt, mert fiatalokról szólt, és ekkoriban semmi nem szólt ennyire naprakészen erről. Jó volt, mert a szereplők már nem a szüleikkel éltek, de még nem is házastársakkal - hanem a barátokkal, ami azért a magyar tinédzserkorban is eléggé irigyelhető életmódnak tűnt. Jó volt, mert jöttek a jó nők, és jó volt, mert azért akadtak néha vicces helyzetek. Rossz volt, mert amerikai volt, és olyan problémákat akart bemutatni, amik minket egyáltalán nem érintettek, és a Ross-központúság is rossz volt (bocs, nem bírtam kihagyni). A sorozat azonban szerethető a mai napig, akkor meg nem volt más alternatíva, mit lehetett volna nézni? Még arra is emlékszem, hogy az az epizód ment ezen a héten, amikor a Hootie and the Blowfish zenekarral buliztak a szereplők.

Ha már idáig beleástam magam, a nagyon sötét és idegesítő Melrose Place se maradjon ki, amely szintén az édzsbijó kínálatából kibújva hágta meg a gyanútlan előfizető szabad perceit. Szerintem ez a sorozat kicsit olyan volt, mint valami tömény méreg, ha az ember kicsit bevesz belőle, akkor a szervezete kifejleszti ugyan az ellenanyagot, de túl nagy adagban halálos is lehet. Egy nagyon fontos jelenetre emlékszem, amikor Eliszon és Dzsó, a sorozat két legelfogadhatóbb (magasabb kategória nincs is) hölgytagja valami haverkodási jelleggel összerúgdalja a közös mosógépet az alagsorban. Na, pont ennyit néztünk belőle egyik este, de ez mint trauma emlék, a mai napig megmaradt.

Az egyéb szappanoperák, amelyek a nagyszülők, nagynénik, egyéb rokonság általi rendszeres fogyasztás alá estek, esetünkben azonnali elkapcsolással lettek lereagálva, mihelyt egy tévécsatornára váltva beazonosítottuk - elmondhatom, a reakcióidőnk kiváló volt ebben a tekintetben is, nemcsak a számítógépes játékok esetében. Felsorolni is képtelenség lenne, mennyi ilyen sorozat futott egyidőben, és ha tetszik, ha nem, a hétköznapok jellegzetesen előforduló tényezői voltak - sajnos.

Mostmár elárulhatom, hogy nem saját kútfőből mondom a tévéműsorokat, hanem közben segítségemre lett egy internetes oldal, mégpedig az http://anoblogja.blogspot.com, amely egy hiánypótló adatbázis nosztalgiavadászok részére: itt ugyanis napra pontosan teljes tévéadások szerepelnek, csatornánként lebontva (korabeli tévéújságokból). E remek oldalról sikerült megtudnom, hogy kedden, a Szív TV csatornán egy Cindy Crawford tornázós videó ment fél nyolckor. Emlékeim szerint odakapcsoltunk, mert valami dereng, akkoriban a topmodell sok férfi szívét megdobogtatta (amit eredetileg ide írtam, töröltem), ráadásul unokatesómnak volt róla egy pár 640x480-as GIF képe is... (egy dosboxban általam leemulált képnézővel az egyik ilyen kép itt megnézhető). Teljesen biztos nem vagyok benne, hogy odakapcsoltunk, de mivel Z. nagy rajongó volt, igencsak esélyesnek tartom...

Az édzsbijó viszont szerda este biztosan ment: a Bárányok hallgatnak című klasszikust sugározták (ami akkor egyébként még csak egy 4 éves film volt), és Z. folyamatosan kommentálta, ráadásul tetszett neki a kedves és szép, (de szerintem nem szép) főhősnő is, Jodie Foster. A filmnézés persze ilyenkor csak kiegészítő tevékenység lehetett, bár valószínű, korhatárossága miatt otthon nem engedték volna hogy megnézzem, úgyhogy már csak a szabadság kedvéért is - mert lehetett. Ugyanígy az Elemi Ösztön című, másik lélekb*szó klasszikust, amely szintén korhatárosságának tényével lophatta csak a kép/cső/tér -időnket (és Sárinéni lábemelésével). Ha már filmekről esik szó, Z. nagy rajongója volt az Ace Ventura című, mára már kultikussá vált mozinak - én akkor még nem láttam ezt a kb. 1 éves filmet, és akkor bizony előfordult ilyesmi, hogy új filmek nem azonnal kerültek hozzánk, hanem több hónap, esetleg év múlva. Persze megmondom őszintén, annyira nem is érdekelt - ennek ellenére Z. unszolására végignéztem vele, legalább képben legyek az aktuális slágerrel. A film évekkel később is nagy népszerűségnek örvendett (urambocsá, kultikus lett), de én személy szerint sosem értettem két dolgot: az egyik, hogy egy egyszer nézhető film mitől olyan nagy sláger - persze meghozta a világhírt Jim Carrey számára, de azon kívűl, hogy ő egy remek utánzóművész, akkor sem tartottam óriási színésznek. A másik, hogy unokatesóm Z., meglepően intelligens srácként szerette, értette az abszurd humort, vajon miért rajongott egy beszélő Mr. Bean szinvonalú karakterért? A lényeg végülis az, hogy egyik délelőtt megnéztük a filmet videón, majd elindultunk ebédelni. Hát nem érte meg a ráfordított idő...

