1995 nyári szünetélménybeszámoló

Talán minden ember életében eljön egy időpont, amikor egy korszak lezárul - vagy mondjuk, hogy beérik a hosszú várakozás. Amióta PC-ket működni láttam, és ez sajnos igen fiatalon megtörtént, azóta vágytam arra, hogy akár napokon (éjeken) keresztül is játszhassak PC-s játékokkal. Erre lehetőségem és esélyem sem nagyon adódott, a remény akkor csillant fel, amikor unokatesóm, Z. középiskolás lett, és hosszas spórolás alatt valahogy össze tudta kaparni (ill. a szülei) a pénzt egy 386-osra. Rendszeresen jártunk hozzájuk vendégségbe, '94 környékén voltunk náluk egyszer, amikor megmutatta a gépét, ami akkor erősen az álomkategóriába lógott be felfelé: 386SX 25MHz, 2 MB RAM, és egy 120 megabájtos vinyó. Akkor láttuk a Day of The Tentacle című csodát működni, a point-n-click kalandjátékok egyik kiválóságát, amelyről még újságcikkem se volt, csak egyszer láttam a tévében az intrót, a PC ABC című műsorban. Akármennyire is, Z. irigylésre méltó volt, mert ha nem is a modern játékok világának főáramban úszott, de legalább az utóáramban, azokkal a két-három éves játékokkal, amelyeket középiskolai kapcsolatai révén megszerzett (a szemét).

1995-re már azért volt lehetőségem eljutni a klubba, a tévében több tévéműsor is volt, és új barátom, S. révén a legújabb 576 KByte-okból már lassan fél éve naprakész voltam a hírekkel kapcsolatban. Eljött a nyár, végetért az általános iskola, jött a ballagás, aztán a nyári szünet - messze volt még a középiskola kezdete - így minden adott volt ahhoz, hogy egy csodálatos nyári szünet következzen!

Jó hír volt, hogy unokatesóm szülei (keresztanyámék) eléggé rugalmasak volt, így nyugodtan hagyták itthon Z.-t, mivel ő nem akart menni velük a kétnapos vidéki rokonlátogatásra. Gyerekkorunk óta sokat játszottunk együtt a számítógéppel, kezdve a Commodore 16-tól (a miénket is ők vették meg, mikor mi C64-et vettünk), a különböző kölcsön C64-ekig, amiket barátaitól kapott, de amikor ő nálunk töltötte a hétvégét, akkor is egyfolytában játszottunk. Nem volt kérdéses tehát, ha lesz egy alkalom, akkor egész éjjel virrasztva fogjuk nyüstölni a játékokat.

A ballagásom után egy-két héttel két napra el is utaztak - így lehetőség adódott arra, hogy átmehessek, és ott alhassak - persze csak papíron, mert tudtam hogy aludni nem, csak számítógépezni fogunk, ameddig csak ébren tudunk maradni. Unokatesóm biciklivel jött hozzánk ebédelni, én már tűkön ültem, ő pedig örömmel újságolta, hogy megvan a Wolfenstein 3D, igaz csak az első epizóddal - én pedig már nagyon akartam indulni. Ebéd után felültem a buszra, ő pedig követte a buszt biciklivel - csak pár megállóra laktak, de legszívesebben sürgettem volna a buszsofőrt, hajtson már gyorsabban.

Már látni a lépcsőház bejáratát!

Előtte bementünk a boltba ennivalóért, Z. elmondása szerint házibulit tartott előző este, és a lakás elég gáz állapotban leledzett, tehát rendet kell raknunk előbb... Nem volt ellenemre, csak legyünk már ott - engem ez érdekelt. A boltban májkrémet vettünk és kólát (ennek később is jelentősége lesz), aztán pedig "hazatértünk". A lakásban nem volt akkora rendetlenség, mint amire számítottam, egy szekrényt kellett a helyére tenni, majd összeszedni a kajamaradékokat (az egyik kanapé mögött találtam egy félig megevett barackot is). Hát ilyenek ezek a házibulik, engem akkor még nem érintett a téma - ellenben egyik szememmel folyton a számítógépet koslattam, mert az már nagyon érdekelt.

Végül leültünk játszani, Z. megmutatott pár játékot, amit sikerült megszereznie. Az egyik nyüstölt játék az Another World volt, amiért nagyon odavoltak osztálytársával, Sz.-el - elmesélte, hogy majdnem sikerült végigjátszaniuk, kimentett állásokat is mutatott.