A legjobb mellékszereplő: a zene

Direkt a tévés felsorolás végére hagytam a rövidéletű, első magyar zenei csatornát, a TopTV-t, amely talán ezidő alatt a legtöbbször ment a háttérben. Bár zenei érdeklődésem akkor is más irányokat mutatott, mégis volt, ami a populáris zenék közül tetszett, egyrészt életkori sajátosság miatt, másrészt, mert sokat játszották, és ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy jobban belegondoljon egy dal mélységeibe, amelyeken esetleg elsőre átsiklik (persze feltétel, hogy legyen nekik olyanjuk). Némelyik sláger végül a későbbiekben is visszaköszönt életemben: a középiskola kezdeteire emlékeztetnek, hiszen egy-két héttel később már bőven pacsáltam a "mocsárban"!

Itt kitérnék arra, hogy a fix zenei pontot egy CD lejátszó adta, aminek 1-10-ig voltak gombjai: Z. egy osztálytársától kapta kölcsönbe, a hozzá adott cédék száma mindössze 1 darabot számlált, mégpedig a Nirvana együttes MTV Unplugged in New York című, egészen friss, 1 éves albuma. Így előfordult, ha nem volt kedvünk tévét nézni, hallgattuk a CD-t! Személy szerint nekem sokkal inkább a CD hallgatásának ténye tetszett, mint maga a zene, nem is emlékszem, hogy láttam-e előtte CD-t, vagy CD lejátszót egyáltalán - pár évvel később pedig már természetes, hétköznapi eszköz volt, mind a számítógépnél, mind a zenehallgatás terén (ma meg már ugye retro kategória).

Az eklektikus zenei izlésemnek köszönhetően tehát sokkal elfogadóbb voltam a hétköznapokban játszott zenékkel. Nem volt igazán hangsúly azon, hogy leüljek és hallgassak valamit, értelemszerűen a számítógép adta szórakozási lehetőségnek örültem a legjobban - a zenehallgatás csak mint mellékes esemény volt jelen, például amikor Z. megmutatta a különböző zenei trackerek fájljait! Az .IT, .MOD, .XM kiterjesztésű fájlok tehát zenéket rejtettek, amelyeket ezekkel a DOS-os programokkal lehetett szerkeszteni, lejátszani. Itt nem annyira a zenei stílus volt a lényeg, hanem az, hogyan szól, hiszen mégiscsak a számítógép adja ki a hangot és ez összehasonlíthatatlanul más volt, mint amit egy magnó, vagy a tévé adott. Nem jobb, nem rosszabb: másmilyen. Az is biztos, hogy a digitalizált hangszerek több lehetőséget csillantottak meg, mint a C64... A saját zenék szerzésére lényegében az egyetlen lehetőség volt a zenei tracker, ezeket a zenéket pedig (mivel általában kevés helyet foglaltak, ha valaki nem digitalizált hangminták sokaságát használta fel benne) könnyen lehetett floppyn terjeszteni, esetleg lemezújságba betenni - ráadásul az akkor nagyon kedvelt demók is általában ilyen formátumban tartalmazták a zenéket!

Az Impulse Tracker

Tehát a zenetévé(k)! Az évtized közepén jártunk, és a populáris zenei téren is ugyanaz a folyamat volt megfigyelhető, mint a játékok világában: még bőven megvoltak a '80-as évek hatásai, de azért az új szar is hódított már. A '80-as évek sztárjai Michael Jackson és huga, Janet Jackson, valamint Madonna, Mariah Carey, Seal, U2, Bryan Adams még élénken dolgoztak, de már ott nyüzsögtek a '90-es évek elején robbanásszerűen megjelent és sablonosságban egymásra licitáló (általában ugyanazokkal a producerekkel dolgozó) szintis dance-pop társulatok, vagy az R'n'B sztárok, akiket sajnos nem tudtunk megkülönböztetni az ugyanolyan alapokkal dolgozó zenéjük miatt, de azért elismertük, hogy például a TLC együttes Waterfalls című videóklipjében szép animációk vannak. Kevés dal vált a kedvencünkké, többek között ilyen (persze hogy rockzene) volt a Weezer - Buddy Holly című agymenése, amely zeneileg és videóklipjével is megfogott minket, vagy akár az Offspring - Self Esteem című tojásdobálós klipje. Nem mondanám, hogy szerettük, de Diana King - Shy Guy című szám az éppen mozikban játszott Bad Boys című középszerű film hivatalos betétdala volt (Z. moziban látta a nyáron), napjában legalább ötször hallottuk és mulatságosnak találtuk a két főszereplő hülyülését, valamint dumájukat is, bár az ebony kiejtés miatt nem értettük nagyon - szintúgy az énekesnő a szövegben lévő "follow me"-je helyett "valami"-t, a "The whole a dem look sexy, sexy, sexy" sornál a "valagam szexi szexi szexi"-t hallottunk félre. A legemlékezetesebb külföldi sláger vitathatatlanul az Outhere Brothers duó nagyon kifejező Boom Boom Boom című videóklipje lett, mert bár zeneileg primitív volt, és főleg szövegvilágával nem ment mélyebbre a biológiai ingerek tárgyalásánál, az hangulat a rajzfilmes részletekkel, összedőlő épületekkel és az idióta tánccal együtt valahogy illett a nyár laza folyamához, úgyhogy általában felhangosítottuk és amelyikünk nem játszott éppen a számítógéppel, az megpróbálta utánozni a koreográfiát (kevés sikerrel), amit jó kis röhögések követtek. Ugyanígy - mint valószínűleg mindenki - próbáltuk utánozni Scatman John nyelvtörő dalszövegeit is, ugyanakkorra sikertelenséggel.

A külföldi előadók mellett a magyar TopTV bőven osztotta a magyar zenét is, egy kicsit úgy érezhettük, hogy nekünk is van saját MTV-nk, más kérdés, hogy a zenei felhozatal már akkor sem közelítette meg a relatíve jobb külföldit. A szénné játszott, szép emlékű Republic - Szállj el Kismadár! című dala még sokáig kísértett, utólag hálás vagyok érte, hogy unásig játszották, mert akárhányszor meghallottam ezután, mindig a nyári játékélmények közelébe repített. Ugyanígy voltunk az (értelmetlen nevű) Animal Cannibals - Takarítónő című dalával, ami valljunk be, akárhogy is, de hiánypótló volt, mert magyar nyelven a Rapülők megszünése után nem nagyon lehetett nem-underground körökben hallani ilyen jellegű zenét. A dal rendben volt, önmagában még ma is vállalható sláger, és ha már komoly dolgokról nem tudtak / nem akartak / nem érte meg rappelni akkoriban, legalább elhülyülték a dolgot és a későbbi, unalmas esős középiskolai napokon is eszembe juttathatta a nyári emlékeket. Mint már említettem, a Pa-Dö-Dő - Fáj a fejem később is sokat játszott sláger maradt, bár a hímnemű hallgatók valószínűleg az együttes mögött dolgozó kóristalányok bolondozását szerették leginkább nézegetni a videóklipben, úgyhogy a TopTV fél év múlva történő bezuhanása után következő években ez eléggé hiányzott - zeneileg ugyanis nem volt akkora nagy élmény mint a kettő együtt... De hogy ne csak a relatíve jó emlékekről írjak, fontos megemlíteni a világszerte kiadott Deep Forest együttes zenei munkásságát, amely rendszeres műsoridőfoglaló tényezője volt nem csak a TopTV-nek, hanem az összes magyar érintettségű tévécsatornának is (és akkor még nem is létezett túl sok), és akkor már inkább meg se említem a fentebb felsorolt külföldi sztár-előadók semmitmondó dalainak unalom utánig történő ismétlését - fura, de valamiért akkor sem az volt egy zenei televízió célja, hogy minnél több zenét megismertessen az átlaghallgatóval, hanem az amúgy rádió által is szarrá nyúzott felvételeket ezúttal képanyaggal is szarrá nyúzza.

Kíméletlen azért nem szeretnék lenni, a két zenei tévé megfelelő háttérzenét szolgáltatott a játszáshoz, és mivel nem is ez volt a fő érdeklődési pontom, nem is zavart annyira a sablonos baromságok tömkelege. Azt talán már a bekapcsolt tévé is tudta, hogy nem kelhet versenyre itt: a számítógépnél jobb szórakozást már akkor sem tudtunk elképzelni.

A gyaloglás

A kocka lét ellenére a séta egy mindennaposan előforduló tevékenységünk volt, 2.2 kilométert kellett megtenni a célállomásig, pontosabban azért, hogy ebédelhessünk. Persze általában nem esett jól felállni a számítógép elől, akár csak 1-2 órára is: még ezt az időt is sajnáltam, de ez persze valahol érthető: valamely játék pixeles grafikájának bódulatában vadul nyomkodom a billentyűzetet / egeret, a tévéből egy videóklip bömböl, erre Z. ránéz az órára, belöki a mondatot: "Na, szerintem induljunk lassan..."

Induljunk

Persze mivel általában érdekes beszélgetéseket folytattunk (mindig is), nem panaszkodtam, szívesen gyalogoltam vele ezen az úton - és a visszafelé úton is, bár úgy már sokkal jobban siettem. A téma változott, a rövid, tudományos értekezések mellett sokszor kerültek szóba az új technikai vívmányok, amit ő már látott működni (CD meghajtó PC-n), plotter a műszaki rajzok témájában, valamint mesélt a tehetős osztálytársainak gépkonfigurációiról (ennek 8 MB RAM van a gépében, annak meg 486DX100-asa van). Találgattuk a jövő technikai újításait, bár mobiltelefonról, vagy internetről még szinte szó sem esett (holott ekkor már léteztek), emlékezetes maradt viszont áradozása az OS2/WARP nevű operációs rendszerről, amely a jövő oprendszere lesz - látta működni, és minden tekintetben jobbnak gondolta az IBM által fejlesztett operációs rendszert. Akkor még a Windows utálata általánosnak számított, és nem tudtuk, hogy pár év, és szinte kizárólagosan csak ővele fogjuk használni a számítógépeinket, de nem hogy "csak" használni, hanem játszani is így fogunk. Akkor erre a gondolatra kitéptük volna a hajunkat, és az is meglepetést okozott volna, hogy az OS2/WARP nevet ma már szinte senki nem ismeri, csak a Windows-t...

Közkedvelt kifejezés volt a "lamer", vagy a "láma" jelző, amely a számítógép­tulajdonos idiótát jelentette körülbelül: olyat, akinek volt otthon számítógépe, mert esetleg a szülők tehetősek voltak, de körülbelül a csemete annyit értett hozzá, mint amennyire manapság a túlnyomó többség. Például mesélte, hogy egy ilyen osztálytársa mondta neki, hogy "bedigiztem a 'Nagy Utazás' zenéjét, nem tudom miért de 10 mega lett". Ez a mondat ma már valószínűleg több magyarázatra is szorul, de a poén forrását amúgy én sem értem teljesen. Olyat már láttam, hogy Impulse Tracker hangszerként volt "bedigizve" darabonként egy Rapülők szám, és valószínűleg alacsony KHz-es instrument-ként (vagy sample-ként) nem foglalt akkora helyet, mint egy direktbe beolvasott hangfájl formátum. De hogy az az osztálytárs mit csinálhatott, sok tippem nincs (talán Windows 3.1-ben, wav-ban ügyködött?) A másik viszont szintén érdekes, ugyanis a "digizni" kifejezés azt jelentette a korabeli kockanyelvben, hogy valamit digitális formátumúvá átalakítani, azaz nem volt külön kifejezés film, hanganyag, kép bevitelére, mint ahogy manapság - egyszerűen minden "digizés" volt. Ha valamit "bedigiztek", akkor az onnantól a "gépben volt", digitális formátumban. Ez a kifejezés talán a '80-as évekből maradt, mert már Commodore gépekre is voltak "bedigizett" zenék... Más kérdés, hogy a későbbi, ezredfordulós kifejezést, a grebbelés-t sem hallom manapság, ugyanakkor a szkennelés kifejezés érdekes módon megmaradt.