Részlet az Another World hangulatos intrójából

Persze a játékot egy alkalommal már mutatta nekem, amikor vendégségben voltunk, csak most végre nem kötött az idő (annyira), tehát nem csak 2 percig nézhettem egy játékot hogy aztán a következőre ugorjunk, hanem sikerült elmélyedni benne. Még egy pályakódra is emlékeztem (FXLC), mert tetszett a játék password opciója, és valahogy bennem ez megmaradt. (Egy időben annyira rá voltam kattanva a password menükre, hogy C64-re is írtam kisebb sprite-os password menüket, PC-s vagy akár nintendos játékok mintájára is, ezekkel nyaggattam a kedves barátaimat, péntekenként már unták a password-menü release-eimet.) A játék annak ellenére, hogy akciódús, izgalmas, és vektorgrafikás volt, filmszerű - nekem mégsem volt akkora élmény, hogy sokáig akarjak vele játszani, de kétségkívül, a 8-bites játékokhoz szokott szemnek igencsak zsíros látvány volt. Az igazság az, hogy a játékok nagy részét már előtte is láttam, így például a Jones In The Fast Lane-t, de azért egy 10 percet ezzel is elszórakoztam:

Jones In The Fast Lane, a társasjáték

A lényeg persze az volt, hogy mindegyik játékkal játszhattam végre, volt időm, és nem kellett "mindjárt indulni", ahogy a látogatásoknál az lenni szokott. A Day Of The Tentacles-t letörölte már, mert kellett a hely, hiába, 120 MB-os vinyó volt, amin a Windows 3.1 elnevezésű csoda is terpeszkedett, valamint a programozáshoz szükséges kellékek, demók, zenék, zeneprogramok, lemezújságok és játékok sok helyet foglaltak... A legnagyobb durranás viszont a régóta várt Wolfenstein 3D, amiről már több embertől hallottam, köztük S. játszott is vele, valamint egy osztálytársunk is - ő mesélt róla még többet. Most azonban nem csak hallomások alapján, hanem végre élőben is kipróbálhattam a játékot!

Nem pont ez, de kábé ilyen látvány volt

Természetesen teljes képernyőn nem futott, hanem csak úgy 2/3-ban, kinagyítva nagyon akadozott, szinte játszhatatlanul. A kisebb képernyő nem zavarta az élményt, Z. pedig be is mutatta az első pályát, mire számíthatok. Az I L M betűk lenyomásával lehetett csalni, a pontszámok viszont lenullázódtak. A játékot így végigvittem én is, persze Z. már megmutatta az epizód végét, és ígérte, hogy legközelebb meglesz az összes epizód. Mivel eléggé kiművelt voltam az 576 KByte-ok révén, Z. meglepetésére én is ígértem valamit: leírom a kódot, amivel sokkal több csalást lehet előidézni a játékban - mint sejthető, ez egy titkos fejlesztői kód volt a játék tesztelésére.

Ezután demókat is néztünk, még egyszer megnézhettem a Neutron csoport DIVE című demóját, és aztán olvastunk lemezújságokat is. Estefelé nagyon bejött egy játék, az Ironman Off Road:

Ironman Off-Road, akár négyen is játszhatjuk

Szépen animált autókkal nyomulhattunk egy képernyős pályákon, közben durrogtathattuk a nitrót, amitől a kocsi megiramodott, óriási előnyökre téve szert, vagy éppen irányíthatatlanul, frontálisan beleszaladt egy vizesárokba. Mint kiderült, hogy a játéknak van C64-es verziója, és körülbelül ugyanolyan játékélményt nyújt - de a sors fura szeszélye folytán általában pont azokról a játékokról nem tudtam semmit, amik szembe jöttek velem. A játék hevében könyékkel véletlenül lelöktem a kólás poharat, amely leesett a hamutartóra, így még este 8 órakor porszívóztunk egyet az üvegszilánkok miatt. (Igen, hamutartó is kellett, mert dohányoztunk.)

Az első rész itt le is zárult, eltelt körülbelül 1 hónap, mire kiderült, a keresztanyámék megint készülnek lemenni a vidéki rokonokhoz. Ez nagyjából augusztusra lesz tehető, közben Z. pedig otthon marad, és vezetni jár tanfolyamra. Természetesen egyből elkezdtem lobbizni az ügy érdekében, hogy ott tölthessem a nyarat - végül családi megbeszélés és Z. közbenjárására felcsillant a remény, hogy az élmények folytatódnak a nyár végén.