Témáink fő irányvonala - természetesen - a számítógépes játékok világa lehetett csak, Z. a haveroknál már nagyon sok új PC-s játékot is játszhatott (a néha nagyon jó konfigurációjú osztálytársak gépén), én pedig az 576 KByte és egyéb magazinok végett pontosan tudtam, melyik játékról van szó, meglepni csak ritkán tudott. Nyilván egészen más volt ezekről a játékokról hallani, mint olvasni, mert bár az olvasás is közvetlen információt adott, de egy játékot látott embertől tudtam kérdezni is, amire a magazinnál nem volt lehetőség. Lehet hogy ez leírva ilyen hülyén néz ki, de mégis - akkoriban minden információmorzsa után úgy csaptam le, mintha egy éhező madár lennék egy félreeső kis utcában, unokatesóm pedig amennyire tudott, kissé erölködve emlékezett vissza ezekre a játékélményekre, mintha valami fura terápián lenne...

Csak mellékesen mesélek egy korszakra jellemző eseményt: előfordult, hogy nem tudtunk bejutni anyámék lépcsőházába, ugyanis nem működött a kapucsengő, amellyel felcsöngtetünk, hogy nyissák ki a kaput. A bejutás érdekében elmentünk egy több sarokra (300 méterrel arrébb) lévő pénzbedobós telefonfülkéhez, ott egy 20 Ft-ost bedobva felhívtuk anyámékat, hogy sziasztok itt vagyunk, mindjárt visszamegyünk a ház elé, figyeljenek és akkor legyenek szívesek, dobják már le a kapukulcsot, vagy valami ilyesmi... Hihetetlen, de ez a mai körülmények között már nem nagyon történhetne meg.

A lemezújságok

Az olvasás mindig is jobb tevékenységnek ígérkezett, mint a tévé, hiszen amikor az ember maga választhat témát, az eleve meghatározza az élményt is. De amikor mindez számítógépen, számítógépről szóló témában következik be (igen, az internet előtti időszakban), akkor azt semmihez nem lehet hasonlítani. Lemezújság? Itt kérem olyan dolgokról lehet olvasni, amit Ön, Kedves Átlagember, nyelvezete miatt nem is értene - ha persze el tudná indítani a programot...

A lemezújságról, mint médiumról hallottam már korábban (persze, hogy) unokatesómtól, aki akkor aktívan részt vett a kollégiumi életben - olyan helyeken pedig hamar terjedtek az ilyesmik, hiszen a kollégiumokban átmásolták egymásnak a haverok, és aztán mikor hazamentek hétvégén, "széthordták" az ország minden pontjára, vagy pedig a postát vették igénybe azok, akik nem mozogtak ilyen körökben (lemezt kellett küldeni a szerkesztőknek). De tény, hogy a terjesztés módja már eleve azt sugallta, itt valami nem teljesen hivatalos dologról van szó, izgalmassá, titokzatossá is tette, főleg, mikor Z. csak elmesélte, hogy hú, mennyi vicces történet van bennük, meg paródiák, mindez számítógépes játékokkal kapcsolatban! Ennél érdekesebben semmi nem hangozhatott, így nyilvánvalóan érdekelt a dolog - és szerencsére be tudtuk iktatni az éjszakába nyúló játéknyüstölés sűrű programjába ezen "kiadványok" böngészését.

A 'Terror News' című lemezújság

A lemezujságok témája elsősorban a számítógép volt, ezek ingyenes, széles közönséget kiszolgálni akaró kiadványok akartak lenni - elektronikus fanzine-ok, ráadásul a (hatósági) tartalom­ellenőrzés teljes mértékben hiányzott belőle. A legdurvább vicces, nem vicces (esetenként meghökkentő) történetek mellé játékleírások, játéktesztek, csalások játékokhoz, viccek, pornográf jellegű képek, karikatúrák, versek, novellák, híresebb humorklasszikusok begépelt, szöveges változata alkotott 1 (vagy később 2) lemezre felpasszírozható nagyságú, több estét betöltő olvasnivalót, ezzel egyidejűleg publikációs lehetőséget is adott sok amatőr művésznek - úgyhogy minden egyéb hulladék tartalom ellenére is fontos kulturális mozzanata, gyűjtőhelye volt a '90-es éveknek.

Nekem legjobban az akkor már nagyon híres L'art Pour L'art jelenetek tetszettek (ezek nagy részét nem is láttam a tévében), még leírva is átjött az élmény, de az egyéb, amatőr ökörségek, képi poénok, a végeláthatatlan VICCEK rovat és a játékleírás paródiák is emlékezetesek maradtak. Szerencsére (?) volt alkalmam nemrégiben az internet segítségével ezeket újra előkeresni, de meg kellett állapítanom, hogy a túlnyomó részük inkább kellemes emlék, mint szórakoztató - nyilván akkoriban nagyon örültünk minden olyan dolognak, ami a miénk volt, nekünk szólt, és nem ellenőrizte senki (meg azt se, hogy ilyeneket olvasunk) - ez pedig emelt a mulatsági faktoron. Emlékszem még Z. haverja is aktív szerzőként vett részt a Kendermag című magazinban (kép lentebb), iskolai aranyköpéseket, vicceket, érdekes eseményeket írt meg és küldte el (gondolom, floppy lemezen) a "szerkesztőségnek" - tehát egy ilyen "híres" újságba bekerülni eléggé nagy menőséget jelentett (talán a láma vagy lamer tematikájú sztorik főszereplőjeként már nem annyira).

A cikk megírásakor találtam egy adatbázist, amelyben megőrízték ezeket a lemezújságokat. Olvasni tudtam tehát későbbi számokat, amelyek már akkor születtek, amikor én nem tudtam ezeket elérni, hiszen még három évig nem volt PC-m. Meglepetésemre, egyik cikkben még unokatesómat is említették. Az archív újságokba történő betekintés egy különös élménnyel ajándékozott meg, egy 25 éves jubileumi visszaemlékezéshez méltóan. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ezen tartalmak már akkor is néhol súrolták a határát a személyiségi, vallási, etnikai jogoknak (de a jóizlésnek biztosan), manapság viszont, az új évszázad 20-as éveiben már komoly szankciókkal is sújtanák ezeket, illetve szerzőiket - így ezen gyűjteményt jómagam nem teszem közzé ezen az oldalon.

Érdekességek

A hétköznapi PC használat természetesen nehézségekkel is járt, sokszor előfordult, hogy bizonyos programok valamiért nem futottak egy gépen - és hát az összemókolt alaplap, memória, ezek kombinációja miatt ezen nem is lehetett csodálkozni. Természetesen a programok is másolt, feltört verzióban keringtek, így valahol ez hiányzott, valahol az - és kérdéssel fordulni (minimum egy-két hónapos várakozással) egy számítógépes újsághoz lehetett csak.

Ilyen "sűrgös" esetekben a haverok tapasztalataira lehetett csak számítani, kinél akadtak gondok és kinél nem, ki hogy oldotta meg ezeket házilag (még nem igazán létezett olyan, hogy elmentünk egy sarki laptopszervízbe). Én akkor nem találkoztam ezzel a problémával, hiszen a C64 ebben nagyon egyszerűen viselkedett, hardver- vagy driverprobléma gyakorlatilag soha nem adódott, általában magával a programokkal voltak a gondok. A PC-vel kapcsolatban hallottam először arról, hogy nem elég, hogy memória is van a gépben, hanem alapból van a konvencionális memória, és aztán mindenféle driverek kellenek, mert lehet, hogy QEMM, XMS, vagy EMS memória kell.

Én ezekből akkor semmit nem értettem, de amikor (talán) a Kendermag lemezújság első száma kiírta, hogy gáz van, akkor Z. elmondott egy érthetetlen kifejezésekkel teli monológot, miközben átállította a grafikus módot és a memória típusát is, vagy mit csinált vele. És akkor a program már elindult. De mivel lemezujságok miatt szükség volt az ilyen változtatásokra, ezért ezek olvasását általában játékidő utánra időzítettük, amikor már nem zavartak be a játékok elindításába.

A 'Kendermag' című lemezújság

Amikor arról írtam, hogy a Wolfenstein 3D-t átszerkesztettük, akkor az alatt azt értettem, hogy egy (nyilván) nem hivatalos, DOS-ban futó, primitív rajzolóprogram segítségével belekontárkodtunk. Ez így viccesen hangzik, de azért korántsem volt olyan egyszerű tevékenység, hiszen a wolf3d.pak file valahol hibás volt, valamiért kifagyott tőle a szerkesztőprogram, amit csak egy reset tudott feloldani, azaz ha lapoztunk a grafikák között, egy képnél megállt az egész és nem csinált semmit.

A 'Wolfedit' című program, igen,
csak .gif-ekkel működik

Ilyenkor nem volt lehetőség mentésre sem, azaz amit addig átszerkesztettünk, az el is veszett... Különösen fájó veszteség volt, amikor Z. a PICTURES könyvtáraiban megbúvó .tif, .pcx formátumú mesztelen nők képeit válogattuk át nagy munkával, a profi (talán Deluxe Paint ?) rajzolóprogram segítségével kivágtuk belőlük a kívánt részlet(ek)et (a helyzetet bonyolította, hogy ha át kellett méretezni valamit 128x128-asra), azokat külön elmentettük .gif képformátumba (paletta konvertálás is kellett, az editor csak ezt tudta kezelni), de mindezt természetesen úgy, hogy megjegyeztük a fájlok neveit, majd a programból kilépve elindítottuk a wolfedit.exe programot, és ezután az egyik falminta helyére betettük az előbbiekben választott, megszerkesztett képrészletet (és beírtuk a fájl nevét, mert nem volt tallózás!) - és egy gondatlan pillanatban véletlenül odaléptünk a potméterrel, ahova nem kellett volna... Több kép bepakolása után ez már elég idegesítővé vált, így inkább egyenként végeztük ezt a tevékenységet, gondosan mentve minden művelet után. Aztán pedig izgatottan kipróbáltuk a játékot, és néhány esetben rájöttünk, sok kép teljesen alkalmatlan arra, hogy a játékba paszírozzuk (túl pixeles, rosszak a színek stb.), ugyanakkor viszont néhány kép jelentősen feldobta a labirintusban történő császkálást, a lövöldözés szüneteiben megállhattunk megcsodálni a hölgyek pixelidomait. Érdekes, ma már roppantul idegesítő lenne egy multitask (és fájlkezelő!) nélküli munkafolyamat ismételgetése, de akkor ezt a fapados szerkesztgetést is szórakozásként éltem meg...