Hosszú időnek kellett tehát eltelnie ahhoz, hogy újra eljöjjön az a nap, amikor átmegyek Z.-hez, és a 386-oshoz. Napokkal augusztus 20. előtt kiderült, hogy Z. fel akar menni megnézni a tűzijátékot a fővárosba - így a nyaralás eltolódott egy napot. Addig viszont nagyapámékhoz mentünk át, és ott aludtunk. Akkor már hetek óta minden gondolatomat lefoglalta a PC, papírra leírva ott volt nálam a Wolfeinstein 3D csalás (WOLF3D.EXE - GOOBERS). Olyan hosszú napot még nem éltem meg, mint akkor, nagyon unatkoztam - akkor nálam semmiféle szórakozás nem érhetett fel azzal, ami várt rám. Egyszer csak bevágódott az ajtón Z., aztán ebédeltünk, közben elmesélte, hogy milyen volt a tűzijáték. Ettük a lányok által készített piskótából, aztán kitöltöttünk egy keresztrejtvényt rosszul, amelynek megfejtése Bruce Willis egyik filmje volt, de ez minket nem érdekelt... Nekem ennek ellenére minden perc időhúzásnak tűnt, de végül elindultunk, és közben halálra faggattam Z.-t, a Turbo Pascal-ról, a játékokról, miket sikerült megszerezni?

Amikor beléptem a hűvös levegőjű lakásba, amelyet átjárt a nyári szellő, egyből tudtam - hatalmas játékmaratonok elé nézünk. Z. még mondta, hogy leszalad gyorsan a boltba, addig játsszak nyugodtan - én pedig a Stunts-al nyomultam egyet, gondolom ezt senkinek nem kell bemutatni, egyike azoknak a játékoknak, ami szerintem minden PC-snek megvolt, aki akkor géptulajdonos lehetett. Építettem is pályát benne, amit Z. persze gyalázatos módon végigvitt kicsúszás nélkül, de hát gyakorlott játékos volt.

Ettől a naptól kezdve két héten keresztül minden napunk úgy nézett ki, hogy olyan 11 óra tájékán elindultunk gyalog hozzánk (azaz az én szüleimhez) ebédelni, aztán egy kis idő eltöltése után visszasétáltunk - közben Z. történeteket mesélt más PC-sekről, osztálytársakról, és egyéb témába vágó dolgokról, lamerekről, azaz géptulajdonos hülyékről. Hazafelé bementünk a boltba májkrémet, kólát, kenyeret, paprikát venni,

Paprikával, vajaskenyérrel: a leggyorsabb, legtáplálóbb gémerkoszt

majd pedig hazamentünk, és általában éjfélig játszottunk a géppel. Közben a TV is ment, leginkább a Top TV: az idősebbek tudják, hogy mindössze 1 évig létező zenecsatorna volt, főleg magyar előadókkal a műsoron - korábban ilyen nem létezett nálunk, csak a Magyar Televízió adta le a magyar előadók videóklipjeit. Szinte egész nap ment, és persze a tévé ott volt a szoba sarkában, a számítógép nem sokkal beljebb, így ha felnéztünk a monitorból, a tévé képernyőjét láttuk. Olyan dalok szóltak, mint például az Outhere Brothers - Boom Boom Boom, vagy a Diana King - Shy Guy, a U2 és Seal Batman 2 filmzenéje, a TLC - Waterfalls (ebben a videókliben komoly 3D animációk voltak), felváltva a magyar előadókkal, például a Padödő - Fáj a fejem, vagy Republic - Szállj el kismadár, ezek a számok általában naponta lementek (többször). A Jóbarátok című sorozaton és a Melrose Place-en kívül még az MTV késő éjjeli adására kapcsoltunk, a Beavis and Butt-head-re, bár ezek mindig csak mellékesek voltak - a játéké volt a főszerep. Éjjeltájt, vagy 1-2 óra körül vágódtunk le aludni, és reggel 7-8 óra felé ébredtünk.

Egy alkalommal hazafelé tartottunk, egy kertes ház-soron sétálva ránk ugatott egy kutya a kerítés mögül, én pedig reflex-szerűen azonnal odafordultam, és "rálőttem". Nagyon röhögtünk hazafelé, ugyanis ez a Wolfenstein 3D miatt volt - a nap nagy részében azzal játszottunk, így már teljesen képzett harcosokká váltunk. Volt hozzá egy editor is, amelyben mindent át lehetett rajzolni, egyik nap kitaláltuk, hogy mindenhova mesztelen nők képét tesszük. Meg is csináltuk, óriási poén volt, főleg, amikor a pálya végi kapcsolót is sikerült átformálni: a kapcsolószobában alapból egy mesztelen női fenék képe fogadta a játékost egy közeledő, merev hímtaggal, a kapcsoló átkattintására pedig könnyen kitalálható, hogy mi történt látványilag. Ehhez a kétfázisos "animációhoz" a kapcsoló átkattanásának visszhangja is társult, el lehet képzelni, mekkora röhögést váltott ki Sz.-ből is, amikor az egyik nap felugrott ő is hülyülni.