Unokatesóm gépén minden reggel, első bekapcsoláskor lefutott a Pasteur! nevű víruskereső. Ezt sajnos muszáj volt megvárni, de nem tartott sokáig - és mivel új dolgok nem nagyon kerültek a gépre, hálózat, internet nem volt, nem is volt túl sok értelme - persze nagyon menő dolognak tűnt, mert ugye C64-en háttértár hiányában a vírusnak, mint olyannak, nem volt létjogosultsága. PC-n azonban már nagyobb volt a kockázat, utólag úgy érzem, mégis talán el volt kicsit túlozva ez a félelem - bár tény, hogy akkortájt jelent meg a Hálózat csapdájában című film, amely a világháló veszélyeit tárgyalja, nekünk a film is ismeretlen volt, meg a probléma is. Egy biztos, ismeretségi körünkben senki nem nyelt be semmilyen vírust számítógépen, hallani viszont annál többet lehetett róla, mert érdekes téma volt, mondhatni a kor egyik szenzációja - az ember egy kicsit sci-finek érezte az életet ettől...

És akkor a játékok...!

Az egész nyár legfontosabb helyszíne a C:\GAMES nevű könyvtár volt a vinyón. Ha a Norton Commander képernyője megjelent, onnantól csak pár lépést kellett tenni és máris lehetett tallózni a játékok között. Úgy gondoltam, hűen az akkori korszakhoz, nem teszek be screenshotokat ide, mert amikor elmeséltem ezeket az élményeket az új osztálytársaknak, akkor se tudtam mutatni hozzá...

STUNTS

Valószínűnek tartom, ezt a játékot senkinek nem kell bemutatni, gyakorlatilag az egyetlen modern, jól játszható autós játék volt sokáig PC-re, raádásul pályaszerkesztővel is megtoldották, amely végtelenségig kitolta szavatosságát. Én ugyan nem voltam nagy rajongója az autós műfajnak, mégis többször kipróbáltam, nagyon tetszett a gyors, vektorgrafikás látványvilág, valamint hogy "videózni" is lehet, a külső nézetek sebessége is lenyűgözött: hiába, vektorgrafikát akkor még 8-biten nem nagyon lehetett látni, ilyen sebességben biztosan nem. Az első napokban építettem egy általam bonyolultnak és nehéznek gondolt pályát (már ezzel is jól szórakoztam), unokatesóm viszont kicsúszás nélkül végigment rajta, ráadásul zavarbaejtően gyorsan...

ANOTHER WORLD

Akkor is elég nagy hírneve volt már, ma kultikus státuszba úszott át. Egy filmszerű oldalnézetes akciójáték, a képi világát egyik C64-es játékhoz se tudtam hasonlítani, annyira egyedi és szép volt. Az intro mindig filmélménynek számított, de még az első pályát se tudtam átvinni, a mai napig viszont emlékszem egy jelszóra (FXLC), mert tetszett a pályakód-beíró menüpont.

PINBALL FANTASIES

Talán ezt a játékot sem kell különösebben bemutatnom, elég annyi róla, hogy a PC-DOS korszak legismertebb és talán legkiemelkedőbb flipperét tisztelhetjük benne. Unokatesóm igazi mágus volt a horror pályán, amiről később megtudtam, a legjobb pálya a játékban, legalábbis sokak szerint, raádásul nekem is nagy kedvencem lett, mikor PC tulajdonos lettem. Pedig már akkor is jöttek az elvileg jobb grafikájú, élethűbb flipperek, például a Psycho Pinball akkortájt jelent meg, Z. lemezekkel a táskájában el is biciklizett egyik nap érte, majd amikor visszaérkezett (haverja társaságában), felinstallálták a játékot, amely nem indult el 2 MB RAM-mal. Unokatesóm ettől kissé szomorú lett, de ismerve a játékot - szerintem indokolatlanul, mivel a Psycho Pinball ugyan jó játék, de szinte semmivel nem jobb, mint a Pinball Fantasies, ráadásul nem is megy 2 MB RAM-on, így inkább őfelé billen a mérleg (és még sokáig, ismerve a magyarországi állapotokat)...

IRON-MAN OFFROAD

Bár ez a játék létezett szinte minden akkori platformra, én mégis Z. gépén találkoztam vele. A mini autók egyképernyős futama sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a Stunts magányos időharca, kétjátékos módban nyomtuk, és emiatt sokáig emlékezetes maradt. A felvehető nitro önmagában nem jelentett előnyt, precíz használata ugyanakkor jelentősen megnövelte az esélyeket. Az ún. local multiplayer játékok egyik igazi klasszikusa, szerény képességű PC-n is fut, és ha kicsit kényelmetlenül is, akár 4-en is játszhatják egy gépen. A pixeles fürdőruhás hölgyek pedig full extrássá teszik a játékot.

SIMFARM

Az internet és a farmozós játékmánia előtti korszak nagy parasztszimulátora, valamiért érdekesnek tűnt amerikai farmernek lenni. Nem ez volt a legtöbbet nyúzott játék, de egy röhögős nyári estén még a játékállások szétbarmolása is remek szórakozás volt, a virtuális állatok jóllaktak a drága eperföldek termését majszolva...

CANNON FODDER

Egy baromi nehéz, de nagyon szórakoztató játék, ötletes, ügyes grafikával és nagyon hülye hangokkal. Arra emlékszem, hogy az egyik pályán mentőautóba (vagy mibe) kell ülni, és másodpercek alatt kell eljutni a célig - de nem sikerült, annyira nehéz volt. Volt benne egy pályaátugró kód, de a későbbi pályákon már labdába se tudtunk rúgni

REVENGE ON POLICE

A ma már vállalhatatlan tartalommal telepakolt akció-­kalandjáték igazi klasszikus, akkor nagyon szórakoztató volt - pont emiatt volt ekkora underground siker. Nem mintha nem lettek volna szöveges kalandjátékok mondjuk C64-re, mégis a PC-s hangulat ragadott engem magával - ráadásul az akkori laza, ellenőrizetlen szabadidőtöltéshez remekül passzolt a játék. A bőség zavarában csak később került komolyabb nyüstölés alá, de egész sokáig eljutottunk benne - a játék menürendszere, képe pedig sokáig megmaradt bennem, különösen tetszett a 'Helyi menü' opció, ami mindig rejtett valami izgalmas cselekvési lehetőséget, növelve ezzel a játékélményt.

ARCADE POOL

A számítógépnek az az egyik nagy előnye, hogy olyan játékokat is lehet (nagyjából) játszani vele, amelyre máshol csak ritkán adódik lehetőség, ilyen a billiárd is - ráadásul én akkor még nem is játszottam élőben ilyet, csak számítógépen. Az Arcade Pool mindent tartalmaz, amit a műfaj megkövetel, szép grafikával, digitalizált hangokkal. Nem emlékszem óriási játékmenetekre ugyan, de az biztos, hogy kétjátékos módban néha jót játszottunk vele, és az is igaz, hogy a következő bekezdésben szereplő Virtual Pool már minden tekintetben látványosabb volt ennél.

VIRTUAL POOL

Ez a "golyós" játék viszont elképesztően nagy csodálkozást váltott ki belőlem. Teljesen vektorgrafikás volt, egérrel lehetett irányítani a dákót, a hangok még szebbek - ráadásul 386-os gépen simán futott, 2MB RAM-al! Igazi szimuláció volt, de persze az akciójátékok mellett ez sem tudott annyira labdába rúgni, hiába.

THE INCREDIBLE TOON MACHINE

A játék már elég régóta megvolt Z. gépén, így nem volt ismeretlen, bár egy komoly, értelmetlen gép megépítése viszont sok időbe telik, így csak poénkodásra futotta az időből. A játékban több száz pálya volt, köztük Z. saját építésű gépei, ezek módosításával jól el lehetett szórakozni rövidke ideig is. Az első rész annyira nem is volt érdekes, mint ez, a rajzfilmszereplőkkel telepakolt változat (kedvencem eszközöm a csontváz-excenter).

JONES IN THE FAST LANE

Bár egy nagyon leegyszerűsített "életszimulátor", mégis jó poén volt ebben a digitalizált grafikákat használó társasjátékban játszani a pancsert, vagy a menő üzletembert. Talán a Sims egyik szellemi elődjének is mondhatnánk, mert végülis ugyanazt lehetett benne csinálni - élni a hétköznapi életet. Igazság szerint akár C64-re is megjelenhetett volna, annyira egyszerű játék, de a VGA grafika nyilvánvalóan megdobogtatta a 8-bites szívemet.

WOLFENSTEIN 3D

Nem titok, hogy a legnagyobb kedvencünk a játéktörténelem egyik első FPS-e volt, bár akkor még nem hívták FPS-nek a műfajt. A leghangulatosabb játékok egyike, amivel valaha játszottam. Zenéje bájosan MIDI, a grafikája egyfajta cartoon-szerű, de nem komolytalan, szinte érezhető a hideg, ami a labirintus szűkös folyosóinak falaiból árad. A mai napig rémülettel tölt el az ajtó csapódásának hangeffektje, annyira brutálisan erőteljes. Annál már csak az volt a félelmetesebb, ha hosszú, magányos bolyongások közben egyszercsak hallatszik ez az ajtócsapódás valahonnan a távolból... Mivel a Doom nem futott 2MB RAM-on, egyfajta "kényszer" is volt, hogy ezzel játsszunk, de a Doom-ot ismerve utólag inkább örülök ennek - nekem a Wolfenstein 3D mindig is jobban tetszett.

The End

Az előző részben leírtam már, mennyire nem akartam, hogy vége legyen ennek a szép élménynek, dehát az ember így van ezekkel: nem szívesen hagyja ott a jót, és tér vissza a korlátokkal teli, kevésbé multimédiásan felszerelt, (VGA grafikás) izgalmakban szegény életébe. Csak hát muszáj volt. A "váltás" nem azonnal történt, ugyanis Z.-nek még fel kellett vinnie a cuccait a kollégiumba, ezért egy napot otthon kellett aludnom, annak ígéretével, hogy az utolsó előtti napot a nyárból még ott tölthetem. Egyáltalán nem volt jó kedvem, és nagyon vártam, hogy másnap délelőtt Z. megjelenjen, majd ebéd után átmehessek vele, hogy a nyárból még egy kis szeletet kapjak.

Már farmerkabát kellett és hosszú farmer, az eső szemerkélt, mintha az időjárás törvényszerűen romlott volna el az utolsó napokra, hogy minden stimmeljen egy nyár lezárásához. Én ennek ellenére örömmel vágtam neki gyalog az egyik utolsó sétának, és ugyanolyan lelkesen csaptunk a közepébe a szokásos témáinknak. Amikor átértünk, mindent ugyanazzal a rutinnal csináltunk, távirányító a lambérián várt minket, a tévé bekapcsolása után azonnal a számítógép következett... És akkor megint ott ültem a Norton Commander jellegzetes képernyője előtt, izgatottan, vajon milyen élményeket fog tartogatni még ez a sok játék?

Mondanom se kell, ezzel az előjellel egészen más volt már minden, de ennek ellenére maratoni játékba kezdtünk. A Revenge Of Police című kalandjátékban egész sokáig sikerült eljutni (erre már utaltam, ha ez a játék nem olyan tartalommal bírna, ami ma már vállalhatatlan, akkor szívesen írnék a játékmenetről, ráadásul a középiskolában még sokáig beszédtéma volt a híres trilógiának a története, végigjátszása). Rövidke lemezújság­-olvasás még utoljára, néhány játék elinditása, csak az íze kedvéért, késő esti a Wolfenstein 3D... Nagyon nehezen tudtam elaludni, reggel pedig az első dolgom volt megint a gép elé ülni és folytatni a kalandjátékot - tudtam, hogy nemsokára véget ér ez az egész nyári szünet, úgyhogy most kell átélnem, amit lehet! Májkrémes kenyér paprikával és teával reggelire, ahogy illik.