Az 576 KByte cheat rovatából tudtam meg a kódot, és ezt az egyetlen képet láttam a játékból addig

A GOOBERS cheat segítségével hatalmas mészárlásokat lehetett rendezni, legnehezebb szinten az ellenfelek száma és ereje is megnőtt, csalás nélkül képtelenség lett volna teljesítenünk, még Z. sem játszott vele olyan jól. Bármennyire ellentmondásos, a játék hangulata akkor magával ragadott, pedig elvileg egy véres akciójátékról volt szó. Korábban a C64-es játékoknál sosem találkoztam ilyen komolyan kidolgozott vérengzéssel, noha akadtak igen akciódús játékok ott is. A Wolfenstein 3D esetében a folyosókon való járkálás, a kulcsok, titkos ajtók keresése is újdonság volt ebben a három dimenziós labirintusban, és amikor hosszas keresgélés és csend után kutyaugatást hallva megijedtünk, menekülőre fogtuk, aztán pedig megállapítottuk, hogy tulajdonképpen jó, hogy ellenféllel találkoztunk, mert így biztos, hogy előrébb jutottunk a pályán - azt jó nagy röhögés kísérte. Egyszóval a Wolfenstein 3D hangulata egyedülálló volt, ma is, ha meglátom, pillanatok alatt ott találom magamat a nyaralás közepette, üres májkrémes konzervek társaságában.

Nem lenne teljes az élménybeszámoló, ha nem tennék említést arról a csalódásról, amiben nekem már sokszor volt részem: Z. nagy rajongója volt a flippereknek, és nagyon szeretett volna játszani a Psycho Pinball című játékkal, új játékként, hiszen akkortájt jelent meg. A játékért el is mentek ketten, mert megvolt egy osztálytársuknak, és elhozták 5 floppy lemezen, de nem indult el 2 MB RAM-mal, így tanúja lehettem Z. csalódottságának. Hát igen - gondoltam, én teljesen elégedett lennék az összes addigi játékkal, ha lett volna egy 386-osom, nem kéne semmi új...

Már nem emlékszem, hogy Z. hány alkalommal volt vezetés-gyakorlati órákon, de többször is előfordult, hogy délelőtt egyedül maradtam - és azzal játszottam, amivel akartam. Igazság szerint nem volt egy játék sem igazán nagy poén egyedül - a legtöbbhez nem is volt kedvem így, inkább a Simfarm-mal játszottam, vagy a Jones társasjátékkal. Volt még egy Revenge On Police című szöveges kalandjáték is, amivel jókat játszottunk és röhögtünk - ez a játék (és két másik epizódja) egy évtizeddel később óriási botrányt kavart a médiában, mert elég szélsőséges nézeteket tartalmazott. (A számítógépekre - mivel az egy szűk réteg szórakozásának számított - akkoriban még nem vonatkoztak a törvényi szabályozások (illetve csak a szoftvermásolás részére), cenzúra és egyéb vizsgálat alá egyáltalán nem kerültek a szabadon fejlesztett lemezújságok, játékok, kiadványok.)

Nem szívesen emlékszem vissza a nyár végére, de eljött a második hét vége, amikor Z. egy napra felment a kollégiumba pár koleszos társával, hogy felvigyenek mindent, ami kellhet az év kezdésénél. Nekem akkor otthon kellett aludnom, ráadásul az eső is esett - de másnap délben már megint megjelent nálunk Z., és aztán együtt ismét átmentünk, ezúttal utoljára. Hosszú nadrág kellett, farmerkabát, a szél erősen fújt, nyoma sem volt már a nyárnak. A nyári slágerek még szóltak a tévében, még májkrémes kenyeret ettünk vacsorára, és még játszottunk a Revenge On Police-al, de végigjátszani nem sikerült. Még kóvályogtam a Wolfenstein 3D pályáin, el-elindítottunk egy játékot, jókat röhögtünk közben, szórakoztam a zeneprogrammal is (az Impulse Tracker-el, később azt használtam zenéléshez), aztán eljött az utolsó nap délelőttje, amikor indulnunk kellett ebédelni.