Az említett kalandjáték állást folytattuk, persze meghaltunk benne (nem a pisztolyt használtam, valószínűleg azt kellett volna), aztán még játszottam egy kis Wolfenstein-t, de hiába, villámgyorsan megérkezett a 11 óra, amikor indulni kellett haza. Persze nem egyedül, ugyanis Z. ez esetben is meg volt hívva ebédre. Ennek azért örültem - még ha jól emlékszem, talán arra is megkértem, hogy később menjünk egy kicsit, hogy még tovább maradhassak. Egy rövidke vezetékes telefonbeszélgetésben megbeszéltük anyámékkal, hogy egy órával később megyünk, ők pedig új célokat jelöltek ki nekünk cserébe, melyszerint meg kell látogatnunk nagyfaterékat, valamint ha arra járunk, ugorjunk már be egy varrószaküzletbe bizonyos segédanyagokért. Nem sokkal az indulás előtt a Bucketheads nevű zenei társulat Bomb című száma ment a tévében, amely egyáltalán nem illett a szemerkélő esős nyár végéhez, Z.-nek viszont kifejezetten tetszett ez a funkys mix. Egy vidám, energikus, táncos dal a szemerkélő esőben, ő boldog volt, mert várta a pezsgő kollégiumi élet, én pedig szomorú, mert várt az ismeretlen középiskola kezdete.

A bérletes balesetet is írtam már előzőleg: mivel elhatároztuk, szemerkélő esőben busszal megyünk, szükség vol ta bérletre, de nem találtam magamnál a visszafelé vezető úton. Úgy hittem, hogy kiesett a kisszobában, amikor tegnap, érkezés után hanyagul a ledobtam a farmerkabátot. Mivel még közel voltunk a lakáshoz, ezért vissza tudtunk menni érte, aminek én titkon nagyon örültem. Újra bementünk a lépcsőházba, újra beszálltunk a liftbe, legeslegutoljára belélegeztem a lakás atmoszféráját és azt a szabadságot éreztem benne, a megvalósulását, amire már évek óta vágytam: véget nem érő PC-vel való játékra és hülyülésre, a szülők felügyelete nélkül. Kerestem az asztalnál a bérletet, aztán megleltem a zsebemben... De nem mondtam el Z.-nek, csak annyit, hogy megvan! És még egyszer búcsút vettem halkan a lakástól, az élményektől, és a géptől is. A hazafelé vezető út tehát már busszal történt, de erre érdekes módon nem nagyon emlékszem: biztos utáltam a helyzetet, az esőzést, azt, hogy mostmár nem csak ebédelni megyünk át, hogy nem fogunk séta közben játékokról beszélgetni, szóval az egésznek a végét - az agyam pedig nyilván kitörölte az emléket... Azt is éreztem, hogy az eljövendő időszak már nem a PC-vel való korlátlan játékról fog szólni, és ez rettentően szomorúvá is tett.

Érthető hát, hogy nagyon melankólikus lettem az ezt követő időkben. A középiskola idegen világa, a hirtelen nagy mennyiségű, új kötelesség, valamint a PC, mint vágyálom állandóan ott lebegett előttem - a magazinolvasás és a C64-el történő játék már értelemszerűen nem volt olyan, mint előtte, legalábbis eleinte biztosan. Kazettára összegyűjtöttem a nyár slágereit, ezt az egy kazettát hallgatva sikerült pillanatokra átélni a nyári emlékeket - főleg, ha az 576 KByte-okat böngészve ráleltem egy játék screenshotjaira! Persze nem volt teljesen PC mentes az élet, mint írtam az előző részben, unokatesómék egy év múlva elköltöztek abból a lakásból, de azért addig meglátogattuk többször őket. Ezek mindig ünnepi pillanatok voltak nekem, odatapadtam a képernyőre, és közben füleltem unokatesóm instrukcióira - ekkor azért kicsit olyan volt, mint akkor nyáron. A középiskolai haverokkal is állandóan szinte a PC-s játékokról beszélgettünk, mentem velük a számítógépes klubba, jöttek az 576 KByte-ok havonta - azért elviselhetetlennek nem mondanám.

A jubileumi visszaemlékezés alkalmából pedig pozitív végkifejletet adnék a végének. 1998-ban, hosszas várakozás után sikerült egy használt, összetákolt PC-t venni (nyári munkán gyűjtött pénzzel), így sikerült rendeznem otthon is maratoni játékfutamokat, végre valahára. Még az is előfordult, hogy májkrémes kenyeret ettem és teát ittam, hogy visszajöjjön az 1995-ös hangulat, de értelemszerűen már az újabb látványok, újabb élmények felé sodortak az évtized kocka alakú hullámai. Ugyanakkor zenetákolási hajlamom kiélését nagyban segítette az Impulse Tracker, sőt, egészen 2001-ig elkísért ebben, amikor pedig internet elérhetővé vált az iskolában, egyből a Wolfenstein grafika és pályaszerkesztő került a beszerzési listám elejére - azaz még jó 5-6 évre meghatározták az érdeklődésemet ezek az emlékek.

Az pedig életem egyik fontos tapasztalata, hogy egy videójáték szórakoztató lehet ugyan, de önmagában, magányosan játszva bár élvezetes, de igazán nem akkora durranás, mintha a haverokkal, barátokkal játsszuk őket és közben hülyéskedünk, és mindezt olyan körülmények között tehetjük, amikor semmiféle, hétköznapokból fakadó, zavaró gond nem üti fel a fejét. Akkor viszont tényleg felejthetetlenek!