Még egy közeli boltba be kellett ugranunk egy ruhajavító alkatrészért anyámnak, azután ha jól emlékszem, átsétáltunk még a nagyapámékhoz is, ahol észrevettem, hogy nincs nálam a bérletem. Ez azt jelentette, hogy vissza kell mennünk Z.-ékhez, mert a nagy összepakolás közben kieshetett. Átsétáltunk, én még utoljára azon a nyáron, beléptem a lakásba, és sóhajtozva megkerestem a bérletemet - ami a kabátzsebemben volt, de hogy ne tűnjek hülyének, azt mondtam Z.-nek, hogy az asztal alatt találtam meg... Újra érzékeny búcsút vettem a nyár helyszínétől, majd pedig hazasétáltunk. A hazaúton már igazán nem kezdtünk semmi komolyabb témába, mert kezdődött az iskola, valahogy szó sem lehetett volna arról, hogy évközben átjárkáljak hozzájuk számítógépezni. Z. még dúdolta a Bucketheads - The Bomb című aktuális slágert, az eső pedig szemerkélni kezdett. A klasszikus értelemben vett gyerekkorom ezzel mintegy betetőzött, és véget is ért.

Hogy mi történt ezután? A napsütéses nyári reggeleket egyik napról a másikra felváltották a sötét hajnalok, amikor buszoztunk az iskolába (S.-el, kivel nyolcadik osztályos koromban barátkoztam össze) - és természetesen egyetlen témánk volt, az, hogy mikor mehetek velük a számtech klubba, meg persze az ott játszható játékok. Az új iskolánkban 286-osok voltak, és egy osztálytárs, akik otthon is volt egy 286-osa, amit később fejlesztett 386-ra, és irigykedtünk rá, hogy Warcraft-ozni és Doom-ozni tud fekete-fehérben... Én persze már szeptemberben egy írásban kezdtem összefoglalni a nyár emlékeit, barátom, S. már nagyon unta, amikor az "unokatesómnál nyaraltam" mondattal kezdtem egy történetet. Ez az élmény még évekig meghatározó volt, nehéz időszakokon sokszor gondoltam vissza erre a nyárra, és nehéz időszakokból volt bizony sok. Még '96-ban adódott egy-két alkalom, amikor átmentünk Z.-ékhez, aki persze végre 4 MB-rammal rendelkezett, és megvolt neki a Psycho Pinball, amire annyira vágyott, valamint az Indiana Jones Fate Of Atlantis intróját is sikerült megnézni, és beszélgetni egy keveset. Aztán '96 vége felé elköltöztek abból a lakásból, és Z.-t is elsodorta az egyetemi élet - azóta sem láttuk. Ezután már tényleg másik történet indult, új 576 KByte-okkal, új klubos 'hálózatijáték' élményekkel, valamint 1998-ban saját géppel, Windows 95-tel, aztán pedig iskolai internettel, aminél egyből visszatértem a C64-hez, és amelyet azóta is figyelemmel követek.

Végül pedig igazságtalanság lenne ezzel a nyári emlékkel szemben, ha nem vonnék le valamilyen konzekvenciát, tanulságot belőle. Mert valóban rajongtam a játékokért, a csodálatos grafikáért, mégis, a legjobb játékélményt a 8-bites gépeknél találtam meg, ráadásul a PC-korszakomban történt folyamatos csalódások miatt egyre inkább az egyszerűbb konzoljátékok irányába kezdtem húzni - és végül is a 2000-es évek már ennek jegyében teltek el (meg úgy néz ki, hogy a '10-esek is). Nem vitatom, hogy a '90-es évek eleje (közepe) a PC szempontjából egy fantasztikus korszak volt, amiért érdemes volt rajongani, de hosszútávon nézve látszik egyfajta mohóság, ez a rajongás a valóság-szimuláció iránti mániába ment át, ami mára igencsak eltérítette azt az utat, amin eredetileg az egész elindult. Ma is születnek még jó játékok (főleg 8-bites gépekre...), és vannak még elszánt játékosok, ám a hétköznapokban elérhető internet segítségével már sosem fog előfordulni az, hogy rajongók éveket várjanak bizonyos játékok kipróbálására - amelyeket csak képeken láthatnak, maximum kölcsönkapott gamer magazinok oldalain. És az meg méginkább elképzelhetetlen, hogy egy monitor előtt ketten görnyedjenek egy offline játékkal reggelig.